Jó tudni, hogy vannak még a könyveken kívül is igazi indiánok. Jim Northrup, a Nagy Kis-Madár (Chibenashi) születésétől fogva az. Úgy él, mint egy indián. A liget fáiból juharszirupot csapol, a kérgükből kosarat fon, vadrizst arat a mezőkön, és lándzsával fog halat a Minnesota állambeli Fond du Lac rezervátum tavaiban.

Utoljára gyerekkoromban voltam indián. Pontosan úgy, ahogy Karl May regényeiben olvastam. Volt tomahawkom, koszból csíkok az arcomon, ligetem, mezőm, tavam, és természetesen az egészet befedő kék ég.

Jó tudni, hogy vannak még a könyveken kívül is igazi indiánok. Jim Northrup, a Nagy Kis-Madár (Chibenashi) születésétől fogva az. Úgy él, mint egy indián. A liget fáiból juharszirupot csapol, a kérgükből kosarat fon, vadrizst arat a mezőkön, és lándzsával fog halat a Minnesota állambeli Fond du Lac rezervátum tavaiban. Nyáron a szellemek között alszik a szabad ég alatt, vagy egy pigiben, amit mi úgy ismerünk, wigwam. Télen pedig, amikor nem sok munka akad, az öreg indiánok bölcsességével ír gunyoros, helyenként megrázóan őszinte verseket, novellákat, drámákat, cikkeket a rezervátumrendszer kijózanító visszásságairól, a kiközösítésben, bentlakásos iskolai kényszerátnevelésben telt gyerekkor, a vietnámi háború súlyos, soha jóvá nem tehető emlékeiről.

Így ismerhették meg őt a versein keresztül azok, akik kedden este ellátogattak a szerző Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott felolvasó estjére. A Nagy Kis-Madár verseit Gyukics Gábor, az indián költészet elhivatott műfordítójának tolmácsolásában hallhatta magyar nyelven is a közönség. (Gyukics Gábor 2013 telén az Új Forrás és a Librarius Könyvek közös gondozásában jelentette meg Jim Northrup 22 válogatott versének magyar fordítását Nagy Kis-Madár címmel.)

nagykismadár

Akik rímesen ritmusos, jól kifundált “európai” költészetre számítottak, bizonyára meglepődtek, mert a Nagy Kis-Madár költészetének valóban nem szab határt más, csak föld és ég, a kimondható és a nem kimondható szentsége. Mégis oly közvetlenül, elevenen és szeretetre méltón szólalnak meg benne az  amerikai indián életforma legapróbbnak tűnő jellegzetességei, például a lándzsával való halászat a tavon, ahogy az apák nagyapjai is tették. Igazán amerikai, nyílt és közéleti, szubjektív és (ön)gyógyító hatású költészet ez, folyamatos jelen, amelyben a múlt, a nagy harcosok hagyománya, a telepesek előtti indián életforma szervesen van jelen. Talán nem véletlen, hogy a – most már persze baseball sapkában és terep kabátban megjelent – költő a közönség olyan kérdéseire, mint hogy “Hogyan védik a környezetüket a rezervátumban?”, nem igazán tudott mit felelni. A szintén jelenlévő amerikai nagykövet jól irányzott kérdésére, miszerint “Milyennek látja az amerikai és az indián kultúra együttélését?”, pedig csak annyit mondott, “Jó, hogy vannak kaszinóink, mert így már nem tekintenek minket földönfutóknak, a bevételből kórházat és iskolát is nyithattunk.”

Jim Northrup sosem “tért meg”. Nem lett keresztény, sem amerikai igazán. Két Szív (de csak az egyik dobog), talán ez lehetne a másik neve. A nemzedékről nemzedékre továbbadott hagyomány mitikus köteléke segítette őt hányatott élete során, amikor két kultúra között önmagát kereste, és segítségére volt az a még komorabb versei illúziótlanságánál is erősebb derű, amit végül is megtalált: a hazaérkezés öröme. „Egy vagyok közülük, lándzsával fogok halat” szólt a búcsúzóul felolvasott Metsző gondolatok sora.
Jim Northrup odzsibve indián költő a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2014. február 11.