Üvegrajz a táj. Felrobbant alakzat a nyelv. Hallgatás. A tükör simára töri a vonalat. Köd. Nem merek utánad futni. Az ég duzzadt dunyha, nekünk dől. Teregetek. Lassan bomlom szét a szemed helyén. Utazunk, megállunk. Mindenben félretört levegőkerék. Nedves a fű, szikkadt a tenyér. Még sosem lőttem. Egyetlen fegyverem sincs, ami a másikig ér. Ma ölni kéne. Levakolni a falat a rét mentén. Süllyedni. Emelkedni. Téves horizontok a gyászvékony út erén. Loholok. Nyakamban a sínek, a városok, a süppedő házak. A szavak, amiket keserűre csiszolt a seb. A mozdulat, amit megtöltött a víz. A hiány. Kivasaltad a felhőt. Minden él puha. A test az egyetlen idő. A várakozás. Ahogy szétszárad a csend a szájon. Párka leszel, lyukacsos tüll-szél. Rebbenő csont a szárny. Lehullott agancs a dac. A csillagok, mint elrontott szögesdrótok, kívül tartanak. Közel mennél. Bele a húsba, a fekete bélés alá. Bele a májba, a sárga szemgödörbe. A képbe, ami nem te vagy. Csak egy körvonal tusszerű ürege. Bele az arcomba, amit tőled kaptam. Az ujjakba, amik összetörnek. A szagba. Abba a keserkés árnyba, ami az ablakból idezuhan. Rám. A testre, ami átrepül a Holdon. A kopott csillagképeken. Keresve egy foncsort. Téged, Apa. Téged, akit már elnyeltek előlem.

szaboimolajulianna_szarvas