Kétfajta nézőtípus távozhatott csalódottan a Slam Poetry Budapest Klub februári eseményéről. Egyrészt aki a választások közeledtével arra számított, hogy a fellépők mindannyian majd egymást licitálják túl az egyre hangosabb bazmegeléssel, s szólítják fel orális aktusra – avagy ki kinek a mijét kapja be – a számukra nem tetsző politikai alakulatokat, végül pedig az győz, aki ezt a legnagyobb hangerővel teszi. Valamint persze csalódottak lehettek azok a rajongók is, akik éppen azokat a slammereket szerették volna megnézni, akik az előzetes versenylistán szerepeltek ugyan, de végül mégsem álltak mikrofon elé.

Márpedig néző akadt bőven, talán túl sok is. Igazat kell adnom annak a felvetésnek – egyik szünetben beszélgettünk róla ismerősökkel –, hogy az esemény már valószínűleg rég kinőtte a Kolor alagsori rendezvénytermét. Nem is törtem hát magam, hogy az „Open Mic” szekciót – avagy a versenyen kívüli fellépőket– odabent hallgassam meg, inkább az előtérben ácsorogtam, miközben szem- és fültanúja lehettem olyan, szerintem jópofa jelenetnek is, amikor két fiatal lányka lelkesen odaköszönt egy velem nagyjából egyidős fiatalembernek: Jó estét, tanár úr!

A tényleges verseny a jól ismert forgatókönyv szerint zajlott ez alkalommal is, a közönség soraiból kiválasztott zsűri pontozott minden egyes fellépőt, rögtön a produkciója után. Hogy milyen sorrendben slammelhettek a jelentkezők, az most is a verseny közben, sorsolás által dőlt el. Mindezt már a teremben – de azért csak óvatosan, nem messze a bejárattól – néztem végig, pontosabban nem néztem, hiszen onnan, ahol álltam, az oszlopok miatt gyakorlatilag nem láttam semmit. Így hát ezen az estén hatványozottabban irányult az én figyelmem is a produkciók alapvetően szöveg mivoltára, mint a slamtől amúgy leválaszthatatlan előadásmódra.

Érdekes volt például azt az ívet végighallgatni, amit a verseny elejére besűrűsödött hangsúlyosabban közéleti szövegek írtak le. A legelső fellépő még úgy üvöltötte a mikrofonba nyitómondatát – Talpra magyar! –, hogy abba kis túlzással beleremegett fél Belső-Erzsébetváros. Bár a tettekre felszólító szövegnek időnként voltak olyan részei – például a magyar kontra hángérien szembeállítás –, melyet mintha nemrég hallhattunk volna már mástól is, összességében átjött az üzenet. Az aktivitás – ezen belül is a nem beletörődés, a nem a könnyebbik út, azaz a külföldre távozás választása – későbbiekben is fontos motívum maradt.

Molnár Péter és a közönség

Molnár Péter

A legizgalmasabbnak számomra, mint „hivatásos olvasó” (leánykori nevén irodalomkritikus) számára most Csider István Zoltán szövege tűnt, összevetve a mostanában tőle hallottakkal, van valami nagyon izgalmas a megszólaló pozícionálásában, s mindennek nem kevés etikai hozadékában: én ezt és ezt gondolom a világról, így élek – és mondd, te hogy vagy ezzel? Szerintem ez a retorikai megoldás sokkal hatásosabb, mint szimplán rettentően magabiztosan megmondani a tutit, hogy hát itt mindenki legfeljebb csak fotel-forradalmárkodik, és csak a száját jártatja. Molnár Péter ismét a tüntetéseket választotta témájául, ám rendkívül szórakoztatóan önironikus módon: két fazon beszélget arról, hogy mostanában csak akkor engedik magukat megdugatni a csajok, ha közéletileg is aktív vagy, lázadsz az önkény ellen.

Sokáig úgy tűnt, hogy meg is van az e havi győztes Molnár személyében, az első rész későbbi előadóinak produkciójában már messze nem volt meg ez a fajta átütő erejű kiállás. Jöttek a szokásos témák, a kapitalizmus vagy épp a tévéműsorok színvonalának szapulása, miközben a szólásszabadság és a színpadi szereplés mámora időnként az elhangzott szöveg belső logikája szempontjából indokolatlanul rossz helyen és indokolatlan hangerővel késztetett bazmegek kiabálására még akár fiatal lányokat is.

Őri István

Őri István

A félidő előtt Bárány Bence és Hajtós Bertalan páros produkcióját áldoztam fel a friss levegőért cserébe – utóbb kiderül, rosszul döntöttem, hisz végül pontazonossággal, hármas holtversenyben második helyet értek el.

A második részben már könnyebb volt ülőhelyet találni, és kicsit családiasabb volt a hangulat is, miközben szépen lassan a közösségitől az egyéni létre vonatkoztatható témák vették át a szerepet. Utazások külföldön és a budapesti tömegközlekedési eszközökön. A hétköznapoktól való elemelkedés vágya és a nyomot hagyni a világban belső késztetése. Kupa Julcsi például arról (nem) ábrándozott, milyen élete lesz majd híres íróként, s azt is megtudhattuk tőle, hogy a depressziós írók abban különböznek a hagyományos költőktől, hogy már meg se várják, hogy majd az iskoláskorú gyerekek tegyék azt meg tankönyvi arcképükkel, inkább egymás homlokára rajzolnak “virágos faszt” egy szétcsúszott csütörtök estén.

De nem csak a választások, hanem a nőnap közeledtét is érezni lehetett néhány előadásban. A pontok alapján szintén második helyet elérő Benke Hunor például kíméletlenül megmondta: bizony, mindig a nő választ, csak hát mindig rosszul, és ez ugyanolyan axióma, minthogy bármit is keresel a táskádban, tuti, hogy az van legalul. Őri István pedig, hogy tanuljanak mások inkább az ő hibáiból, a nem éppen példaképnek állíthatóan viselkedő fiatal lányokról – az elején meg is jegyezte, a helyszínen tartózkodókra és édesanyjukra mindez természetesen nem vonatkozik – slammelt egyet. Méghozzá olyan jól, hogy ezzel több korábbi dobogós helyezése után végre begyűjtötte első győzelmét is. Az azonos pontszámot elérők közül végül a zsűri a Bárány-Hajtós duót negyediknek, Benke Hunort harmadiknak, Molnár Pétert pedig másodiknak tette meg

 Slam Poetry Budapest Klub, Kolor, 2014. február 27. 

Fotók: Tordai Márton 

Képgaléria:

[portfolio_slideshow id=14805]