Miképp lehetséges, hogy miközben élve próbálnak eltemetni, valaki valahol a háttérben óriási fényképezőgépe mögé rejtve arcát, fotókat készít az eseményről? Hogyan lehetséges, hogy a halál, egy kegyetlen kivégzés, függetlenül a kivégzendő személyétől, ennyire közömbös arcok előtt zajlik le? Hogy a halált csak így, ennyire egyszerűen lehet fotografálni, akárcsak egy ünnepi beszédet, vagy akármilyen a hétköznapokból enyhén kiemelkedő, „tudósítandó” eseményt?

David-Grossman-A-vilag-vegere-vegleges

Grossman regényének egyik szereplője meséli el csodával felérő túlélésének tragikus történetét, ám nem az élve eltemetés embertelen szörnyűségén fennakadva, hanem az egyiptomi fotóson, aki a gödör peremén arra várt, hogy a legkifejezőbb pillanatot elkaphassa. A háború borzalmai nem a megfékezhetetlen erőszakban, hanem az ellenség közömbös tekinteteiben rejlenek. David Grossman szereplői, a „világ végre” utazó Ora És Avram, e közömbösség rejtélyes eredetére, semmint a háború okaira kíváncsiak. Mindkettőről lehet beszélni, ám utóbbiról felesleges, s szinte üres közhelyek nélkül lehetetlen. Az öldöklés zajlik. A vértócsa idővel eltűnik, ám a közömbös arc emléke kísért egy életen át.

Grossman 2008-ban héberül kiadott regényében nem a különböző nézőpontok milyenségére (izraeli vagy palesztin) helyezi a hangsúlyt. Ora története sokkal inkább a szüntelen háborúk keserves következményeiről, s ezek az átlagember „átlagéletében” való lecsapódásáról szól, valamint arról, hogy alig pár személy élettörténete mennyire élesen képes tükrözni egy „fiatalon megvénült” állam sorsát. Grossman 2003-ban kezdte írni a könyvet, s 2006-ban fejezte be közvetlen fia, Uri halála után, aki a második libanoni háború 120 izraeli áldozatának egyike volt. Több interjúban is megemlítette, hogy épp a könyv írása mentette meg: számára ez volt a menekülés az üzenet, a halálhír elől. Grossman országa egyetlen járható jövőjét a palesztinokkal való kiegyezésben, s békés együttélésben látja. Fia eleste előtt is éles kritizálója volt az izraeli politikának, különösen Ehud Olmert kormányának (2006 és 2009 között Izrael miniszterelnöke, többek között a harminckét napig tartó libanoni háború és a gázai bevonulás köthető a nevéhez).

A világ végére lényegében egy középkorú nő, Ora meséje, aki elhagyva jeruzsálemi otthonát útnak indul a 250 kilométeres útnak Izraeltől Galilee-ig, s mindezt egy okból: elkerülni a hírhozók érkezését fia lehetséges haláláról, aki a három éves kötelező katonáskodás után úgy döntött, hogy önkéntesként visszamegy a seregbe. A hosszú utat volt szeretője, Ofer biológiai apjának, Avramnak társaságában teszi meg, aki sohasem találkozott gyermekével, s akinek a közös út maradt az egyetlen lehetőség, hogy Ora meséi és visszaemlékezései alapján közelebb kerüljön fiához. Emlékek, felidőzések, egész élettörténetek, amelyek között Ora, az anya alkot egyfajta biztos talpakon álló fókuszpontot, aki köré a többi szereplő, a volt férj, s a másik fiú, Adam édesapja, Ilan felsorakozhat.

Az út metaforája korántsem elkoptatott Grossman könyvében. A hosszú utazás méltó búcsúztatása egyrészt egy talán már halott fiúnak a szülők, különösen az anya részéről, egy meghosszabbított temetési szertartás, egy mozgó ravatal, ahol mindenre figyelmesen kell tekinteni, akár a kiterített holttestre, amelyre épp készülnek rácsukni a koporsófedelet. A zarándoklat épp erre a pillantásra emlékezteti a két utazót, amelyet eltakart az évek megszokást és rutint magával hozó, monoton rendszere.

Másrészt Ora és Avram útja finom utalás az 1948-ban alapított zsidó állam tortúrájára: nincs más, csak az út szélén elhelyezett emlékhelyek egykori csatákról, s elkopott listáról a halottak neveivel. Az út, amely az erőfeszítést képes csak felmutatni, semmint az eredményeket, s amelynek ösvényeit katonai osztagok véres lábnyomai tapostak ki. Elszáradt szemek százainak utolsó pillantása ez a táj, amely mintegy nem kívánt örökségként az utókor generációinak is osztályrészül jutott: egy elnyomott félelem, egy alig észrevehető feszültség. Az élet elvesztésének bármikor és bárhol bekövetkező lehetősége, egy furcsa érzés, amely az ország minden lakóját összeköti, legyen szó egy szolgálatát teljesítő katonáról a fronton, vagy épp egy Jeruzsálem belvárosában közlekedő átlagemberről. Készenlétben álló rettegés, amelyet bármi kiválthat: sérült katona felé közeledő arab szavak vagy épp babakocsit buszra emelő anya, melyben ki tudja, mi van? Valóban egy csecsemő? Vagy épp egy álcázott pokolgép? Az izraeli-palesztin konfliktus mindent megfertőz. A világ végére hatszáz oldalának épp ennek a paranoiának a bemutatása az egyik legerősebb eleme: egymás után felvázolni az egyes jeleneteket, emlékképeket és emlékfoszlányokat, amelyek látszólag teljes káoszt mutatnak, ám idővel mégis kirajzolódik egyfajta közös nevező, amely ezeket egyben tartja: a paranoia, amely jelen van mindenhol, s amely a „hétköznapi” élet felszínére telepszik, akár egy vérszívó pióca.

Egy anya, aki inkább elmenekül egy lehetséges halálhír elől (Az anya, aki menekül az üzenet elől a mű eredeti, héber címe), kétségbeesetten ragaszkodva a képzeletbeli köldökzsinórhoz, amelynek másik vége talán már gazdátlanul hever a fronton egy kupac véres és rohadó hús, összezúzott csontok mellett. Az úton a tény távol marad, s marad egy elképzelt rémálom, egy felépített jelenet, amely megnyugtató, ám egyben romboló is: vagy nem történik meg, ám ha mégis, csakis az elképzelt módon fog végbe menni:

„Zavartan nézett a többiekre, mert megvilágosodott előttük, hogy a rituálé körül valami zavar lépett fel, hivatásos és szakszerű vágyuk, lényegét tekintve logikus vágyuk, hogy kézbesítsék az értesítést. Megszabaduljanak tőle, kiokádják, s mindenekelőtt gyorsan áttöltsék abba az emberbe, akinek törvény és sors szerint jár, konkrétan, hogy ekkor-és-ekkor, itt-és-itt az ön Ofer fia, tűzharcban – egy a vágyuk most egy másfajta és teljesen váratlan, ám egy ugyanolyan erős akaratba ütközött, éspedig abba, hogy Ora semmiképp sem hajlandó átvenni az értesítést, s még azt sem ismeri el, hogy egyáltalán őneki szól.” (157.)

Grossman meglehetős érzékenységgel ír Izraelről a fiú, Ofer alakján keresztül, aki bár letehetné a fegyvert a kötelező hadgyakorlat végeztével, mégis visszatér harcolni, vállalva a teljes megsemmisülés kockázatát. Izrael szenved, ám nem a védtelen, hanem sokkal inkább az önnön testét vagdosó áldozat szenvedése ez, aki számára harc, a háború nem elkerülhetetlen szükségszerűség immár, hanem szenvedély, amelyről képtelen leszokni. Grossman kritikai hangja kevésbé éles a regényben, mint közéleti felszólalásaiban és esszéiben. Ám ugyanúgy része a könyvnek, mintegy alkotói osztozkodás a fiktív anya, Ora aggódásában fia iránt.

A forma azonban sok helyen nem tud lépést tartani a tartalommal. Grossman regénye valahol a háromszázadik oldalnál kezd igazán érdekessé válni, amikor a fronton történtekről vagy épp a mindent behálózó paranoiáról ír. A hosszú monológok néhol fárasztóak, amelyen a magyar fordítás nemhogy nem segít, de sok helyen kifejezetten rontja a szöveget. Szinte lehetetlen mosoly nélkül végigolvasni a következő jelenetet:

„Letérnek az ösvényről, és találnak egy gyönyörű, zöld párnát, hanyatt fekve elnyújtóznak a meleg földön, szemben a nappal. Délután van, Ora feje mellett egy gémorr, amely már túl van a beporzáson, és most hullatja kék szirmait, mielőtt kiszáradna. Ora testébe valami őserő szívódik fel az alatta lévő hegy földjéből, szikláiból. A kutya kissé távolabb nyúlik el, és nagy műgonddal nyalogatja, tisztogatja magát. Avram kiveszi hátizsákjából Ofer sapkáját.” (400.)

David Grossman. forrás: Last.fm

„Egyetlen ablak világos, s abban Dreyfus arca”

– írja a svéd Nobel-díjas költő, Tomas Tranströmer a Történelemről című versében, utalva arra, hogy a XX. század európai történetének meghatározó fejezete az Alfred Dreyfus meghurcoltatásával kezdődő újkori antiszemitizmus. Egy mélyre hatolt gyűlölet kitörési helye, amelynek mérges gázában az Európát elhagyó zsidóság is fürdik, amely nem csupán elpusztít, de megrészegít, nem adva más jelentőséget az életnek azon kívül, hogy az bármikor megszüntethető. Witkiewicz ironikusan ezt azzal fejezte ki, hogy az ember nem meghal, hanem csupán megszűnik élni. Grossman főszereplője, Ora keserűen, egy száraz ténymegállapítás formájában válaszol Avram kérdésére, mit ért azon, hogy az életnek nincs célja:

„Úgy, hogy igazából semmi se bánt és semmi se boldogít. Azért élsz, mert élsz. Mert nem haltál meg.” (600.)

Ez már egy másfajta zarándoklat: nincs befejezés, nem létezik végcél, hiszen az útvonal sem más, mint egy oszladozó tetem, amely végül nyomtalanul eltűnik, mire a végéhez érhetnének.

A FÉLonline.hu értékelése: 6/10

David Grossman, A világ végére, ford. Nemes Anna, Scolar, Budapest, 2013.