Szia, Charlotte, hogy vagy ma? Egy kicsit mintha szokatlanul sápadt lennél. Minden rendben, azt mondod? Biztos? Hát jó. Meséljek én? Mit meséljek? A munka ugyanolyan, mint mindig. Az irodában rendben van minden, csak hát kicsit sok a meló, és Mr. Bradshaw ingerült volt egész nap, mint az év bármelyik napján. Meséljek a lányokról? Karenék kézimunkát tanulnak, ma hozott egy ötöst. Azt mondta, csak azért, mert te már kicsiként megtanítottad horgolni, és így gyerekjáték. Majd biztosan behozza neked megmutatni, azt mondta, ha legközelebb hímeznek, neked fog terítőt készíteni, ide, a kis éjjeliszekrénykédre. Adélaïde-t már kezdik érdekelni a fiúk, és ha jól értem, már válogathat is. Hazakísérte egy kis csirkefogó, tudod, az a kisfiú a szomszéd utcából, akinek könyvelő a papája. Az, igen, amelyik úgy fellökte az ötödik születésnapi zsúrján, amikor olyan keservesen sírt. Hát, úgy látszik, már nem haragszik rá. Nagyon pilledt, nővérke, mondja, mennyi fájdalomcsillapítót kapott? A doktor úr… A doktor úr nem hajlandó nekem mondani semmit! Vigye a fene az egészet, az egész kórházat! Hogy nem tudják tisztességesen végezni a munkájukat, hát hiszen ez a dolguk!

Jó, bocsánat.

Hallasz te engem egyáltalán? Charlotte? Charlotte? Hallottál te engem valaha egyáltalán? Érdekelt téged valaha, hogy én milyen életet képzeltem el? Arra sosem gondoltam, egészen biztosan, hogy ez lesz a vége. Mikor lehettem volna boldog is.

Jajj, ne nézz így, most persze lefelé görbül a szád… pont olyan vagy, mint egy gyerek. Az is vagy. Madárcsontú, a sárga ruha bő szoknyája megmutatja a pipaszár lábaidat, máig emlékszem, milyen voltál, amikor először láttalak. A kertetekben, a hintaágy előtt. Kiskamasz voltál még, a térdedet lehorzsoltad a fáramászással vagy elestél az ugróiskolában, tudom is én… Kis szeplős voltál, „Apuka, anya kérdezteti, hogy marhát vagy sertést ennél-e inkább ebédre”, és apád még csak be sem mutatott nekem, téged nem tartott még eladósorban lévőnek, és amúgy is, annyira abszurd feltevés, hogy az egyik munkatársához adjon. Egy tejfelesszájúhoz, egy kifutófiúhoz! Te jó családból származó lány vagy, jó neveltetéssel!

Istenem, annyira boldog voltam, amikor először az enyém lettél! A pipacsos ruhádban szöktél ki a patakpartra, mert tudtad, hogy azt mennyire szeretem. Telihold volt, ebben biztos jelet láttunk, azt hittük, hogy áldás a szerelmünkre. Pedig a legszentségtörőbb dolgot tettük: én férfi voltam, te pedig még lány. Még csak el sem voltunk jegyezve. Vizes volt alattunk a fű, emlékszem, annyira odaadó voltál, akkor sem gondoltál, sosem, a következményekre. Meg is lett az eredménye. A nyakamra hoztál egy gyereket. Munka után ott vártál az autómnál, eszedbe sem jutott, hogy a munkatársaim esetleg mit szólhatnak, ott bőgtél az anyósülésen, meg hozzámbújtál, szétáztattad az ingem. Azt kérdezted, mit csináljunk, csináljunk, így, együtt. Akkor éreztem először, hogy már végleg nem tudom magamat kivonni a helyzetből. Te persze dacoltál mindenkivel. Főleg az apáddal, aki már ott tartott, hogy kiátkoz minket. „Gyalázat! Szégyen!” Természetesen engem hordott le és mondott el mindenféle kujonnak meg szoknyapecérnek, és én kénytelen voltam tűrni a két szép szemedért, és hogy elkerüljük a botrányt, jött a házasság, Adélaïde, aztán nem sokra rá megint terhes voltál. Téged ez boldoggá tett, mosolyogtál, mint egy angyal, és senkit sem érdekelt, hogy én a fejemet fogom, és bevállalom a túlórákat. Három éhes szájat etetek, és igazán nem mondhatod, hogy valaha is panaszkodtam volna. Te pedig még nő sem voltál, máris asszony lettél. A legértékesebb éveidet pazaroltad el. Nem mintha meghíztál volna, csak épp a csípőd formátlanodott el egy kicsit, és időről-időre, amikor azt hitted, hogy egyikünk sem látott, megjelent az arcodon valami időtlen szomorúság.

Én, vesztemre, nagyon is jól tudom, mik voltak a te álmaid. Divatos ruhák, titkárnő egy nagy ember mellett, „ha reális akarsz lenni”, de szíved szerint színésznő. Szóval örökre nekem ajándékoztad a lelkiismeret-furdalást, mert ezektől én fosztottalak meg végleg.

Emlékszem, egyszer órákig ültem a kocsiban valami lepukkant motellel szemben, az út túloldalán, és néztem, ahogy egy kis kurva fel-alá grasszál, de nem tud fogni magának senkit. Ilyen lyukas harisnyája volt, necc, na. Azt néztem végig, a fején vörös paróka volt, meg a sortja is ugyanolyan színű, a topjából nem volt, amije ne látszott volna ki, szóval a lábait bámultam végig, azok izgattak. De kielégített az is, hogy csak nézhettem, átmenetileg, persze, de addig nem bírtam lesüllyedni, hogy – fizessek érte. Hiszen van feleségem, akinek ez is a dolga! Te akkor már nem értetted, miért vagyok „ilyen erőszakos”.

De a házunk akkor kezdett igazán csatatérre hasonlítani, amikor elkezdődtek a rendszeres orvoslátogatások. Mondd meg nekem, most mi lesz? Megmondom én: most már tényleg a nyakamon maradnak a lányok, amíg meg nem döglök. Hárman leszünk, pedig én még azt sem tudom, mit szeretnek enni.  Itt lehet hagyni így azt, akivel összetartoztok? Igen. De mit ér egy társ egymagában?