„Amolyan transznemű” (133.) – így határozza meg magát a könyv főhőse, elbeszélője egy internetes teszt kitöltése során. A szót még a Word is aláhúzza: magyar nyelven még nem sokat beszélhettek a témáról. Igaz, keveseknek vannak róla tapasztalatai, pláne személyesek. A főszereplő viszont rendelkezik ilyenekkel, tehát, take a walk on the wild side!

inkognitóMire kinyitjuk a könyvet, már minden egész eltörött. Szilánkokat szór elénk az író százhatvan oldalon keresztül. Felváltva követhetjük „egy transznemű átlagos délutánjának” eseményeit (vagy eseménytelenségét), és a futballmámorban telő gyermekkor még teljesnek mondható élményeit, majd a hamarosan mutatkozó repedéseket, egészen a kamaszkor és a fiatal felnőtt évek kaotikus, szorongató tapasztalataiig – nem feltétlenül ebben a sorrendben.

„Nem tudok bemutatkozni, mégis annyira szeretnék elmondani mindent. Hol is kezdjem.”

A könyvnek ezek az utolsó(!) mondatai magyarázzák meg, hogy minek is vagyunk tanúi: a megszólalás, a megfogalmazás előttit fedi fel előttünk Kiss Tibor Noé. Nem egy lezárt életszakaszt vagy lekerekített történetet kapunk (az alkotói névválasztás is jellemző: a regénybeli „Noémi”-t csak a „Noé”-ig veszi föl szerző, nyitva hagyva a lehetőséget – férfinak maradni, vagy nővé is válni). A narrátor legalább annyira beszél magának, mint nekünk. A monológ formában megírt mű hiteles, a szemünk láttára végbemenő feldolgozási kísérlet.

A szövegben többnyire rövid, egyszerű mondatok sorakoznak, olykor ismétlődnek. Tibor/Noémi nem talál a környezetében megtartó erőt, abba kapaszkodik tehát, amit lát, észlel, érez: rögzíti az időpontokat, számolja a másodperceket, folyamatosan leltárt készít. A regény így tekinthető egy hosszú felsorolásnak is, a darabok görcsös-mániákus számbavételének – focimeccsek pályán és tévében, szombat délutánok a nagyszülőknél, anya a pszichiátrián, apa a neurológián, versek egy kockás füzetben, leértékelésen vett csizmák, sminkkészlet, hajba túrás, barátnők, viszolygó tekintetek, cigarettacsikkek, szorongás. Helyenként nehezen követhető, időnként monotonnak hat vagy felesleges szószaporításnak, mégis ez a tökéletes mód ahhoz, hogy az elbeszélő átéreztesse zavarodottságát, félelmeit és magányát.

Az elemek összeillesztéséhez aktív befogadói együttműködés szükséges, de így sem mindig egyszerű a kép kirakása. Látjuk például a vérnyomokat és a kalapácsütéseket, a kamasz főszereplő családjának pedig el kell hagynia lakótelepi otthonát, de hogy pontosan mi, miért és hogyan zajlott, arra csak utal a szöveg, mert nem a történések pontos megértése a legfontosabb, hanem az elbeszélő benyomásainak – a döbbenetnek, a traumának – az átélése.

A regénynek ez az erőssége: nem magyaráz, hanem, belülről láttatva mutat meg egy sorsot. A „laikus” legtöbb kérdése valószínűleg megválaszolatlan marad, a szerző nem vezet be minket a LMBT(QIA) szubkultúrába, nem definiál fogalmakat (például a köznapi használatban gyakran összemosódó „transzszexuális” és „transzvesztita” kifejezéseket), nem kommentálja a néhányak számára talán meglepő tényt: annak ellenére, hogy a férfitestű hős nőként próbál létezni, szexuálisan és érzelmileg egyértelműen a nőkhöz vonzódik.

Az író nem vállal magára társadalomfelvilágosító szerepet, de könyve alkalmas a jég megtörésére, az intelligens, nem szenzációhajhász érdeklődés és az empátia felkeltésére. Tanulságos olvasmány kezdőknek és haladóknak.

A FÉLONLINE.HU ÉRTÉKELÉSE: 7/10

Kiss Tibor Noé, Inkognitó, Alexandra, Pécs, 2010.