értékelés

A mű a néhol zavaróan pontos leírások, a főszövegbe épülő interjúk, helyszíni riportok, cikkek dacára sem dokumentumregény.

8
a szerző értékelése

Rubin Szilárd utolsó, posztumusz megjelent műve elmélyült figyelmet vár és ugyanilyen mély szorongással tölti el az olvasó szívét. A téma, a megírandó bűntény súlya, a könyv befejezetlen volta (a hagyatékban maradt kéziratot Keresztesi József rendezte sajtó alá 2012-ben) és az, hogy a szerző a műbéli fragmentumok tanúsága szerint is közel negyven évig küzdött szövegével, fokozza a nyomasztó érzést, amely a történet első lapjától az utolsóig jelen van.

aproszentek

A mű a néhol zavaróan pontos leírások, a főszövegbe épülő interjúk, helyszíni riportok, cikkek dacára sem dokumentumregény. Még akkor sem, ha Jancsó Piroska történetét akár az olvasó is feltárhatja, és hitelességét a fennmaradt dokumentumokból maga is igazolhatja. A változó minőségben kidolgozott szövegdarabok alapján tehát kronológiailag pontosan rekonstruálható a bűntény: a törökszentmiklósi húszéves fiatal anya, Jancsó Piroska elrabol öt tizenéves lányt, akiket meggyilkol, majd kútba vet, letartóztatják, halálra ítélik, felakasztják. Az alakok valóságosságáról is több helyütt megbizonyosodhatunk: munkamódszeréről és témaválasztásról éppúgy nyilatkozik a szerző, mint mű végi jegyzetében a sajtó alá rendező.

Olvasói tájékozódásunkat nehezíti, hogy csak nagy odafigyeléssel olvashatók össze a fent említett fragmentumok, melyek olykor egy-egy történés szövegváltozatai. A könyv szerkezetében egymástól távol került szöveghelyek ugyan sosem mondanak ellent egymásnak, ki sem egészítik egymást, így kénytelenek vagyunk ezeket kikeresni és egymás mellett olvasni. Így talán beazonosíthatóbbá válik egy-egy gondolat, benyomás vagy konkrét cselekmény, máskor viszont elhomályosul az eddig megszerzett tudásunk is.

Mint az alcím is jelzi, a könyv műfaja moritat, amely – írja utószavában a szerkesztő – „erkölcsi tanulsággal szolgáló rémtörténetet” jelent. A szöveg rémtörténet volta jelen esetben nem úgy tárul elénk, mint talán várnánk. Maga az alaptörténet is borzalmas persze, ugyanakkor a gyilkosság brutális részleteivel nem szembesít minket a szerző, és a bűntény feltárásáról is a lehető legnyersebben, másodkézből tájékoztat minket. A felhőszerűen gyűlő feszültség a szövegben a bűnnel mint olyannal való szembesülésnél mélyebben keresendő.

Nem látjuk a természetfeletti gonosz kéjelgését az ártatlan áldozat felett, nem kísértenek szellemek, semmilyen földöntúli akarat nem jut érvényre, mégis mintha a megmagyarázhatatlan irányítaná a regényt. Annak ellenére is így érezzük, hogy a szerzői intenció szerint minden betű a realitásra törekszik.

Nyomasztó furcsaságok sora tehát az egész bűntény: a rendőrök bár szabályosan, mégsem megfelelő alapossággal járnak el a nyomozás során, az áldozatok roncsolódott holttestét nem azonosítják saját gyermekükként a szülők, a szexuális erőszak tényén is vitáznak az orvosok, nem derül ki, hogy Jancsó Piroska hogyan ejtette foglyait, sőt egy-egy pontján a szövegnek könnyen hihetjük, hogy nem is Piroska a tettes. Csak a dolgok jól körüljárt, dokumentált megtörténésekről van tudomásunk, a valóságukról (ezek hogyanjáról) azonban semmi.

A történet szinte minden eleme ambivalens és ingatag. A szereplők (az áldozatok hozzátartozói) is mintha ellentmondanának egymásnak a cselekmények megítélésében, a történet elmesélésében, amely történet bár sehol nincs (a sírokat gaz lepte be, a bűnös ház helyén új porta áll), mégis a baljós nevű és történelmű város fölött lebeg. És a történet felett lebeg maga az elbeszélő is, akinek saját, epizódszerű elbeszélései hirtelen konkrét interjúszövegekbe, lejegyzett beszélgetésekbe csapnak át, a szerzői én perspektívája többször átmenet nélkül (az átmenetet pusztán központozás jelzi) a tanúéba csúszik át és vissza. A szerző – és szerzőtársként a sajtó alá rendező – így igyekszik megfosztani minket egy azonosítható én fix pontjától is.

A rejtélyes Piroska személyiségét sem tudjuk az olvasottak alapján pontosan megkonstruálni. Az egyik beszámoló a gonosz csínytevő gyermeket mutatja be, a másik a gyermekeit – a nyomor ellenére – gondozó, szerető anyát. Míg az egyik helyen olvasott, okos leány, a másik beszámolóban katonakurva. Csinos ruhákban jár, míg a helyen, ahol él,

„Ágyat téglákra fektetett deszkákból csináltak […] Ruháik falba vert szögeken lógtak, a gyereket tepsiben fürdették.” (16.)

„Olyan volt, mint egy fiatal tanítónő”, de „A legsötétebb falusi lumpenproletariátushoz tartozott.” (32.)

Indítékait is éppen így homály fedi: egyesek szerint gyermekei gyámhatósági elvételét megbosszulandó ölt, míg mások egyenesen őrült bestiának tartják. Egyesekben a zsidó vérvád merül föl, míg mások a szovjet katonák jelenlétét teszik felelőssé a megtörténtek miatt:

„az oroszokra gondoltak, hogy talán az űrkutatáshoz kellettek nekik. Szputnyikba ültették és kilőtték” (185.) a gyermekáldozatokat.

Az elítélt Piroska alakja a legfontosabb a szöveg léte szempontjából. Az elbeszélő megosztja az olvasókkal, hogy a véletlen vezette őt a bűntényhez, és úgy érezhetjük, hogy a Bűnügyi Múzeum Piroskáról kiállított portréjába mintegy bele is szeret.

„Finom, elkínzott arca első szerelmem bérmálási képére emlékeztetett.” (32.)

A képleírásból kiderül, hogy valamilyen fenséges érzés, vágy kerítette hatalmába a szerzőt, hogy megismerje, feltárja Jancsó Piroska igaz történetét.

Maga a kor, az ötvenes évek eleje is bizonytalan. Ugyan az explicit politikum nem jelenik meg a könyvben, mégis a mindennapi diskurzusban nagyon is jelen van. Ott van az emberek hétköznapjait is irányítani látszó hangosbeszélőben, a Vidám Vásáron, az egyik áldozat családja házának falán található lapok felirataiban is:

„Jean Marais, Törőcsik Mari, Balatonfüred, Illés együttes, Díszszemle a moszkvai Vörös téren.” (188.)

A különböző hatóságok beszédmódjából, a nyomozók történeteiből, ha csak félmondatokban is, megidéződik a Rákosi-korszak.

A szenttörténet-párhuzam csak a harmadik fejezet legelején merül fel. Ez a szakasz a legtöredezettebb, mégis mintha itt kapnánk kulcsot a feszültség és a szöveg bizonytalanságának megértéshez. Akár a szentekről, jelen történetről is csak mellékes dolgokat tudunk, és mint írja az egyik kulcsmondat:

„Az ember felfoghatja a távolságot, ahol ezek a dolgok vannak attól, akikkel összefüggésbe hozza őket. De áthidalni?” (199.)

A távolságot kívánja áthidalni egy hatvan évvel ezelőtt történt, a maga valóságában feltárhatatlan szörnyű bűntény, a szerző negyven évi küzdelmes alkotómunkája és a jelen olvasója között. Ugyanakkor nem megoldásokat kínál, hanem kételyeket ébreszt.

Kétségbeejtő az a gesztus is, ahogy a szövegalkotó szerző önreflexiói mintegy dekonstruálják, befejezhetetlenségében feltárják a szöveget. Olyan nagyszerű irodalmárok, mint Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes vagy Németh László olvassák a szerzővel a végül soha el nem készült művet. A legszebb, legtöbbet ígérő sorok is fennakadnak a szerző és az első olvasók diskurzusán, mint például:

„Nincs évszak, amely e vad és végtelen utcákat megszépíti. De tavasszal, ha kedve van gyalogolni, az utas nemcsak barbárságukat érzi: eltúlzottságuk költészetét is. Baktat a csillagászati számot viselő házak mentén, ahol alkonyatkor már nem látni embert, s egyszerre mintha ékszerüzlethez érne: a világos ablakokból iskolásgyerekek zsivaja csap ki; megy, amíg valóban ráesteledik, s egy kútnál, amely a homályból előbukkan, hirtelen asszonyok állnak, mint víz alól fölszállt szobrok. A szél piszkos, de elhozza a vetések illatát is, s a vadmadár, ha keresztbe is, de átrepüli az utat.”

A fenti szakaszt Nemes Nagy Ágnes magyarázza a 257. lapon:

„… az ember ritkán tesz erkölcsi hitvallást művészi hasonlatnak álcázva. Nem?!”

– az ilyen a könyv egészére is vonatkoztató kommentárok mintha zárójelbe tennék ezeket a nyers dokumentumoktól eltérő szakaszokat.

A könyv ködösségét az akár a főszöveg részeként is olvasható szerkesztői utószó sem oldja fel, sőt megerősíti a könyv nehezen megragadható bizonytalanságát. Ugyan olvashatunk a szöveg hagyatéki állapotáról, a szerző valódi motivációjáról, a szöveggel kapcsolatos levelezéséről is, a könyv végére mégis az az érzésünk támad, hogy nekünk, olvasóknak is folytatnunk kell Rubin Szilárd munkáját.

A FÉLonline.hu értékelése: 8/10

Az Aprószentek recepciója a Critica Nován

Rubin Szilárd, Aprószentek, Magvető, Budapest, 2012.