Ahogy lépek itt, azt már nem is figyelem:
az úton szinte észrevétlen visz a múlt.
Megszokásom ez – de kedves. Nem fegyelem.
Testem a járda felett régen kilazult.

„Csak egyenesen”, szól bennem a parancs, rég,
és majdnem az is megvan, hány méter, merre.
Habár nem itt lakom, és nem is maradnék,
hogy százszor végigjárjam, jól kitervelve.

És azt is jól tudom, hogy egy-egy szakaszban
mikor jön, hogy egyik-másik háznál megállj:
itt ez lakik, itt meg az, itt meg amaz van,
kik barátok vagyunk és nincs köztünk király.

És olyan rég lépem, hogy nem is számolom.
Sokévesnek tűnnek a bogyók a fákon.
És mielőtt túlmennék, ezt itt zárolom:
becsöngetek itt-ott, mert itt laknak, vágom.