A nimfomániás– vol. 2.

A nimfomániás első részének fesztelensége, könnyed humora a második filmre elhalványult. Joe végképp felnőtt, a tét emelkedett, a mondanivaló elmélyült. Nagy szavak, nagy igazságok, amolyan Lars von Trier-es tanítások. Új dimenzióba lép a nemiszerv-játszma.

nimpho

A történet épp ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész elengedte. Főszereplőnk kielégületlenül fekszik az ágyon, teste cserbenhagyta. Azon agyal, hogyan tovább. Ha egy gyermeket megfosztanak a játékszerétől, nyilván dühös lesz, csakúgy, mint a junkie, aki egy ideje már nem jutott szerhez. Valahogy Joe-nak is meg kell szereznie az adagját, hát kísérletezget. Megindul egy enyhe elfajzás.

Persze most gondolhatnánk azt, hogy Trier képzelete mindenféle ocsmány, perverz dologban kezdett el tobzódni, de ő nevéhez méltóan (vagy inkább méltatlanul?) teljesen más irányba vitte témáját. A hangsúly továbbra sem a szexen van, de most már maga Joe sem kizárólag erre koncentrál. Levonhatóak a nagy erkölcsi konklúziók, de nem olyan értelemben, ahogy azt az ember várná. Nem a szexfüggő van rossz színben feltűntetve, hanem az őt korcsnak tituláló társadalom. Trier víziójában minden a képmutatásban fűződik össze, senki és semmi sem jóságos, senki és semmi sem rossz, mindenki csupán önző, a saját kis világát építi képmutató „szolidaritással”.

Seligman teljesen új megvilágításba kerül, s így Joe-val tökéletes ellentétpárt alkot a film későbbi szakaszaiban. Persze nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az ő jelleme sem maradhat patyolat tiszta, hisz ő is csak ember.

Technikai értelemben a második rész semmit sem újított. Egyedül a zenék hangulata lett komolyabb, mélyebb, valamint Stacey Martin végleg Charlotte Gainsbourg-gé cseperedett. Továbbá újabb remek karakterek/színészek tűnnek fel a vásznon: Willem Dafoe hideg és cool, Jamie Bell hideg és beteg, panaszunk egyáltalán nem lehet.

nymphomaniac-poster-banner

Trier ismét egy krisztusi karaktert alkotott, de ez a krisztus közel sem az a krisztus, akire például a Táncos a sötétben, vagy éppen a Hullámtörés című filmekből emlékezhetünk. Joe végig negatív, rendellenességét bizonygató szimbólumokat kap (például gyermekkorában látomásként feltűnik előtte a babiloni szajha, illetve Messalina-a, történelem leghíresebb nimfomániása); mintha csak az „Antikrisztus” születne bele a tökéletes antihős testébe. Joe mégis krisztusi figura, mert végtére is önmaga messiása próbál lenni, azonban a nézőt nem válthatja meg, mert erre már nincs kapacitása.

A legfőbb motívumot viszont még nem említettem. Akármennyire is kardinális minden, amit eddig leírtam, a végső kérdés mégiscsak az, hogy Joe most akkor tulajdonképpen rossz ember-e, vagy sem? A választ a film végső soron a nézőre bízza. Mindkét eshetőség egyenlően kap érveket és ellenérveket, de általánosságban semmi sincs igazán kimondva. Engem ezzel kapcsolatosan egyetlen mondat tudott igazán elgondolkodtatni, mert hát főszereplőnk nem kevés szemétséget követ el a második film során (egy példa: eldobja a saját gyermekét). A mondat, amit a mozi óta ízlelgetek így hangzik tehát: „Akkor is ugyanígy ítélnénk-e meg Joe-t, hogyha férfi lenne?”. Egyébként nem egy ehhez hasonló kérdés hangzik el a játékidő alatt, s – bár ez a legerősebb – a többi is igen jelentős morális/etikai/erkölcsi dilemmákat feszeget. Vajon azok a ferdehajlamú (pl: pedofil) emberek is romlottak-e, akik képesek voltak egy életen keresztül sikeresen küzdeni démonaikkal? Joe szerint hősök, Seligman szerint a világ nem ilyen egyszerű. Vajon el lehet-e ítélni, züllöttnek titulálni valakit csak azért, mert későn jött rá, hogy nem egy neki való életet próbált élni? És a sor folytatódik…

Szerencsétlen nő azért igyekszik jobb emberré válni, de csakhamar rájön, hogy képtelen saját magát megváltoztatni. Az elfogadás mellett dönt, nem kíván többé embereket bántani, teste pedig életmódja miatt vezekel. Az ilyen szintű hedonizmus nem egészséges, belép a krisztusi szenvedés, mely keresi a megbocsátást. Joe akár meg is válthatná önmagát, a küszöbén jár ennek, be is csukódik az ajtó, pont úgy, ahogyan kell, de nem, stáblista következik… nem, az ajtó még egyszer kinyílik, a következő megálló pedig a pokol legmélyebb bugyra, a bénító döbbenet. Ez a film nem a Happy End filmje.

nymphomaniac-volume-2-gainsbourg

Tehát ezen a ponton el is érkeztünk az út legvégéhez. A katarzis ugyan elmarad, de egyáltalán nem hiányzik. Mást kapunk helyette: Tökön rúgást. Valakit a szerelem tett tönkre, valaki beteg, nőverő perverzióinak él minden éjszaka, valaki titkon csak egyetlen aktusról ábrándozik. Van ember a földön, aki itt katarzist várt? Engem sokkolt a végkimenetel. Mindenki meghempergőzött a mocsokban, mert ilyenek vagyunk. Még az is, aki angyalt játszik minden éber pillanatában. Örökre megtanultam, hogy a kimondott szavak is éppen annyit érnek, mint az ember, aki kiejti őket.
Ugyan furcsasága, egyedisége miatt kultfilm biztosan nem lesz a Nimfomániás-ból, de témája és mondanivalója miatt mindenkinek ajánlott, aki kicsit is nyitottabbnak érzi magát a szokatlan iránt.

A FÉLonline.hu értékelése: 9/10