A Lovasi, az ilyen alternatív. Na de mi a fene az, hogy alternatív? Mármint azon felül, hogy a megszokott formától eltérő. Hogy valósult ez meg Magyarországon? Ha van benne rossz, akkor mi az? Na és persze: hogy viszonyul mindehhez az új Kiscsillag-lemez? Számos kérdés. Van-e rájuk válasz? És vajon ez a cikk miről szól?

kiscsillagszeles

Beszéljünk egy kicsit az alternatív zene magyarországi fogalmi változásairól. Időszakok szempontjából nem olyan bonyolult, tekintve, hogy mindössze két – esetleg három – szakaszra osztható az egész, ugyanakkor számos zenekart magában foglal. A rendszerváltás előtt a megnevezés részben azokra a zenekarokra vonatkozott, akik a rendszer megkérdőjelezendő sajátosságait metaforákként használták fel dalaikban (Kontroll Csoport, URH, Európa Kiadó), részben pedig azokra, akik gyanúsan monoton és egyszerű (Balaton, Trabant), vagy épp ennek ellenkezőjeként gyanúsan gátlástalan formájú zenét játszottak (A. E. Bizottság, vagy akár a Nagy Feró-féle Bikini). A kifejezés tehát a hivatalos vonaltól való nem harsogóan egyértelmű elhatárolódást jelentette.

A rendszerváltás közeledtével egyetlen Budapest közeli zenekar, a Pál utcai fiúk működése érzékeltette, hogy a műfaj finoman érik a változásra: a nyolcvanas évek Leskovics-szövegeiben még benne voltak ugyan a műfaj bizonyos korábbi jellegzetességei, ugyanakkor kiérződött belőlük egy már-már naivan vakmerő kísérlet afelé a bevállalt – pozitív – giccs felé, amit aztán a kilencvenes évek közepére kétségtelenül a Kispál és a Borz fejlesztett tökélyre. Lovasi a különböző iróniáknak annyira széles skáláját mutatta fel, hogy abból sok mindenki ki tudta bányászni a magának tetszőt; például Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven) a ripacskodó kesergést, a Belga a mindenbe magasról hülyéskedve beleszarást vagy az Emil Rulez a szellemes lazacsávó-létet. Ebből a kapásból három lehetséges irányból a legnagyobb sikert a Heaven Street Seven érte el, majd a kétezres évek közepétől az alternatív zene egyre inkább valamiféle kiherélt, tét nélküli, bocsánatkérő szóvicchalmazzal kezdett egyenértékűvé válni. Ennek legfőbb példái a korai 30Y és a Vad Fruttik (ez utóbbi esetében különös tekintettel a Sárga zsigulira), illetve az egyéb művészi szempontokból amúgy kellően összerakott Péterfy Bori & a Love Band. És az imidzskialakítás szempontjából valahol ebben a közegben próbált helyet találni magának a 2004-ben megalakult Kiscsillag is. Az más kérdés, hogy a dalok szempontjából még így is sokszor többet ért ennél. A zenekar első lemeze, a Greatest hits vol. 1. a kellően primitív parasztrockos Állnak a férfiakkal nyitott, hogy aztán – az addigi Lovasi-lírától kicsit sem távol állva – olyan gyönyörűségek kerüljenek elő, mint a Menetszél, a Tűkön táncol, a Country vagy a Feketemosó. És ahogy jöttek sorban a lemezek – Örökre szívembe zártalak (2009), Néniket a bácsiknak (2011) –, egyre nagyobb arányba kerültek a primitív parasztrockos megoldások, amiket ugyan a zenekar mindvégig öniróniával kezelt – ez a koncertjeiken a mai napig vastagon meglátszik –, épp csak az lett szép lassan elfelejtve, hogy milyen is komolyan beszélni a közönséghez.

Arról nem is beszélve, hogy az alternatív kifejezés szó szerinti jelentésének tükrében – a megszokott formától eltérő – országosan elismert alternatív zenekarokról beszélni paradoxonnak tűnik. Mondhatnánk úgy is, hogy az a zene, amit egy Petőfi Rádió játszik, nem lehet alternatív. Csak pár dolog enged az utóbbi évekből arra következtetni, hogy ez talán mégsem egészen így van: először Kardos-Horváth János (Kaukázus) többszörösen megcsavart, nagyjából mindenre kivetített cinikus dalszerzői énje kavarta fel az állóvizet annyira, hogy az így keletkezett zavarosból olyan kitartóan öntörvényű szerzők halásszanak ki valami másképpen hálásat, mint Kollár-Klemencz László (a 2012-es Elviszlek magammal című Kistehén-album Erdős Virág közreműködésén túl is zseniális volt), Kiss Tibi (a tavalyi év egyik pozitív értelemben legmeglepőbb albuma a Quimby Kaktuszligete) vagy Szendrői Csaba (az Elefánt bemutatkozó albuma, a Vérkeringő a cinizmusba való beledöglés legvégső szakaszait dokumentálja, pazarul). Ha valamit, akkor ezt lehet nevezni a magyar alternatív zene harmadik korszakának. Ráadásul ezek a produkciók már zeneileg sem a rosszul kopogó és jópofizásból összeszintizett nyolcvanasévek-utánérzésről szólnak. Ha itt bármiféle elektronikus megoldás előkerül, akkor nem azért kerül elő, mert menő, hanem mert funkciója van.

És akkor adódik a kérdés, ami cikkem kezdete óta nyilván minden olvasót feszeget: hogyan viszonyul mindehhez a Szeles? Összességében elmondva nagyon is jól. Például úgy, hogy mindenfajta elvontság nélkül azzal a kérdéssel nyit, hogy: „Miért nem tudod élvezni a napot, legalább ezt a napot, míg tündököl?”. És ez a kezdősor bír akkora érvényességgel, hogy minden, későbbiekben előforduló metaforát magyarázni tudjon. (A metaforák között egyébként van egy, a Lovasi-lírától amúgy nem túl idegen, összetettségében mégis vagány húzás: az, ahogyan Júlia emlegetése egyszerre működik Shakespeare- és Napoleon Boulevard-utalásként, először a 2. este, majd rögtön utána az Őrkutya című dalokban.) A Miért nem tudod? tehát egyfajta útmutató a lemezhez, amin ennek megfelelően egyetlenegy primitív parasztrock-szöveg sincs. Nincs Fishing on Orfű, nincs Van-e szándék, nincs Néniket a bácsiknak. Sőt ripacskodás is csak egyetlenegy számban van: az Ollé, ollé címűben, ami egyébként szövegében hibátlanul működik úgy, hogy befogadása után a minden mögé gyanakvással tekintgető értelmiségi/”alternatív ember” és a teljesen naiv, kulturális célzásokat nem ismerő hallgató is elégedetten dőljön hátra, hiszen visszaigazolást kapott saját kis belső világának igazáról. (Igen, az a sor is működik így, hogy „2084-ben mint addig minden évben, Ákos után tűzijáték”. Igen, vannak olyan emberek, akik mind Ákost, mind Lovasit hallgatják, és közben semmit nem tudnak a két szerző egymástól való – finoman szólva – távolságtartásáról.) És nagyon szép – igen, erre a gesztusra nem nagyon lehet mást mondani – az, ahogyan az egész lemez próbál erre törekedni és mindezt a maga többségében ráérős tempójában magyarázni. Mondjuk a Mi lehet? című, szövegében Kispál-áthallásoktól hemzsegő (”volt a fejünkben egy kicsi kalicka, három csapzott pinty ott csipkedte egymást: a kényszer, az érdek és a kedvenc, a kis ösztönélet”) csodában.

KCSCOVER 2

Emellett pedig helyenként zeneileg is érthető, hogy máris nagyon sokan a Kispál és a Borzzal vonják párhuzamba az új anyagot: képzeljünk el a címadó dalba egy kicsit tinglitangli Kispál-szólót, és ott van előttünk valami a Kispál Holdfényexpressz (1998) és Velőrózsák (2000) közötti korszakából. Máshol pedig olyan szinten vállal be zenei giccset a lemez, amit nemhogy a korábbi Kiscsillag viccesbácsijától, de még a kilencvenes évek Lovasi Andrásától sem mertünk volna elképzelni: konkrétan a Kis óceán című dalra gondolok itt, aminek a zongorás-gitáros összjátékát – bármennyire tűnik ez szentségtörésnek Lovasival szemben – leginkább a Republichoz tudtam hasonlítani. Persze mintha a lemez felépítésével érzékelve lenne, hogy minden igazság ellenére se tocsogjunk túl sokat, mert ezek után csak a már említett Ollé, ollé marad, benne a ripacskodással és az ominózus sorral, hogy aztán a Ki találja meg?-ben úgy hangozzék a búcsú, hogy: „nyaljátok egymás seggét körbe, ott van a piros pont”. Hadd ne kelljen magyarázni az aktuálpolitikai utalást. Az Ollé, ollé kapcsán említett kétértelműség tehát inkább csak önmagában működik, mint lemezen belül, mert ott igazából egy éles kanyar van a vége előtt.

Ha az egész lemez tartalmát egy mondatban kellene megfogalmazni, akkor az úgy hangozna: „Nagyon szeretlek titeket, nagyon, komolyan, tényleg, borzasztóan, de azért basszátok meg, jó reggelt!” Ez a „jó reggelt!” pedig a magyar alternatívnak az egyik legerősebb tartópillére, korszakoktól függetlenül. Hogy ki mit épít köré, az már ízlés dolga. A Kiscsillag most épített köré egy furcsán amorf szépséget, ami egyfelől tetszetős, másfelől izgalmas.