Napjaink látványos popkulturális trendje a sorozatgyilkosok ikonná válása. Hogyan lettek sztárok a Született gyilkosok, mitől különleges Hannibal, miért szimpatikus Dexter? A számtalan könyvben, filmben, tévésorozatban felbukkanó figurák népszerűségének mibenlétéről a József Attila Kör POPJAK című beszélgetéssorozatának szerkesztője, Sepsi László értekezett Bartók Imrével és Turi Mártonnal.

A Roham Bár közönsége valószínűleg tudatában van, de azért nem árt tisztázni, hogy a sorozatgyilkos nem keverendő a bérgyilkossal, a tömeggyilkossal vagy a terroristával. Arra is illik felhívni a figyelmet, hogy a kitalált figurák személyiségjegyei és történetei gyakran elrugaszkodnak a valóságtól: Sepsi László és kollégái ebben a beszélgetésben elsősorban a fikciós vonallal foglalkoznak kiemelten, bár itt-ott a társadalmi háttérre is rávilágítanak, hogy betekintést kapjunk a negatív szereplők sztárrá válásának pszichológiájába.

popjak5

Hogy miért vonzódnak egészségesen gondolkodó hétköznapi emberek, törvénytisztelő állampolgárok akár a valós, akár a fiktív „serial killer” figurájához, annak okát Turi Márton kritikus abban látja, hogy az érthetetlen, nehezen felfogható, szinte feldolgozhatatlan tettek mögött mindenki racionális okokat próbál keresni. Sepsi leegyszerűsíti a kérdést: szerinte amit a sorozatgyilkosok csinálnak, az simán csak cuki.

Komolyabbra fordítva a szót a moderátor az archetípusnak tekinthető, a 19. századi Londonban tevékenykedő Hasfelmetsző Jackre tereli a beszélgetést, aki nem a prostituáltak megölése révén lett különleges, hanem sebészi pontossággal elvégzett „munkája”, illetve a nyilvánosság felvállalása miatt. A patkány éve című regény írója, Bartók Imre szerint ugyanakkor az anonimitás, a rejtélyesség is szerepet játszott Hasfelmetsző kultikussá válásában. A mítoszteremtés mindenesetre olyan jól sikerült, hogy a történet évszázados távolságból is számos alkotót inspirál.

A sorozatgyilkosok karaktereinek igazi felfutása azonban az 1980-as évek Amerikájában indult Sepsi szerint, amikor a hidegháború már kevesebb veszéllyel fenyegetett, az amerikai nép számára azonban egy új ellenségképet kellett felmutatni. Ezekben a karakterekben van valami nem emberi, ami félelmetessé teszi őket, és mivel intelligensnek, sőt übermenschnek tűnnek, akik hatalommal bírnak, és a napi problémáktól elrugaszkodva saját szabályrendszer szerint élnek, kiváltanak egyfajta szimpátiát is. Némelyikükkel képesek vagyunk tehát azonosulni.

popjak5_2

Bartók három csoportba sorolja őket. Az olyan figurákat, mint Dexter leginkább személyes vágyaik hajtják; vannak aztán a próféták, mint a Hetedik vagy a Fűrész főellenségei, akik súlyos tetteikkel a társadalom bűneire hívják fel a figyelmet; végül a művészek, akiket a gyilkolás esztétikai oldala érdekel. Utóbbiakhoz sorolhatnánk Hannibal Lectert, bár ő sokkal inkább a három csoport közös halmazába tartozik. Mivel Turi szerint a próféta típusú sorozatgyilkosok morális okokból ölnek, és ezzel a bűnre figyelmeztetnek, tevékenységük a jó oldalra helyezi őket. Ennél a gondolatmenetnél maradva Bartók odáig merészkedik, hogy tulajdonképpen Isten volt az első sorozatgyilkos.

A beszélgetőpartnerek aztán még további oldalakról közelítenek a témához. Bartók szerint a történetekben nem a gyilkosságok mennyisége, hanem azok ismétlődése a fontos, ez természetellenes és zavart keltő. A gyilkos tulajdonképpen egyetlen gyilkosságot követ el sokszor, illetve ugyanaz a gyilkos jelenik meg többféle alakban (ahogy a hírhedt Ted Bundy mondta: őt hiába ölik meg, jön helyette más). Sepsinek az ókori mitológiából Sziszüphosz mítosza, Turinak pedig Prométheuszé ugrik be – mindkettő jó példa arra, hogy a hangsúly nem a szenvedésen, hanem annak ismétlődésén van.

A sorozatgyilkosok a popkultúrán belül evidens módon a tévésorozatokban találják meg a helyüket. A mítoszteremtés azonban nem itt kezdődik: a híradások néha már a gyilkosságok elkövetőinek névadásával segíthetik a legendák kialakulását, például ha baltás gyilkosnak neveznek el egy elkövetőt. A serial killernek igazán komoly kultusza csak Nyugaton, főleg az Egyesül Államokban alakult ki, hasonló érdeklődést vagy rajongást például a Szovjetunióban nehéz lett volna elképzelni. Mindez összekapcsolható az amerikai társadalom azon jellemzőjével is, hogy az erőszak ábrázolása még mindig elfogadottabb, mint a szexualitásé.

popjak5_3

Egy sorozatgyilkos tehát ma már lehet a rajongás tárgya, míg mondjuk egy pedofil esetében ez sokkal kevésbé valószínű. Hogy maguk a karakterek hogyan állnak a szexualitással, arra nincs recept: akadnak köztük aszexuális figurák, vannak, akiket egyszerűen csak „magasztosabb” dolgok kötnek le, míg mások rendelkeznek érzelmi vagy szexuális élettel is. Érdekes megvizsgálni a szexualitást a befogadói oldalon is: Turi kissé ijesztőnek tartja, amikor az idősödő Charles Mansonért egy huszonéves lány rajong.

Irodalmi esteken a „van-e valakinek kérdése” gyakran csak az udvariassági körök lefutását jelenti, itt viszont legalább olyan hosszú a ráadás, mint a rendes játékidő: kérdezők és kérdezettek között érdemi párbeszéd alakul ki. A téma önmagában is izgalmas, a beszélgetés ezerfelé ágazó, így sokaknak van hozzászólnivalója. Dexter például nemcsak a gyilkosságok miatt érdekes: a sorozat népszerűsége abban is rejlik, hogy a főszereplő kettős életet él, és átlagos harmincas férfiként küzd a munkahely, a párkapcsolat és a család mindennapi problémáival.

Bármennyire is felsőbbrendűnek tűnnek néha, a sorozatgyilkosok különlegességét gyakran éppen hétköznapiságuk adja: bármelyikünk lehet sorozatgyilkos.

POPJAK #5 – Sorozatgyilkosok. RoHAM Bár, 2014. február 13.