A Bujdosó Béla Big Band elnevezés ironikus módon két ember közös formációját takarja: Bujdosó Jánost talán leginkább az új felállású Kistehén gitárosaként ismerheti a közönség. A magát zeneközelítőként megnevező Ágoston Béla pedig csinált már feldolgozás lemezt Kispál és a borz-dalokból, illetve alapítója volt a Zuboly nevű – kellően vicces – etnodzsezz-formációnak.

Mindezek pedig csupán a legismertebb dolgok, amiket a két zenész eddig letett az asztalra. Kettejük közös projektjében gyakorlatilag minden előfordulhat, ugyanis az egész nem más, mint két multiinstrumentalista improvizációja. Ebben a formációban léptek fel február 11-én este is, a budapesti Lumen kávézóban.

IMG_3367_2 (1)

A Lumen kávézó egy nagyon pici hely a Mikszáth Kálmán téren: ehhez képest már akkor is jelentős számú vendég érkezik ide, mikor még az est fellépői sehol sincsenek. Bujdosóék megérkezését hosszas technikai beállás követi, illetve a hallgatóság összehúzódása, hogy jusson hely az összes hangszernek, amelyek száma a két zenészhez képest bizony nem kevés. A Kistehént és a Zubolyt ismerő közönségnek Bujdosó János leginkább gitárosként, Ágoston Béla pedig szaxofonosként ismert, ehhez képest itt előkerül több ritmus-és fúvós hangszer, melyek közül a leghatalmasabb méretű talán az Ágoston által megszólaltatott steel drum.

Aztán a zenészek üdvözlik a közönséget, és megkezdődik az, ami nehezen meghatározható. Improvizációról beszélünk, annak is a leginkább műfajok feletti szintjéről. Képzeljünk el egy hosszasan hömpölygő valamit, amiben tényleg bármi előfordulhat. Ebben a helyzetben pedig a kritikusnak gyakorlatilag nincs más dolga, mint beszámolni az aznap esti zenei hatásokról. Van, hogy az egész pusztán a legjobb értelemben vett filmzene, ami egyébként Bujdosótól nem áll távol: legutóbb Cserhalmi Sára első filmjéhez, a Drága besúgott barátaimhoz adta hozzá tudását. Kicsit később a hangzás bedurvul, ezzel kiváltva egy autentikusabb rockzenei hatást, amikor pedig a ritmushangszerek kerülnek előtérbe, pár pillanatig valami olyasmi történik, ami után talán még maga Tom Waits is megnyalná mind a tíz ujját.

IMG_3370

A két zenész két legismertebb hangszerének kettőse egyszerre úgy rezonál egymással, hogy ha létezik kelet-európai western, akkor ez lenne hozzá a tökéletes háttérzene, a következő pillanatban viszont már olyan, mintha a komolyzenei előképzettség rendszerező elvei nélküli progresszív rock lenne. Amit a Bujdosó Béla Big Band produkál, ahhoz nem nagyon lehet másképp hozzáállni, mint szubjektív intuícióval, így nyugodtan lehetne mondani, hogy ez, vagy az a forma kevésbé tetszett, azonban a zenekar sokszor olyan tempót diktál, hogy mire az ember eljutna oda, hogy az éppen érzett hatást megítélje, már valami más lesz az egészből. Olyan, mint egy folyamatos ötletelés, amihez a kevésbé intuitív és alapvetően hatásvadász zeneszerzőknek még csak kedvük sem lenne. Az egyetlen, kicsit rendszerezhetőbb ötlet az az elszállós, gyors tempójú, pár perces ráadás, ami megfelelő ritmusszekcióval kiegészülve a legkorrektebb drum’n bass-rádiósláger lehetne. De ez is csak a puszta véletlen eredménye.

IMG_3372_2

A koncert kapcsán egyébként nehéz lenne konkrét zeneszámokról beszélni: volt ugyan pár klasszikus értelemben vehető lezárás, de az egyik szám akár minden szünet nélkül folyhatott volna át a másikba. Az ilyen lezárások után egyvalami történt csupán, ami a dalok közben nem: a közönség reakciója, a kellően megérdemelt taps. Bujdosó János és Ágoston Béla ismertebb projektjei tehát csupán apró részei annak, amit kettejük improvizációja képez. Ezt az improvizációt közönség elé tárni pedig egész egyszerűen menő és szokatlanul őszinte húzás.

Fotók: Polgár András