2011-ben a Jószöveg Kiadónál megjelentetett, Drognapló címet viselő, döntően önéletrajzi ihletésű munkájával Kubiszyn Viktor egy csapásra a kortárs irodalmi és társadalmi diskurzusban találta magát. Ezt a megállapítást a kitüntetett médiafigyelmen kívül az a tény is igazolja, hogy egy éven belül – a nagy érdeklődésre való tekintettel – a kötetet újranyomták, részletekkel bővítették a könyvről készült recenziók anyagából.

Drognaplo_1

Szerkesztettségének esetlegessége, olykor ziláltnak mondható felépítése ellenére Kubiszyn lefektette azokat a konceptuális alapokat, illetve leplezetlenül, őszintén felmutatta azokat a szereplői attitűdöket, amelyek az olvasó tájékozódását segíthetik a drogfüggőség uralta világ szituálásában, megismerésében, elképzelhetőségében. De a saját élettörténet kronológiába rendeződésén, illetőleg a szerhez való viszony fázisainak aprólékos ábrázolásán túl nehéz lenne bármiféle bejáratott narratív technikát felmutatnunk, amely emlékezetessé tenné e könyvet, ezáltal stabilan kijelölhetné a Drognapló helyi értékét az irodalmi szférában. Persze a naplóirodalom műfaji lazaságából fakadóan eleve sok mindent elbír – akár homlokegyenest eltérő nyelvi és gondolati regiszterek egymás mellé rendelését is. Ugyanis dalszövegek, életvezetési szabályzatok, kémiai anyagok tudományos leírásai vagy filmelemzések éppúgy a Drognapló kontextusának részét képezik, akárcsak a retrospektíva által újraélt, újramondott történetek. Megkockáztatom, az interjúkat tartalmazó függelékapparátus is tartalmazott számomra elhagyhatatlan információkat, épp ezért erre a szakaszra nem is tudtam a főszövegtől élesen elhatárolt textusként tekinteni. Márpedig ha egy nagyobb terjedelmű szöveg felé minimum elvárásként a zárt koherencia igényét állítjuk, a könyv széttartása, többszólamúsága hibaként róható fel a szerzőnek. Vagy elég arra gondolnunk, hogy a szertől való függőség szépirodalmi ábrázolása akkor igazán sikeres (nevezhetjük termékenynek is), ha megrögzött mániáján keresztül a szerző azt a hatásmechanizmust képes működtetni, hogy általa megteremtse az olvasóban az ábrázolt téma és a szöveg közti, a traumával – megközelítőleg – analóg feszültséget.

Jól kivehető a műfaji elmozdulás szándéka a fikció felé a szerző második, zónaregényként aposztrofált munkájában, mely találóan a Foglaltház címet kapta. Hisz már eleve a címadás irodalmi intenciót hordoz magán: a kötet dzsanki szereplőit rendre a Király utca titokzatos, kerítés mögötti, lepusztult világa fogadja.

„A ház falait belülről, a gang felől faállványzat támasztja, valaha talán tervben volt, hogy az egészet felújítják. A fa már barna, mintha időtlen idők óta állna itt. A fél olló egy rozsdás szögön lóg.”

A Foglaltház a társadalmon kívül rekedt dzsankik kegyetlen történeteinek gyülekezési csomópontja – ahogy a regény lokális centrumaként is funkcionál. Ezt az aspektust erősíti az alfejezetek tagolási elve is, amely az évszakok váltakozásához az épület egy-egy szintjét köti, a nyártól, azaz a földszinttől kiindulva előre és felfelé. „Sose találod meg benne, amit keresel, és sose jutsz ki belőle.” Ahogy az elveszettség érzése fokozódik, úgy mosódnak egybe az eleinte még egymástól elkülöníthető évszakok, ám végül a ciklikusság követhetetlenné válik. A „besztondulás” állapotában kihagynak, rosszul funkcionálnak az érzékszervek is. A monotonitást kizárólag a halál töri meg, vagyis kizárólag a tragédiák hírének hallatára válik mérhetővé az idő: a szerencsétlen sorsú szereplők mintha egy pillanatra kiébrednének nyomorukból, hogy aztán még mélyebbre zuhanjanak vissza.

Az elbeszélői hang is kiérleltebb, sokrétűbb, mint amely a Drognaplóét jellemezte. Bár egy közvetett modalitás és e modalitás mögött meghúzódó árnyalak, akárha rezonőrként állandóan jelen volna – de második kötetében már bátrabban kísérletezik Kubiszyn a szerepjátékokkal, a különböző maszkok fölvételével (nagy biztonsággal helyezkedik például a női elbeszélő pozíciójába). Amikor a háttérbe húzódik, ott gyakran előre- és visszautalásokkal hozza mozgásba első kötetének vallomástevő alakját (jó példa erre édesanyja arab férjének említése, aki vallási megfontolásból megköveteli a drogos fiútól az arab kendő, a kefija viselését – igaz, teljesen más szituációban, de a Foglaltházban is előkerül ugyanez a tárgyi motívum).

A motivációhiány, a kiábrándultság uralja a könyv lapjainak fel- és eltünedező karaktereit, akik bár nem szeretnének tetszelegni outsider pózukban, nem tudják elkerülni, hogy a társadalom sztereotípiát ne fordítsák mások, ám eközben maguk ellen is.

„Elbaszott alkoholista” –

így az egyik dzsanki gondolata, a karácsonykor rajta anyaggal segítő, láthatóan részeg doktornőre nézve. A Drognapló alaposan körbejárta a narkósok belső világát, gondolkodását: egy gyermek megbízhatatlanságához hasonlítva azt. Ebben a lelki és testi állapotban, amelynek csupán a függőség csillapítása ad szabályokat és keretet, kár lenne moralizálni, kár lenne ujjal mutogatnia azoknak, akik – bár eltérő okokból – kiiratkoztak a szociális valóságból. Akinek az élete mások lehúzásából, kirablásából, megveréséből áll. Kubiszyn alakjai mégis ítélkeznek, ám a szerző mindvégig lebegtetve hagyja a – gyakran belső monológ formájában zajló – eszmefuttatások konklúzióját. A konklúzió ugyanis egy kettős tükrön kell áthatoljon, amelyben előbb az úgynevezett külvilág jelenik meg, a maga képmutatásával, hazugságaival, majd ebben a tükörben a vádló dzsanki is feltűnik.

„Ez egy láthatatlan metszete a valóságnak. Amiről nem tudnak, és nem is akarnak tudni. Mert el kéne gondolkodniuk önmagukról és a saját szaros életükről, és ez, tudod, veszélyes. Meg kell értened őket. Ne ítélkezz. Semmivel sem vagy jobb, hidd el. Semmivel.”

Ennek a belső vívódásnak a folytonossága, a „képzeld magad az én helyembe” betölthetetlen helyének dilemmája végighúzódik a Foglaltház fejezetein.

Mindeközben a történetek számot vetnek az elvágyódás perspektívájával, direkte és metaforikus értelemben is. Megjelenik Nyugat-Európa, egész pontosan Bécs célállomásként, ahol a drogozásnak „kultúrája van”. Számot vetnek a generációs változással: a beazonosíthatatlan összetevőjű és hatású dizájner drogok megjelenésével – ezekkel az anyagokkal az évek óta „hagyományosat” fogyasztó dzsankik egyszerűen nem tudnak mit kezdeni. Megjelenik egy poszthumán virtuális tér, az internet titokzatos és rút világa, amelynek mélyén ott rejtőzködnek az illegalitás szereplői – a hagymarétegeket lehántva, a perverzió és aberráltság fórumai következnek (deep web, hidden wiki). Más megvilágítást kap a részvétlenség fogalma, amely talán csak annyiban különbözik a „normális” világ részvétlenségétől, hogy a Foglaltházban legalább nyíltan beszélnek róla, hiszen az álságos viselkedésnek ebben az élet-halál környezetben nincsen létjogosultsága. Itt nincsenek megfontolások. Itt mindenki testi és lelki értelemben lecsupaszítva áll, akiknek vége van, mindenki elveszett.

„Az egész sztori annyira egyszerű, hogy meg se sirattuk a gyereket, pedig jó fiú volt. De hát így halunk meg mindannyian, Láz.”

Végül számot vetnek a történetek a leszokási folyamat illúziójával, ahonnan, ha az nem a megfelelő segédlettel és az őszinte elhatározás szerint történik, csak még mélyebbre süllyedhet az emberi egzisztencia, arccal a pusztulás felé.

Kijövetel és visszaesés témájában Kubiszyn ismét a drogfogyasztó felelősségét helyezi legelőre, tehát nem kozmetikázza a kozmetikázhatatlant, miszerint csakis kőkemény akarat, személyes elszánás eredménye lehet, hogy valaki befejezi-e a használatot. Megint más kérdés, hogy a testi és szellemi leépülés elutasítását követően meg lehet-e találni a visszavezető utat a társadalomba, mely a vágyat véglegesen, teljes mértékben megszünteti, vagy legalábbis kordában tartja. Ez az út pedig az Istené: az Újszövetség tanítása, melynek középpontjában a Fiú, Jézus Krisztus áldozathozó példája áll. (Hangsúlyoznám az apa-fiú relációt, amelyben tükröződik a szerző sóvárgása is az apai példakép után – ez mindkét kötet elementáris része, a Foglaltháznak talán csúcspontja is a már halott apához – ennek tudatában éppannyira az olvasóhoz is – szóló, többszörösen fiktív levél. Ha az elidegenedett társadalmi kapcsolatokban a behelyettesítésen alapuló Én-Te viszony nem is teremthető meg, az isteni princípium hozzáférést nyújthat a transzcendens igazsághoz és a józan földi léthez.)

„Mert emberi erővel nem válhatunk Istenné. Csak isteni erővel emberré.”

Sajnos éppen ott nem sikerül a kötetnek a hiteles irodalmi szerepet betöltenie, ahol a szerző az értelmiségi szerepre való rájátszást olyannyira kiemelten kezeli, hogy már-már túl is játssza azt. Jellemzőek egyrészt a tanulságul citált bibliai szöveghelyek, az azokból származtatott parafrázisok, a túl direkten ábrázolt, alulstilizált viszonyábrázolások („Jézus Krisztus az Uram, testvérem, haverom, spanom. Jézust nem lehet betárazni a fecsibe.”), másfelől a szépirodalmi allúziók felismerésére apelláló technika (legyen Pilinszky, Kassák, Ottlik vagy akár Petri György parafrazeálásáról, kötetcímeik idézéséről szó) – ám e szövegeknek nincs a Foglaltház kontextusában megágyazott helyük, így pedig inkább csak a bemondás olcsó gesztusával működnek, bántóan disszonáns hatást keltve. Így az első kötetben már részletesebben tárgyalt, filmes kultúrából átvett ábrázolásmódok és szituációk felismerései, beazonosításai is csökkenthetik az olvasóban a Foglaltház eredetiségének élményét.

Messzemenő következtetések, átfogó összegzések helyett utoljára a korábban külön is említett, gördülékenyen imitált női elbeszélői hangot, és ehhez tartozóan a szerelmi diskurzus szövegbe integrálását emelném ki. A Drognapló egy terápiás szituációban, egy leszokási fázisban lévő fiatalember ventilálása folyamán méri össze a szexuális aktus és a belövés aktusának intenzitását. (Itt a jelenet sikerültségét az sem csökkenti, hogy az alapötlet a Trainspotting című kultuszfilmből ered.) A „melyik a jobb?” kérdés feszültsége nem oldódik fel egy konkrét válaszban, de meglebegteti, hogy a szerelem egy effajta összehasonlításban – hisz alapvetően más közegbe vonja a párkapcsolat részvevőit – mérhetetlen élmény. Ehhez képest a Foglaltház mintha leszámolna az első kötet illúzióival, amikor a közösülést egy megerőszakolási jelenet rettenetes képeiben villantja fel. Ugyanis ez alatt az aktust elszenvedő lány belső gondolatai kivetülnek, és kiderül, hogy számára az igazi tragédia nem is maga a behatolás, hanem a teljes kiszolgáltatottságban is magának a drognak a hiánya.

„…a hímtagot nem is érzi, túl puha, fémre vágyik, szúrásra, tűre, ami beléhasít, ez a húsinjekció semmi…”

Kubiszyn ezzel a nő megalázottságának tényét – ha még lehet – tovább fokozza, az élettelen eszköz iránti perverz sóvárgás irányába. Tulajdonképpen az elszenvedő saját szenvedését sem képes átélni ebben az – emberségéből kivetkőzött – állapotában. Azt gondolom, a regény hibái és klisés megoldásai ellenére az ilyen és ehhez hasonló momentumok rendkívül megemelik a kötet (irodalmi) értékét, és összességében botorság volna megkérdőjelezni létjogosultságát és fontosságát annak a kezdetben nagyrészt vallomásokból építkező, majd egyre több fikciós elemet felmutató prózának, amely a szerzőt eredetileg is – mint egy terápia részeként – az újramondás, az énnel való szembenézés alkotói bűvkörébe vonta.

A FÉLonline.hu értékelése: 7/10

Kubiszyn Viktor: Drognapló, Jószöveg Műhely, 2012.

és

Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg Műhely, 2013.