A rajongókat megvárakoztatva, négy év után jelentette meg új, cím nélküli albumát a Los Angeles-i együttes. A négytagú lányzenekar experimentális elemekben bővelkedő zenéje eddig sem volt egyértelműen kategorizálható. Az új nagylemezen tovább feszegetik a műfaji kereteket a billentyűsök előtérbe helyezésével, valamint az elektronikus hangzás és az erős dob ütemek bevonásával.

Elmondásuk szerint a banda legfőbb inspirációja színpadi jammelésből, szabad improvizációból eredt, valamint hatással volt rájuk az R&B és rap műfaj is. Az eddigi tisztább indie-hez képest az album zenei világa a pszichedelikus rock és a dream pop egy árnyaltabb, összetettebb oldalát tárja fel, de az összhatást tekintve megmaradt a számok álomszerű, misztikus jellege.

warpaint

Az Intro egyből erős dobütemmel nyit, sugallva azt, hogy itt már nem a basszusgitár fogja vinni a prímet, amely csak halkan, folyamatosan folyik bele az erős lüktetésbe. A lemez tehát erősen kezd, fenntartva a színvonalat a Keep it healthy-vel, majd a korábban már  –  az album előzeteseként megjelentetett Love is to die-al. A Calvin Klein reklámban is feltűnő szám mindenképpen a CD egy meghatározó darabja. Az viszont, hogy ez a kiemelkedés pozitív vagy negatív-e, nem egyértelmű. Bár ez az egyetlen dal, amelyet bármikor tisztán fel tudnék idézni és eldúdolni, néhol mégis kidolgozatlannak tűnik, a refrén pedig a frekvenciaváltása miatt időnként már irritáló.

A lemez az élénk rajt után a közepe felé tompul. A dalok stílusa hasonló, inkább csak egy sajátos összbenyomás marad az emberben; egy sötét tónusú, érzelmekkel és szexualitással teli világról. A hangzásból a dobgép állandó és meghatározó jelenléte emelkedik ki, amelynek ékes példája a Disco//very katonás menetelést idéző feszes ritmusa, és a Feeling alright gördülékenysége. Utóbbi a CD csúcsteljesítményeként tökéletesen megmutatja, hogy az alternatív, indie stílus és az elektronika összekapcsolása is lehet kimondottan élvezhető és szerethető. Az albumot záró Son pedig felidézi a 2010-es anyag atmoszféráját; kikristályosodva és letisztulva nyit a végtelenség felé, az utolsó hangokkal is megerősítve a végig jellemző ködös, árnyalt hangulatot.

warpaint_album borító

Emily Kokal és Theresa Wayman két énekszólamának tökéletes összeolvadása és visszhang-játéka szerves része a hangzásvilág egyediségének, amely összetettsége miatt teljes mértékben háttérbe szorítja a szöveget. A lemezen egyértelműen érzékelhető, hogy kiforrott, megmunkált anyag, amelyet többször kell „vizsgálni”.  Minden egyes meghallgatáskor újabb és újabb színeket mutat, eltérő módon ragad meg, de mindig magával ránt egy helyenként kemény, helyenként selymes és lágy univerzumba. Figyelmes hallgatást igényel, leginkább egy sötét, külvilágtól elzárt – gondolatokban elmerülős délutánhoz ajánlott. A legintenzívebb hatást pedig biztosan az élő koncerteken tudja kiváltani az együttes, amelyet remélhetőleg a magyar közönség is újra megtapasztalhat a zenekar 2012-es, A38-as fellépése után.