A berni követ

„Kicsit skizofrén állapotban érzem magam, hogy egy tévéfilmet egy színházban mozifilmszerűen mutatunk be.”- nyitotta meg Szász Attila A berni követ díszbemutatójának közönségtalálkozóját, február 19-én este az Átrium Film-Színházban.

bernikovet_slide

A berni követ tévéfilmnek készült, melyet február 25-én, 20.20-kor sugároztak a hazai köztévében. A film méltó arra, hogy – még ha csak kevesek előtt is – levetítsék a sötét teremben, s széles vászon előtt lehessünk szemtanúi az 1958-as – lehetséges – eseményeknek.

A forgatókönyv felhasználta azt az ismert történetet, amelyben Nagy Imre halála után két magyar emigráns fegyverrel hatol be a berni magyar nagykövetség épületébe, s az épület falain belül tűzharcba keverednek. Az akció végén egyiküket halálos lövések érik.

Köbli Norbert neve ismerősen csenghet, ha a mostani „’56-os filmek”-re gondolunk, hiszen a Vizsga és a Szabadság, vagy a Különjárat után ismét a kort idéző forgatókönyvet adott át a rendezőnek, ezúttal Szász Attilának. Az alkotók alaposan átírták a valós eseményeket, s miért ne tették volna, ha ez így egy élvezhető filmet eredményez, mely képes végig felkelteni a figyelmünket. A film szerint a két fiú azzal a céllal tör be, hogy túszul ejtsék a nagykövetet, s megszerezzék azt, amit az emeleti rádiószobai széf őriz.

20140220a-berni-kovet2

A Vizsga című film már képes volt arra, hogy felmutasson valamit abból, hogyan lehet egy bűnügyi történetet csavarosan elbeszélni, úgy, hogy a néző lehetőleg ne jöjjön rá már az első felvonásban arra, miként fog leperegni az utolsó 10 perc. Ez a lényege egy jó forgatókönyvnek, melyen ezúttal olyan alkotók dolgoztak, akik valóban tudták hogyan közelítsék meg az alapanyagot.

Biztosan szokatlan lesz tévében látni a Nagy András operatőr által kézben tartott képi világot, mely a vásznon néha olyan snitteket villantott fel, amiért már önmagában érdemes végignézni a filmet.

Kulka János, akit a labilis lelkű, kettős karakterekkel gyakran találnak meg, ezúttal is jó választásként tűnt fel a műben. A Vizsga után a rendező ugyan félt ráosztani egy nagyon hasonló szerepet. Viszont örülhetünk, hogy ez a félelem nem hatalmosodott el rajta olyannyira, hogy esetleg ballépést kövessen el azzal, hogy egy másik színészt választ Kulka helyett. Hiszen ő képes volt a korábbi említett figurától elszakadni. Annak ellenére, hogy nyilvánvaló a két karakter közti hasonlóság, maga az alakítás a semmiből lett felépítve, s nem megszokottságból helyezte a néző elé.

20140220a-berni-kovet

Kádas József és Szabó Kimmel Tamás, akik a betörők szerepében jelentek meg ugyancsak vitték a filmet, bár természetes játékuknak néhol megmutatkoztak hiányosságai, mely a szájukból elhangzott közhelyesebb szövegeknek tudhatóak be. Azt azonban sikerült elérnie a filmnek, hogy ezeket a kis hibákat azon a határon belül tartsák, melyet, ha átlépnének, a néző már kizökken, s rájön, hogy egy félresikerült magyar filmet néz.

A film kötelező szerelmi száláért Lovas Rozi volt a felelős, aki az egyik betörő, Bános (Kádas József) szerelmét játszotta. Az alakítása kifogástalan volt, az azonban, hogy mennyire kötelező ez a szál, ebben az esetben kérdéses volt. Egy ilyen mellékvágány jót tehet a filmnek – itt sem volt felettébb zavaró -, de egy több játékidővel rendelkező alkotás alkalmasabb arra, hogy a férfi és nő közti érzelmeket árnyaltabban dolgozza ki. Ha a két karakter kapcsolata nincs mélyen felépítve, elmaradhat azon jelenetek hatása, amikor az egyik fél halálakor szerelme arcának körvonalai (képileg tökéletesen kidolgozva) még utoljára felvillannak.

Ami ennél a filmnél csakugyan összejött az a megfelelő zeneválasztás. Ahol kell, aláfesti a hangulatot, ahol kell feszültségfokozó és pontosan, ahol kell az alkotók odaszúrnak a Kossuth-nótával. Az 1950-es évek végét idéző zene minden percben a helyén van. A film végén elindul a stáblista, hirtelen megszólal a Punanny Massif egyik száma és elmosolyodunk. Merész húzás.