Erdős Virág második verseskötete megérte az ötödik kiadást, amely tény – főként annak fényében, hogy a kötet mind a tizenhárom verse már a papíralapú megjelenést megelőzően szabadon elérhető volt az interneten – nem kis teljesítmény. Ezek után merje bárki azt mondani, hogy Magyarhonban nem divat a líra! Igaz, a hölgyet elég gyakorta éri az a különös kritika, hogy amit a nyelvvel művel, az valójában nem is líra. De akkor micsoda? Slam poetry, játszótéri rap, egy infantilizálódott társadalom mondókái? Mondókák egy infantilizálódott társadalomról? Na, most akkor mi legyen?

erdos_virag_jav

Maga a költőnő „rímekkel megfejelt, katatón ritmusban elősorolt veszteséglistákként” aposztrofálja a kötet tartalmát. Egyszer már biztos minden irodalombarát elsütötte azt a humoros definíciót, hogy vers az, ami nem ér ki a lap széléig és rímel, és szívesen idézzük Kányádi bájos, találtnak vallott meghatározását is, miszerint „vers az, amit mondani kell”. Nos, innen nézve, az az egy biztos nem vitatható el a kötettől, hogy versek szerepelnek benne. A műfaji kérdőjelek görbületét kiegyenesítendő, sokan a slam poetry felől közelítik meg ezeket az irodalmi képződményeket, és valóban: forma és tartalom is egyaránt rokonítja a műveket a közéleti rappel. A versek tárgyalásakor a közéleti jelzőt a kritika előszeretettel cseréli közérzetire, okkal s joggal: lassan hungarikummá váló közhelyeket és szólásokat (mint amilyen a szállóigévé vált „vétkesek közt cinkos, aki néma” Babits-sor, amelyet az Én vétkem hoz játékba), hétköznapiságukban is emblematikus képeket (többek közt az „otthonkában utcára tett nagyi” az Ezt is elviszem magammalból) és minden nap a megundorodásig hallott-hallgatott, a tőlünk mindig különböző mások által hajtogatott frázisokat („sajnálatos baleset”, Ma) fűz egymás után, pontosabban egymás mellé végtelen mellérendelésként. Ráadásul ezek egyike sem tapad egy-egy konkrét politikai eseményhez; a társadalom jelenlegi állapota miatti rossz közérzet kiterjesztett időpillanatában bármikor univerzálisan alkalmazhatók elégedetlenségünk kifejezésére. Emellett a versek némelyike egyfajta fordított projekciót alkalmaz: a felsorolt vétkeket, a társadalmi egyenlőtlenség finoman egymásra gyűrűződő és egyre masszívabbá váló rétegeit nem távolítja el az olvasótól, nem varrja egy laza elhárító mechanizmussal egy jól körvonalható „ők” nyakába, az olcsó bűnbakképzés elmarad, az első számú megszólított a tulajdonképpeni vétkes: „aki tűri, aki hagyja”. Nehezen lehetne olyan személyt találni, aki például az én vétkemben listázott bűnlajstromból ne vehetne magára legalább egyet – legyen az a legbanálisabb bár, de alapkövét jelentheti a továbbiaknak; rendszerszerűként tekintve a versekben vázolt közállapotra, súlya van a legkisebb elhibázott, elhalasztott, elszalasztott gesztusnak is.

A cizelláltabb költői eszközöket hiányoló és a szövegek – ad absurdum a hétköznapiságig vitt – szókincse miatt frusztrált kritikai hangok a minél szélesebb rétegek megnyerésének szándékát látják a versek szerkezeti egyszerűsége és tematikus egyirányúsága mögött. A könnyű befogadhatóság azonban csak az egyik – véleményem szerint inkább csak járulékos, okozati – oldal. Erdős kötetét olvasva valóban felmerülhet az olvasóban, hogy a költőnőnek tulajdonképpen nincs saját nyelve: a mi saját szavainkkal, azaz a mindenkori hétköznapok emberének mezei szófordulatait használva űzi ezt az örökös formai-hangulati játékot. Ez a „számból vetted ki a szót”- érzés végigkíséri az olvasást, e mentén állnak össze a szövegek, szinte úgy, mintha legmindennapibb szavaink maguktól sorakoznának fel a rapszövegek monotonitását követő ritmusban sorjázott rímek köré. Ez a végteleníthető (és végtelenített) nyelvjáték a szövegek végtelen variálhatóságát is implikálja – ki-ki kiválogathatja az egyes darabokból, mi fáj neki éppen belőle, mi az, ami épp (például a Magyar konyhából) a szája íze szerint való. A fordított projekció fontos eleme a versek mindegyikében működtetett önirónia – azonban a szintén nemzeti sajátosságként számon tartott ősmagyar pesszimizmust az írónő okosan használja fel: szövegei csak formailag maradnak meg a „ne törődjél semmivel, egyél zsömlét kiflivel” szintjén, a végkicsengés sosem a „változtatni nem lehet” típusú hozzáállás felé mutat. A „veszteséglisták” laza szerkezetéből, mellérendelésre épülő felépítettségéből adódóan az értelmezési lehetőségek is megsokszorozódnak; a hiány itt valóban nyitottsággá és a versek erősségévé válik. Szabadon találgathatunk például, mi jöhetne az odavetett s elharapott „akkor” (azaz a mikor című darab és egyben a kötet zárszava) után. Lecke ez, hogy miért mindig csak eddig tudunk eljutni – tudniillik hogy mi ne legyen –, gondolkodásunk görcsös, becsípődött inverzsége nem engedi még fejben sem kibontani, hogy, ha a felsoroltakat, azaz az összes keserűséget, a magyar virtus árnyas oldalát jelentő elemeket kivonnánk a képletből – akkor mi maradna? Vagy arra a nullpontra kellene eljutnunk, amit ezek megszüntetése jelentene, és akkor kezdhetnénk tiszta lappal újra?

A forma könnyen enged a megzenésítésnek is, szinte vákuumerővel húzza a szövegeket a dalszövegek felé. Ráadásul, ami egy versnél formai poénnak minősülhet, az dalban mondva el bravúros egyszerűséggé válik, és nem mellesleg a katatónia is új funkciót nyer: a szövegek értelme világosabban bontakozik ki húrokon-billentyűkön kísérve. A kötet címadó szövegének Kollár-Klemencz László által megzenésített verziója a kivándorlók, pontosabban inkább a kivándorlásról álmodozó örök itthon maradók himnuszává vált – hiszen a vers többek közt enged annak az értelmezésnek is, hogy a benne felsorolt személyes, köz- és személyesen köztulajdonokat vagy elvinni nem lehet, vagy elmenni nélkülük. Aki követte az írónő elmúlt évekbeli megjelenéseit, tanúja lehetett, hogyan kapcsolódtak be szép sorjában szövegei a közbeszédbe, s hogyan vált a véleménynyilvánítás egy formájává az Erdős-versek idézése. Erre némiképp reflektál a borító is: nemcsak a címadó verssel lép párbeszédbe, de a költőnő társadalmi felelősségvállalásába is bekapcsolja a kötetet (amennyiben a rajta szereplő alakra tekinthetünk egy hajléktalan allúziójaként is, s Erdős rendszeresen fellép többek közt a hajléktalanság kriminalizálása ellen). A kötet hátoldalán a na most akkor című, tárcának indult makámából található részlet – ez volt az a vers, amely leginkább beemelte a köztudatba s közbeszédbe Erdőst – érthető egyfajta felhívásként: én elmondtam a magamét – most ti jöttök.

Nem egyedülálló jelenség a kötet recenziójának válaszversben történő megfogalmazása sem. Azt, hogy ezeknek a replikáknak mennyire vágyott szándékuk annak megmutatása, hogy lám, nem nagy ördöngösség sem a forma, sem a tartalom lekopírozása, nem tisztem megítélni. Mindenesetre a kötet verseinek bevallottan funkciója ez a formai-tartalmi (látszat)könnyedség, ráadásul maga Erdős sem gondolja, hogy ez az út örökké folytatható, folytatandó. A köteten a szerkezeti és jelentésbeli összetettséget számon kérő kritikákat olvasva kérdésként merült fel bennem, hogy vajon biztosan a szándékolt esztétizáltság, tudatosan összetett struktúra mögött kell-e keresnünk egy lírai alkotás többletjelentését? Nyelvi játékra épülő szövegeknél egyáltalán releváns-e felvetni annak a lehetőségét, hogy hiányzik a többféleképpen értelmezhetőség az írások szövete mögül? Jelen esetben fontosabbnak tartom megvizsgálni azt a költői pozíciót, amelyből valós meg-, illetve felszólalásként értelmeződnek Erdős versei. A kötetet jellemző rendkívüli egységesség (csupán két vers lóg ki kissé: A legszebb vers tartalmilag, a Közelítő formailag) a lírikusi működés felől tekintve akár egészségtelen is lehetne (Erdős jelen kötetben egyszer sem lép ki saját költői komfortzónájából, végig az általa már „belakott” témákkal és formákkal dolgozik). Azonban ez is inkább a kötet erényei közé sorolható, ha – némi öniróniával fűszerezett – modern váteszkötetként tekintünk a könyvecskére. Nézzük előbb befogadói oldalról: örülni a kötetnek és (újra)olvasni azt már eleve állásfoglalást jelent – magáénak kell érezze az olvasó az írónő kapcsán oly sokat emlegetett, verseiből párolgó közérzetet ahhoz, hogy az olvasás öröme teljes legyen, hiszen e nélkül az olvasás benne ragadna a rímekkel-formával trükközés élvezetében. Ha viszont a kötet darabjai maguk is állásfoglalások (márpedig kétségkívül annak kell tekintenünk őket), a megszólalás hitelességéhez szerzői oldalról valós felelősségvállalásra van szükség, és Erdősnél ez nem marad el (gondolok itt a tüntetésekre, melyeken saját verseit szavalta, de rendszeres szereplője többek közt a Város Mindenkié csoport megmozdulásainak is). Tehát a versekhez retorikai többletként hozzájárul az, hogy nemcsak olvasótábora, de maga a szerző is rendszeresen felhasználja ezeket az írásokat nagy publikum előtt történő, valós véleménynyilvánításra – és amennyiben szempont a költői megszólalás hitelessége, ezt a performatív aspektust is be kell vonnunk a verseket érintő vizsgálatba. S hogy a kontextusból való kiemelést túlélik-e Erdős versei – és egyáltalán: túl kell-e élniük –, valamint hogy ez az értékükre milyen befolyással lehet, az már bőven egy másik történet.

A FÉLonline.hu értékelése: 9/10

Erdős Virág, ezt is el, Magvető, Budapest, 2013.