Van egy nő. Arról beszélgettünk legutóbb, hogy milyen színű a haja. Valaki azt javasolta, hogy napraforgó. Vagy napfelkelte. Ennél valami költőibbet akartam mondani, valami giccseset, hogy az oroszlánsörény hajnalhasadás búzamezőként ömlik végig valahol. Egy pohár aszú boron. Vagy valami hasonló képzavart. Egyrészt, hogy nevessen, szép, amikor nevet; másrészt, hogy nehogy egy percig is komolyan vegyük a helyzetet. Pedig a helyzet nagyon is komoly. A nőnek van két gyereke, nekem van három. Álmos és Előd az övé, az enyém Ond, Kond és a kis Tas. Két hónapos, tündéri kis csecsemő, a szemünk fénye, félti is az anyja, nehogy elvigye a lúdvérc. Vagy a humunculus. Ez utóbbitól inkább a nagymama óvja. Ond már nagyfiú, másodikos. Kérdezem, mi akar lenni, azt mondja, hogy programozó. Van neki egy tabletje, azzal játszik állandóan, mindenkinek arról mesél. Hogy milyen processzor, milyen operációs rendszer – körülbelül eddig értem. A feleségem eddig sem. A nő persze értené, diplomás programozó, az egyik keze C++, a másik COBOL. Az jutott eszembe, hogy a haja olyan rendezetten érthetetlen, mint egy assembly kód sorai. De azért ez eléggé mesterkélt.

 

Szépen élünk, a feleségem és a három gyerek. A két nagyobb már olvas, igyekszünk művelni az irodalmi ízlésüket. Kincskereső kisködmön, Magyar népmesék. Visszük őket színházba, komolyzenei koncertre, persze csak ha van kakaó. Kiállításra. Vagy épp nélkülük megyünk. Ilyenkor nagymama vigyáz rájuk, nehogy a humunculus, stb. Megmerítkezünk a művészetből, megtisztálkodunk a művészetben, a bepállott intim részeinket leöblítjük, aztán hagyjuk, hadd szellőzzenek. Hosszas értelmező beszélgetéseket folytatunk, járatjuk az Élet és Irodalmat.

 

Mesél a nő a munkahelyen, négy családapa hallgatja. Jó munkahely, nem kell nyakkendőt kötni, csak a DK-ra szavazni – szól a főnök bonmotja. Nézzük a nőt négyen, a száját. Programozó létére remekül ad elő. Az egyetemi színpadon játszott egy lány, aki végül nem lett színésznő, a Momén végzett, ő tudott ilyen elánnal mesélni. Van ebben a sztorizásban valami férfias határozottság. Ülnek a férfiak a kocsmában és sztoriznak. Mesélnek nagyhangon, a Katona színpadához szokott szem számára ripacskodva, de aki figyeli őket, az látja, hogy ez csak így hiteles, sehogy máshogy. Szimpatikus a nőben ez a határozottság. Ez a tudommitakarokmesélni attitűd. Tudom, mit kell elmondani az életről; tudom, honnan kell nézni a dolgokat, honnan lesz izgalmas és vicces. Túlbeszélem, de csak azért is: tudja, hogy ő hol áll, honnan nézni. Hogy ki a beszélő. A prózai én – ehe-ehe. Arról mesél, hogy lovagolni viszik a gyerekeket. A férje Árpád, szép ősmagyar név. Lovagol Árpád elöl, utána a két gyerek, Álmos és Előd. Jó, mi? Szóval minden szombaton, néha csütörtökön is, kocsiba ülnek és kimennek a lovardába. Előd a kisebbik gyerek, a legkisebb királyfi most tanulja az egyensúlyt, meséli a nő. Hogy a lónak ösztönös az egyensúlya, a képzett lovas súlya nem befolyásolja. Fontos, hogy ló és lovas súlypontja folyamatos összhangban legyen. Ehhez az kell – mondja most nekünk, mint a hétvégén Elődnek -, hogy a lovast ne a kapaszkodó kéz vagy a combok szorítása tartsa a nyeregben, hanem az egyensúly.

 

Ezután jött a beszélgetésben a fent említett hajas rész. Hogy lovagol a nő, a cég programozója, holnap kicsit izomláza is lesz a belső combjában, hálás lesz a férjének a masszázsért, szóval lovagol, van ilyen szép zöld táj, sütő nap, kéklő ég. Szőrén üli meg a lovat, a férje a gyerekkel, ő vágtázik éppen a domboldalon, a haja pedig olyan csodálatosan érthetetlen, mint egy assembly kód sorai.