A nő (Her)

Képzelj el egy nőt, aki Scarlett Johansson hangján beszél hozzád, a világon minden témához hozzá tud szólni, igazodik a hangulatodhoz, vicces, és ha nem akarsz vele beszélgetni, egyszerűen csak kiveszed a fülhallgatódat. Őszintén, te nem lennél szerelmes? Talán még az sem lenne baj, ha ez a nő történetesen egy operációs rendszer lenne? A Spike Jonze által írt és rendezett A nő (Her) című filmben legalábbis biztosan nem az.

her-movie

A nem túl távoli jövőben élő Theodor (Joaquin Phoenix), akinek élete meglehetősen sivár és eseménytelen, egy napon megvesz egy újonnan piacra dobott, mesterséges intelligenciával rendelkező operációs rendszert. Rövid tétovázás után úgy dönt, hogy női hangon (Scarlett Johansson) beszélő OS-t szeretne, amely rögtön be is mutatkozik neki, Samantha néven. Innentől fogva egy teljesen szabályos és zsigeréig valódi szerelembeesésnek lehetünk tanúi, melyet figyelve talán még azt is képesek vagyunk elfelejteni néhány pillanatra, hogy Samantha csupán egy gép. Hiszen manapság a testi kontaktus nélküli szerelem gondolata egyáltalán nem szokatlan, Samantha pedig egyenesen a tökéletes társ. Úgy tervezték meg, hogy tulajdonosához igazodjon, tanuljon, vicceljen, incselkedjen, sőt érezzen! Ezek fényében Theodore sorsa már a kezdetektől meg van pecsételve, hiszen ki ne szeretne egy olyan barátnőt, aki szellemes, okos és fél perc alatt megkomponál egy zongoradarabot? Pláne igaz ez főhősünkre, akit volt felesége is azzal vádol, hogy képtelen működő kapcsolatokat fenntartani, emberekkel legalábbis.

Theodore kialakuló érzelmein tehát egy pillanatig sem lepődünk meg, hiszen Samantha abszolút szerethető társ, attól az apró részlettől eltekintve, hogy nincs teste. Ez azonban egy ideig nem jelent problémát – a barátokkal elköltött ebéd, a közös nyaralás, sőt a szex is megoldható. A férfi környezete is meglepően könnyen veszi ezt az akadályt, nem is véletlenül. Ahogy a film cselekménye halad előre, hamarosan rájövünk, hogy Theodore esete korántsem egyedülálló, a saját tudattal és személyiséggel rendelkező operációs rendszerek a magányos emberek legfőbb támaszává váltak, személyes jóbarátokká vagy szeretőkké, figyelmes és szórakoztató társakká.

spike-jonzes-her-movie-review

A nő alapvetően nem a szerelem tárgyáról, a gépről, hanem magáról az érzelemről szól annak minden örömével és bánatával, mégsem igazán lehet szabadulni a gondolattól, hogy milyen ijesztő is lehet egy olyan világ, amelyben az ember nem csak egyszerűen intelligens gépeket tud alkotni, hanem olyanokat is, melyek vágyakkal rendelkeznek, tudják mi az öröm, féltékenység és szomorúság, mégsem válhatnak csupán egy ember igaz társaivá, hiszen párhuzamosan több ezer beszélgetést tudnak folytatni és ugyanennyi érzelmet közvetíteni. Bár Theodore szerelmét bárki át tudja érezni, még ha egy érzelmileg stabilabb ember hamarabb is próbálna megszabadulni ebből a – valljuk be – kilátástalan helyzetből, A nő igazi meglepetése, hogy Samantha is érez, élvezi az életet, vágyik a tudásra és a szeretetre, és a hamarosan válságba jutó kapcsolattól ugyanúgy szenved, mint emberi felhasználója. Éppen ez az, ami rémisztő, hiszen ha egyszer tényleg léteznek majd ilyen felhasználóra szabott OS-ek, mi sarkall majd minket arra, hogy igazi emberi kapcsolatokat is fenntartsunk, ha „előállíthatjuk” magunknak a tökéletes társat vagy barátot, aki csupán egy kis fülhallgatónyi távolságra van tőlünk éjjel-nappal?



A film azonban nem ítélkezik szereplői felett, és ezeknek az etikát és moralitást súroló kérdéseknek a megválaszolását is a nézőre hagyja. Sajátosan lassú, töprengős történetvezetésével, amely miatt sokan nem is fogják szeretni, egy bizarr szerelmi „tragédiát” tár elénk. A kamerát a szereplők arcába nyomja, hogy érzéseik legkisebb rezdülését is megmutathassa, és gép ide vagy oda, az érzelmek ilyen igazi és húsbavágó ábrázolása még „tradicionális” szerelmespárok történeteinek filmrevitelénél is igen-igen ritka…