Czapáry Veronika megtalálta a témát, amivel egyrészt kellően nagyot lehet robbantani a magyar könyvpiacon, másrészt kellően sokat lehetne beszélni róla, nem pusztán a téma alapvető tragikumának a bulváros szintjén. Ez a családon belüli erőszak. A szerző mentségére szóljon, hogy inkább a második lehetőségre törekedett, azonban a Megszámolt babák minden jó szándék ellenére is két szék között esik a padlóra.

borito_megszamolt-babak

A könyv “a balladák konok ritmusában megírt költői próza, az élethez való jog túlélő éneke”, írja a fülszöveg, kellően pontosan. A téma tehát nehéz, a megfogalmazás pedig irodalmi, legalábbis a szerző szándéka szerint. Az elbeszélő Nikoletta, akinek a történetét – konkrétabban a családon belüli bántalmazását – nagyjából tizennégy éves koráig követhetjük nyomon. A megfogalmazás ebből adódóan gyermeki, bár számomra először felmerült a kérdés, hogy Czapáry vajon nem lőtte-e túl az egy vagy több mondaton belül feleslegesen ismétlődő szavak számát, ami elvileg a gyermeki nyelvezetet szolgálná. Ez már rögtön az első fejezetben feltűnik:

“Léna baba mindig eleven és kedves, ő közepesen nagy baba”

– írja egy helyen, majd egy pár mondattal később, anélkül, hogy a beszéd tárgya megváltozna, megismétli azt:

“Léna babának van egyedül ragyogó világoskék szeme.”

Ilyenkor a könyv leginkább olyan, mintha első osztályosoknak a kellő szájbarágással tollba mondott mondatok összessége lenne, mindezek ellenére azonban következetes, tudniillik Nikolett leírásából kiderül, hogy a szülei pontosan ugyanígy kommunikálnak vele: volt honnan átvenni, a mondatszerkesztés tehát szándékosan irritálóan bugyuta, és ez nagyon minimális szókincsbővüléstől eltekintve végig így is marad, hála a személyiségzavarnak. Ennek a legárulkodóbb jele az A nővérem teste című fejezet, amiben többször szólal meg a pedofil apa, végig ugyanezzel a stilisztikával fenyegetve a lányát. Jellemábrázolás lényegében nincs, Nikoletta karaktere ugyanis csak szélsőséges érzelmeket képes kifejezni, mindenkit ezeknek megfelelően ír le. Ebből kifolyólag befogadói oldalról is igen erős megértés és tolerancia kell, hogy az olvasó ne tegye le pár oldal után a könyvet, az anyja által csak “idiótaleány”-ként megnevezett elbeszélő stílusa miatt. Formailag ugyanis az egész csupán egy több mint kétszáz oldalas, önreflektálatlanul maradt nyafogás. Ez pedig igazából akármeddig tarthatna.
A befejezés lehetőségét kizárólag a címben is jelölt fő motívumok, a játékbabák adják, amelyek biztonságot nyújtanak a kislánynak, és amelyek a regény végéig folyamatosan – Nikoletta számára eleinte rejtélyes módon, később egyértelműen a családtagok keze által – tűnnek el, aztán kerülnek elő újra, vagy mennek tönkre. Ezzel leginkább olyanok, mintha a főszereplő hamis biztonságérzetének a valóságos allegóriái lennének.

És ez az a pont, ahol Czapáry hanyagul illesztette a formát a tartalomhoz: a babák eltűnésével fenyegető szülői hatalomfitogtatás kicsit sem irodalmian intuitív, sokkal inkább látszik egy precízen véghezvitt mérnöki munkának. Például a Sárga babák című fejezetben, ahol egy ponton az anya felszólítja a kislányát, hogy etesse meg a babákat, majd ezután jön az “idiótaleány”, hiszen a játékbabák nem is tudnak enni. Az egész jelenetet úgy nyomja el az elbeszélői hiszti, hogy közben se logikai, se érzelmi, se semmilyen támpontot nem nyújt az anyai cselekvéssorozat miértjére. És marad az általánosító pszichológiai magyarázat, hogy az anya féltékeny a saját lányára, és ezért szándékosan hozza ebbe a helyzetbe. Ez a megállapítás viszont önmagában annyira demagóg, hogy szerepelhetne a legigénytelenebb (és legolvasottabb) női magazinokban is. Nikoletta figurája problémásabb annál, hogy például az említett szituációt egyetlenegyként kezelje, ne pedig a többi, azt megelőző trauma puszta folytatásaként. A karakter részéről ez teljesen következetes, a babák motívumszerepével viszont összeilleszthetetlen.

Hiába tehát a Megszámolt babák történeti magja, a megerőszakolt Nikoletta, illetve az emiatt balesetben elhunyt nővére; a babák motívumszerűsége mintha végig több jelentőséget akarna tulajdonítani magának. Ez pedig nagyon nem szerencsés megoldás, mert így a szerző elbagatellizálja a saját maga által fontosnak tartott mondanivalót. Kár érte, mert amúgy fontos könyv lehetett volna.

A FÉLonline.hu értékelése: 5/10

Czapáry Veronika blogja. A fotó forrása is itt, Németh Gabriella fényképezte.

Kovács Bea Czapáry Veronika előző kötetéről (Anya kacag), 2013. 06. 03.

Czapáry Veronika, Megszámolt babák, Scolar, Budapest, 2013.