Néha – például most – görnyedek a betűk fölött, azon töprengve, miről írjak. Semmi.

Biztos nem tűnik fel olvasás közben, de a legutóbbi egyszavas mondatomtól számítva mintegy harmincnégy percemet emésztette föl, amíg kiböktem ezt a következő, épkézlábnak korántsem nevezhető mondatot, ami még mindig alig szól többről a semminél, úgyhogy kár volt elolvasni, elnézést. Harmincnégy percből az első tíz perc a megtöltendő üres terület tétlen bámulása, aztán beletörődés a mondanivaló hiányába, a konyhaszekrény mélyén talált utolsó, elkallódott porkávé felöntése forró vízzel, keverés, az összetapadt szemcsék fáratag, lassú szétnyomkodása kiskanállal, újabb keverés, rosszízű elfogyasztás, hátha ettől beindul az agy, valamint egy cigaretta.

Cigaretta. Pedig állítólag káros tüdőre, és elősegíti az agyvérzést, ami esetemben különösen problémás, genetikai hajlamom van rá, meg orvosi papírom róla. Négy dédapámból hármat agyvérzés vitt el – a maradék egyet tüdőrák, komoly láncdohányos volt az öreg –, és két éve az egyik nagyapám szintén agyvérzéssel zárta földi pályafutását. A másik még él, róla nem nyilatkozhatok, de ő is gond nélkül feldobhatja a negyvenötöset emiatt. Részemről már majdnem beletörődtem, hogy agyvérzésben fogok meghalni. Vagy tüdőrákban.

Nem azért kezdtem el dohányozni, hogy leszokjak róla. Ezt csak azért mondom, mert vannak, akik úgy kezdik el, hogy ugyan, mit számít, most dohányzom, majd ha úgy adódik, leszokom, aztán nem szoknak le soha életükben. Nem akartam átverni magam, úgyhogy eldöntöttem, ha elkezdtem, végigcsinálom. Igenis addig fogok pöfékelni, amíg a tüdőmből már csak egy lukacsos, aszott széndarab marad, amíg meg nem halok tüdőrákban. Vagy agyvérzésben. Hogy ennek mi értelme? Miért? Kell, hogy legyen értelme?

Egy lány miatt kezdtem el dohányozni, azt hiszem, ez elég általános ürügy, sokakkal megesik. Egy kisebb társasággal folyton az iskola előtt dohányoztak, és én becsatlakoztam a beszélgetésekbe, a dohányzás meg, mint a nátha, átragadt. Keveset beszéltünk egymással, én és lány. Rubik-kocka volt egy se ajtó, se ablak sötét szobában. Előfordult, hogy kettesben maradtunk, de akkor sem bírtam mondani neki semmit, csak hirtelen jött némaságba burkolózva néztem a cipőm orrát, ő pedig nézett bármerre, csak rám nem.

Szerettem a szemeit. Szerettem a szemhéján futó kicsi ereket. Szerettem az orrát, a mosolyát, az egész arcát, a mimikáját, az alakját, a csuklóját – a csukló az egyik legerotikusabb testrészek közé tartozik, kiváltképp a cigarettát tartó női kézhez tartozó csukló. Szerettem a hangját, szerettem, amikor örült, amikor ugrált vagy nyújtózkodott, amikor elaludt, ha fáradt volt, ha szemhéja már nem bírta tovább tágra nyitni hatalmas szemeit, amikor puszta jelenlétével egyszerűen belém fojtotta a szót, sőt, a gondolatokat, és csak zizegtem, mint egy retardált darázs.

Egyszerre volt ő a kislány és a nő, törékeny, akit lehet és kell védelmezni, és a vagány, laza csaj, aki maga után ránthat az őrületbe, a nagyszájú és a szégyenlős, kiszámítható és szeszélyes, egyszerű és összetett, a szerető anya és a szajha, felnőtt és gyerek, játszott, ha úgy tartotta kedve, és a lehető legreménytelenebb helyeken kereste a szerelmet. Tökéletes volt, tökéletes nekem.

Egy ideig beletartozott a dohányzókörbe, aztán szépen lassan eltűnt, senki nem tudta, hova, sőt, a legtöbben azt sem tudták, hogy valaha a körbe tartozott. Hiába kerestem, kérdezgettem felőle, sokan a nevét sem hallották. Imolának hívták – a neve mocsarat jelent.

Az iskola előtti dohányzókörből Magyarszký Zoltán lett később a legjobb cimborám.

Magyarszký Zoltán magas volt, fekete haja volt, kék szeme volt, volt, volt, volt, így nézett ki, úgysem tudod. A kék szem számít ezek közül, az a senki máséra nem hasonlító, végtelenül hideg, kék szempár, amivel ha összetalálkozik a tekinteted, megfagy benned a vér, mert biztosra veszed, hogy aki ezeket birtokolja, keresztüllát a lelkeden. Meglehetősen sokat hadakoztam ezzel a szempárral. Azonnal félre kellett néznem, lesütnöm a tekintetem, ha nézett, egészen addig, míg tulajdonosát ki nem ismertem, át nem láttam rajta, el nem vesztette misztikumát.

Magyarszký volt a megmagyarázó ember a csapatban. Mindig mindenről tudott, mindenhez hozzászólt, mindenről volt mérvadó véleménye, és bár a rosszabb tanulók táborát gyarapította, a tanárok sem vonták kétségbe leleményességét. Elég hamar rásütötték az alkoholista jelzőt, jogosan. Személyéről sokat elárul, hogy az írásbeli érettségijén ittasan, szóbelijén másnaposan vett részt, és bár mindezt utólag hibás döntésnek minősítette, meglepően jó eredményekkel érettségizett le.

Magyarszký Zoltán meleg volt. Ezt úgy tudtam meg elsőként, hogy egyik délután az iskola kihalt kosárlabda pályáján ücsörögve hosszasan ecseteltem neki, hogy fogalmam sincs, hogyan kell csókolózni. Akkoriban eléggé aggasztott, azt hittem, ez gátol meg abban, hogy bármit is lépjek egy bizonyos lány irányába. Ő – legnagyobb  meglepetésemre – azt válaszolta, hogy ne aggódjak, megmutatja, hogyan kell, majd fölém hajolt, én meg azt hittem, hogy viccel. Miután megkaptam életem első csókját, fél évig teljesen megundorodtam a csókolózástól, nyál, nyal, nyel, pedig anatómiai szempontból a férfi és a női nyelv nem sokban különbözik egymástól, és nem mondanám, hogy Magyarszký más lányokhoz képest rosszul csókolt, sőt, egyes lányokhoz képest, akik valósággal leerőszakolták a nyelvüket a torkomon, kifejezetten kíméletesen csinálta.

Éppen barátnőm van, egy bulin ismerkedtünk össze. A buli felénél a fejemet már egy mások (józanok) megítélése szerint is meglehetősen dekoratív barna lány ölében pihentettem, miközben az este folyamán eltúlzott alkoholfogyasztás miatt komoly erőfeszítésembe telt, hogy legyűrjem a folyamatos hányingert. Nem ismertem a lányt, csak odajött hozzám, és elkezdett beszélni, közben a zene minden hangot elnyomott, és bár két centiről üvöltöztünk egymás fülébe, egy szót nem értettem abból, amit mondott.

A parti egy bizonyos pontján hirtelen sokakon eluralkodott a felebaráti szeretet, amit a legközelebb eső ellenkező nemű egyeddel történő nyálcsere útján próbáltak kifejezésre juttatni. Így tettünk mi is, beállva a sorba, aztán ittunk még, és még, végül ott ültünk egymásnak dőlve egy kanapén, lelkesedést vesztve, szótlanul. Hánynom kellett. A lány fülébe lágyan belekiabáltam, hogy hánynom kell, amit ő kedvesen mosolyogva, megértő bólogatással nyugtázott.

A véralkoholszintemhez képest meglepően egyenesen, egyenletes tempóban vágtam keresztül a táncoló tömegen, miközben szinte csak egy bő kulcslyuknyi résen át láttam ki a fejemből. Arcok, lengedező végtagok, tekergő testek, rázkódó rongybabák. Fénysebességgel száguldott el mellettem a tér, és mégis mindent szemügyre tudtam venni, sőt, a tapéta mintázata első ízben ragadta meg a figyelmemet. Az ember részegen valahogy sokkal gördülékenyebben, már-már barokkosan felülfogalmazva képes kifejezni egyébiránt meglehetősen egyszerű gondolatvirágait, miközben maga szintúgy eltöpreng azon, vajh’ valóban aposztrofálhatja-e önnön lényét hatalmas kaliberű géniusznak, vagy csak az alkohol áldásos hatása idézi elő benne e senki máséhoz nem mérhető verbális tobzódást.

Rátaláltam a mellékhelyiségre, és magamra zártam az ajtót.

Körülbelül egy óra múlva arra ébredtem, hogy dörömbölnek. Feltápászkodtam a földről, ajtót nyitottam. Az ajtó másik oldalán álló ingerült ismeretlen az ingemnél fogva kirángatott a mosdóból, ledobott a táncparkett közepére, majd eltűnt a tömegben, mindezt egy szempillantás alatt, el sem jutottak a tudatomig a történtek. Négykézláb kapaszkodtam a padlóba, próbáltam egyensúlyt találni egy méltóságteljesebb pózban, immár két lábon, a vigyorgó és/vagy szörnyülködő emberek gyűrűjében. Az orrom vérezni kezdett. Talán az ütéstől, ahogy padlót fogtam, de lehet, a szégyentől fejembe toluló vér pattintott szét az orromban egy eret. A hüvelyk- és mutatóujjammal próbáltam csipeszszerűen elszorítani a vérfolyamot, néhányan zsebkendővel kínáltak, rövidesen megfestettem vörös színnel az összeset. Miközben a világ forgott velem tovább, hajtott fővel kibattyogtam az épületből. A lány az épület előtt dohányzott. Felajánlott egy cigarettát, és hogy hazakísér. Mindkettőt elfogadtam – most ő a barátnőm.

A barátnőm alacsony, vékony és szép, barna szemei vannak, a haja mindig más színű, most éppen vörös, de hiába változtatja évszakonként a színét, ő maga ugyanolyan unalmas marad. A barátnőm egy örökké üres vászon. Teljes bal szívkamrámból szeretem őt.

Miközben ezeket a sorokat írtam, meg sem fordult a fejemben, hogy sejtjeim milliói pusztulnak el, születnek újra, osztódnak, én magam rohamosan öregszem, és hogy egyre kevesebb idő van hátra az életemből, én meg itt görnyedt háttal a széket támasztva írok ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnék – mondjuk szeretkeznék a barátnőmmel. Egyébként olvasni sem normális dolog.

A szívkamrával az előbb azt akartam mondani, hogy nem szeretjük egymást barátnőmmel, vagyis nem vagyunk szerelmesek, de együtt vagyunk, komfortosabb együtt. Talán kimondatlanul megállapodtunk abban, hogy ez csupán egy komfort-kapcsolat, és amint lehetőség adódik rá, ki lehet lépni, bár ez a kényelem sem annyira kényelem, mint inkább megszokás már. Egy kétszobás lakást bérlünk közösen, és egyszerűen képtelenek vagyunk elviselni a másikat ugyanazon légtérben, szobahőmérsékleten heves reakcióba lépünk egymással, veszekszünk.

Már most, a húszas éveim elején egy soha fel nem ragyogó szurokfekete hullócsillagnak érzem magam, ami egyre meredekebb szögben, egyre gyorsulva zuhan az éjszaka egén, és közben fel sem tűnik senkinek. Huszonkét éves vagyok, vagy huszonhárom, vagy kilencvenhárom, vagy halott, attól függően mikor olvasod – amikor ezt írom, huszonkettő.

Anyám öngyilkos lett. Nem most, még régen, szülés utáni depresszió, vagy legalábbis ilyesmiről tudok, még egészen kicsi voltam, ő pedig alig múlt huszonhárom – hamarosan idősebb leszek, mint amennyi ő valaha is volt. Öngyilkossága előtt egy cetlit ragasztott a hűtőre búcsúüzenetként apámnak, az alábbi két mondattal: „Megyek, öngyilkos leszek. Ne felejtsd el megetetni a kutyát!” Furcsa lehet anya mellett felnőni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy hiányzik, mert nem ismertem, de azért érzek valamiféle űrt, azt hiszem. Akik tudtak az öngyilkosságról, mindig kínosan hallgattak, amikor szóba került a téma, vagy megpróbálták másra terelni a szót, hiába magyaráztam nekik, hogy nekem tényleg nem nagy gond, már megszoktam, és különben sem ismertem anyámat. Anyám egyetlen példát mutatott életében, a halálával: ha nem tetszik az életed, eldobhatod. Ilyen az, amikor a szülők rossz példával járnak elöl.

Apám az a fajta ember, akitől mindenki fél addig, amíg meg nem ismeri, aztán miután megismerte, egyenesen retteg. Meglehetősen magas, komor, humortalan ember, utálja a gyerekeket, engem is utált kissrác koromban, de még most, hogy már ősz hajszálak is közrejátszanak a fejemen, sem váltam a szíve derékszögű csücskévé.

Mindig írtam, először négy éves koromban a nevemet, nem holmi egoizmusból, hanem mert akkortájt csupán ennyire futotta, görbe, nyomtatott nagybetűkkel, tagoltan, hogy: K O R V I N. Egyszer régebben, egy unalmas tanórán, az akkor még arcomba boruló hajzuhatag mögül alig kilátva, ugyanezeket a betűket kezdtem belevésni az iskolapad préselt falap-lemezébe, mikor kiszúrtam egy másik karcolatot, valamivel a sajátom fölött, miszerint „Ugyan azt a padot véssük.”, majd egy monogramot, hogy „H.R.”. Egyszerűen megragadt bennem ez a mondat, nem tudom megmondani, miért. Talán mert úgy hangzott, mint ha mást, többet jelentene, mint amit elsőre kiértettem belőle, vagy talán mert végigpörgött az agyamon, hogy valaki, sok évvel ezelőtt szintén itt ücsörgött, azon fáradozva, hogy belekarcolja a pillanatot az előtte lévő ocsmány, zöld fába. Mintha megszólított volna, de csak ő beszélhetett, nem tudtam válaszolni. Azóta sokszor eltöprengtem, ki lehetett az a bizonyos H.R., frappáns padrongáló.

Egyik este felhívott Magyarszký, hogy menjek le a kedvenc kocsmánkba, mert esemény van, aztán mondott még valamit, amit már nem értettem – szerintem németül mondta –, és letette. Részeg lehetett, gondoltam, először is, mert abban az időpontban nem szokott józanul telefonálni, másodszor, mert ha iszik, rendszerint megpróbál németül beszélni. Nem értelmes, amit mond, de ha nem tudsz németül, egyáltalán nem tűnik fel.

Nagy fáradtan elvánszorogtam a legközelebbi villamosmegállóig, ahol a zord hideg miatt egy eltévedt, kóbor lélek sem várakozott. Úgy éreztem, már attól szilánkosra fagy a tüdőm, ha engedem, hogy az orrlyukamon át bejusson a levegő; ha lélegzem. A villamos lomhán befutott, én fölkapaszkodtam rá, a kocsi teljesen üresen állt, én ülhettem. A homlokomat az üveglapnak tapasztva bámultam keresztül az ablakon, míg az orrom körül fehér párafolt pulzált a légzés ütemére. A vezető rákapcsolt, a város széle megindult mellettem, és miközben a szemhéjak kezdték feladni a nyitva maradásért folyó reménytelen szélmalomharcot, a külvilág fénypontjai fénycsíkokká nyúltak, hogy aztán végeláthatatlan fénykígyókká gabalyodjanak össze.

A kocsmába érve elkezdtem keresni a szokásos asztalunkat, közvetlenül a bejárat közelében, de mások ültek ott, így beljebb merészkedtem, ismerős arc után kutatva. A szűkös földalatti helyiség megtelt már részeg, vagy még a részegség mámoros állapotának elérésére törekvő figurák asztal és pult között ritmikusan ingázó tömegével, így beletelt kis időbe, míg kiszúrtam az első ismerős hátat. Kirázott a hideg ettől a tagtól, a dohányzókörből maradt meg. Folyvást egyéjszakás kalandjait ecsetelte, hányan voltak, milyen nővel, ki, mit, hova tett, dugott, hogyan, te meg hallgattad, ha akartad, ha nem, és bár a sztorik nagyobb része hantának bizonyult, a többiről rendre bebizonyosodott, hogy igazak. Esélyeit javította, hogy válogatás nélkül rámászott bármire, ami mozgott, és balszerencséjére egy légtérbe kényszerült vele. Rövid ideig viszont valóban vonzóvá tudott válni.

Duruzs Katának hívták, de mindenki csak Abszintkólának vagy Kólának szólította, mert egy osztálybulin kitalálta, hogy az abszint sokkal ihatóbb kólába öntve. A lány általában két sör után háton pörgött a parkettán, és az abszintkólás történet szintén heveny hányással és a vécécsésze romantikus ölelgetésével végződött. Mondanom sem kell, utálta a becenevét. Épp egy fekete, szőrös, két oldalán macskafülszerű csúcsokban végződő sapkát viselt.

Egyszer, egy közös bulit követően úgy alakult, hogy nála aludtam. Aludtunk. És az első néhány alkalommal tényleg csak aludtunk. Utána mindig megírta nekem, hogy megy fürdeni. Ezt a szimpla kijelentését úgy fogalmazta meg, hogy már-már erős erotikus utalássá váljon, mintha csak azt mondaná: képzelj el meztelenül! Maga a kinyilatkoztatás is e célt szolgálhatta – semmi közöm nem volt hozzá, hogy fürdeni megy.

Tehát kirázott a hideg ettől a tagtól, viszont a körben tőle balra ülő srácot bírtam. Balogh Berzsiánnak hívták, talán a legbizarrabb alak számos bizarr ismerősöm közül– tizenéves korától kezdve testét tetoválások borították, arcát is beleértve. Nem saját akaratából varrták ki, a fanatikus, gitárzene-rajongó papa és mama kényszerítette rá, mintaszülőknek érezték magukat, ő meg mint született jófiú, behódolt akaratuknak. Az első találkozásunkkor enyhén szólva frászt kaptam tőle. Egy pultnál vártam néhány, nyilván méregdrága italra, amikor megkértek, szóljak neki. Háttal állt nekem, ezért megböktem a vállát, mire egyenesen szembe fordult velem. Két hatalmas, lila monokli mögé kényszerített szemmel nézett vissza rám, a szája mellett egy rövid szakaszon apró varrat tartotta össze a bőrt, az arca pedig a zöld és a kék árnyalataiban játszott, amit a pult világítása vidám narancssárgával dobott fel. Az önmagában sokkoló összhatásra a tetoválások csak a pontot tudták feltenni. Előtte egy héttel csúnyán összeverték az arcán lévő tetoválás miatt. Kívül hordta belső sérüléseit, megjelenésével szimbólumává vált, hogyan tehetik tönkre a szülők gyerekeik életét.

Húsz éves kora óta zakót viselt és igyekezett elegáns összbenyomást kelteni, azt hiszem, szülei elleni lázadásaképp, és ugyanezért hallgatott szinte kizárólag operát. Velünk ivott, de soha nem volt részeg, a söröskorsót eltartott kisujjal emelgette, mintha egy teadélutánon ücsörögne, és csak teáscsésze lenne a korsó.

Tőle balra Magyarszký kiabált éppen, hogy „…állnak az úttest szélén. Előttük zebra, balra-jobbra nem jön semmi, de ők csak meredten figyelik a piros lámpát. Miért? Beléjük nevelték, hogy a piros tilos, és komolyan attól félnek, hogy ha a lámpa engedélye nélkül lépnek a fehér csíkokra, azt egy a semmiből hirtelen előtűnő személygépjármű azonnal és véresen megtorolja? Vagy kényelmesebb, ha megmondják nekik, mikor indulhatnak? Egy kicsit bogarakká válnak, mennek a fényre, már ha jó a színe. Semmi értelme.” Majd, mint aki egy tósztot fejezett be, nagyot kortyolt a már biztosan sokadik korsó sörébe, mielőtt még észrevett engem, és hangot adott volna észrevételének, valahogy úgy, hogy „Korvin, mein Freund, willkommen, willkommen!” Kellemetlen a felismerés, hogy az eddig felsorolt három emberből kettővel már legalább a csókig eljutottunk, és hogy a most következő, eddig még nem említettel nem.

Tőle balra ült az esemény. Először nem ismertem fel. Imola volt. Imola volt. Mocsár, amiben benne ragadsz egy életre.

Odahúztam egy széket, becsatlakoztam a beszélgetésfolyamba, amit időközönként Magyarszký monológjai szakítottak meg, vagy az, hogy Abszintkóla a témától elszakadva szóba hozta az utóbbi néhány éjszakáját, amit aztán nagy rutinnal fojtottunk el, csírájában. Imola meglepően szerényen válaszolgatott a neki szegezett kérdésekre, amelyekhez nyugalmat színlelve, mindig másodikként fűztem hozzá a saját kérdésemet, mintha nem igazán érdekelne, és sorra ittuk az italokat, míg el nem jutottunk arra a pontra, hogy mindenki vécére ment vagy a pulthoz, vagy kámforrá vált, és úgy alakult, hogy ketten maradtunk az asztalnál, Imola és én.

Nagy meglepetésemre én szólaltam meg először: – Rég hallottam felőled. – Én is. Megváltoztál, levágattad a hajad. – Igen. Eredetileg az ereimet akartam felvágni, de végül csak egy sima hajvágás lett belőle. – Aha. – Ezt viccnek szántam, de látom, nem túlságosan nevetsz. – Sosem voltál túlságosan vicces. – Akkor van, ami nem változott. Egyébként te is megváltoztál. Körülbelül mindenben. – Mindenben? – Aha. Külsőleg legalábbis. – És a belső? – Azt nem tudom még. – Leszoktam a dohányzásról. – Tényleg? Miért? – Volt egy barátom, nem szerette, azt hiszem miatta. – Akkor a legjobb helyen jársz, itt senki nem szokott le, sőt, Kóla szerintem keményebb láncdohányos, mint valaha. – Ti jártatok, igaz? – Igen, egy rövid ideig. Említette? – Zoli igen, de Kata is hozzáfűzött ezt-azt. – Gondolom nincs túlságosan oda értem. – Élete nagy tévedéseként emleget. – Az nem olyan rossz. Nahát, olyan fura, hogy felnőtt vagy. Mármint nem, mintha nem tudtam volna elképzelni, hogy egyszer az leszel, csak fura látni a kész produktumot. Mindegy, hülyeség, visszavonva, biztos az a baj, hogy nem volt gyerekkorom. – Ugyan már, neked most is gyerekkorod van.

Randevúra hívtam, rövid győzködés után bájosan lesütött tekintettel, szerényen mosolyogva beleegyezett. Ezt nagyon jól tudta csinálni. Aztán Magyarszký jelzett, hogy induljunk tovább, most hívták mások, máshonnan, ahol többen vannak, menjünk oda. Imola nem jött, azt mondta, fáradt, hát elköszöntünk, és elindultunk két külön irányba. A hátralévő időben emberek kapcsolódtak be vagy le, ahogy kocsmáról kocsmára jártunk mindaddig, míg találtunk olyan helyet, ami nyitva tartott.

Reggel beültünk egy pékségbe, megpróbáltunk némi aprópénzből összerántani egy-egy kávét, meg valami ehetőt, de csak a gyomrunkat sikerült. Pedig a kávé igazán príma volt, pont olyan, amilyennek a nagykönyvben definiálják a kávét, viszont a testünk bármilyen íz hatására heves tiltakozásba fogott. Leghamarabb Baloghnak sikerült túltennie magát a szokásos hajnali rosszulléten, ő hamarosan eltartott kisujjal kortyolgatta a papírpohár langyos tartalmát, és úgy nézelődött, mintha most kelt volna fel egy pihentető, tizenkét órás alvásból. Egy kör formájú asztalnál ültünk, én bámultam magam elé, Magyarszký homlokát az asztallapnak tapasztva próbált aludni. Odakint esni kezdett, amolyan alattomos módon, apró cseppekben szitálva, hogy az ember nem egyszerre ázott el, hanem lassan, hogy szinte észre sem vette, amikor a ruhája már a bőréhez tapadt a nedvességtől. De bent a pékségben jó meleg volt, még nem szándékoztunk indulni.

„Életünk legszebb évei most repülnek éppen” – próbálta megtörni a hallgatást Balogh, de ez az elég hülye észrevétele akkor egyikünk ingerküszöbét sem ugrotta meg, maradt hát a tompa csend. Régebben, a szétesőbb éjszakáink után a keménymag oszlopos tagjaként itt ült közöttünk Kiss-Kovách Márk, ő az elvesztett fogadásairól híresült el. Láttuk már jobb és bal szemöldök nélkül, szőkéskék hajjal, kopaszon, és soha nem volt pénze, így mi fizettük, ha ivott, márpedig ivott, ő pedig ígérgette, hogy megadja, amint lesz pénze – de soha nem volt pénze.

Egyszer felvágta az ereit. A bal karján. Balkezes létére a jobbal hívta fel a kórházat, nehogy összevérezze a telefont, miután a bőrövével elszorította bal kezét. Először nem akartak kijönni a mentők, nem hitték el neki, olyan kedélyes nyugalommal közölte az öngyilkossági kísérletet. Ezt ő mesélte, tanúbizonyságul a karján húzódó méretes heg szolgál. Miért vágta fel csak a bal kezét? Menet közben meggondolta magát, azt mondta.

Márk szövegével és csillapíthatatlan lendületével vált a banda lelkévé, jókor tudta benyögni életbölcsességeit, amik közül most a „Hallgass az ösztöneidre, azért vannak, hogy létfenntartsanak”, illetve a „Mindegy, mennyire ápolsz intim kapcsolatot a barátnőddel, a barátnőd legjobb barátnője úgyis tudni fogja a farkad pontos paramétereit” jutott eszembe, pedig ezeknél szebb pillanatai is bőven akadtak. Azt is ő mondta mindig, hogy soha ne bízz meg olyanban, aki egyrészről túl sok horrorfilmet néz, másrészről mindig csak arra vár, hogy részeg lehessen egy buliban, mert az ilyennek unalmas, szar élete van, amiből megpróbál kitörni egy kis időre. Ezt főleg magára érthette, mindkettőt intenzíven művelte, mint aki folyton csak kitörni szeretne.

Előbb-utóbb eltűnt a társaságból, így a kettőnk közti kapcsolattartás egyre időszakosabbá vált – őt elnyelte a legkeményebb partik tomboló embertengere, amíg én megtapadtam egy olyan szinten, ahol még tudni vélem, hol áll az eszem. Most is összefutok vele néha, jobbára véletlenül, és olyankor rendszerint örül nekem, szája bal sarkában ott lappang a megszokott, őrült félmosoly, de tekintete üres, szinte nem is hozzám beszél, csak mered el mellettem. Jól van, mondja, csak az életet unja már nagyon, azt se bánná, ha a világ ebben a percben megszűnne létezni.

Lassan elveszek a sorok között. Minden sort annyiszor átrágtam, csócsáltam, és köptem vissza emésztetlenül, hogy már nem is emlékszem rá, mi volt az eredeti célja, amikor leírtam.

Tehát ők az ismerőseim, rólunk akarok mesélni. Nem vagyunk az a romantikusan idealizált, elszánt fiatalság, akik akár a kisujjukat megmozdítanák saját magukért, nemhogy egy magasztos eszméért. Nem él bennünk az illúzió, hogy egy nap majd megváltjuk a világot. Ha mi vagyunk a jövő, akkor mi vagyunk a céltalan jövő, és ez nem a mi hibánk, mindenki másé, köszönjük szépen.

Elfogott a katartikus élmény, hogy vagyok. Hogy vagyok, vagyok, létezem, ebben a testben, és hogy egyszer meghalok, nem leszek. Hogy bassza meg, élek, és ez a legnagyobb áldás átok is egyben – remélem, nem kell részleteznem.

(Amennyiben valakit érdekel, ebben a pillanatban álltam föl az írás mellől, és mentem ki a teraszra elszívni egy cigarettát, meghalni tüdőrákban. Vagy agyvérzésben.)