Csemer Boglárka egy közönséges jazz-pop énekesnő volt a maga szűk körében, egészen addig, amíg ki nem jött Noveau Parfume című dalának klipje, amelyben átsminkelik őt. Ezt Európa popipara annyira érdekesnek találta, hogy „az internetezők kedvence” címszó alatt nálunk a csapból is ez folyik.

A művésznő Boggie címen futó nagylemeze tavaly jelent meg, és idáig nem véletlenül kerülte a nagyobb érdeklődést. Ugyanis alapvetően nem több, mint egy középszerű jazz-pop lemez, amit a kellő helyeken megtámogattak valamiféle magyar jellegzetességnek hazudott giccsel: a kezdő New sun az átvezető hegedű belépéséig egy átlagosan hallgatható szám, aztán azzal kiegészülve megérkezik az összetéveszthetetlen „Jaj de jópofa dolog magyarnak lenni!”- típusú álnépies hivalkodás. És ez úgy megy végig az albumon, hogy észre sem vesszük, éppen melyik dalnál járunk.

boggie-parfum-clip-denonce-pratiques-photoshop

Nincs új a nap alatt, mondhatnánk, kis hazánkban már régóta él és virul az a popzenei szemlélet, hogy egy dal legyen szép a szó legkiszámíthatóbb és leggiccsesebb értelmében, mert attól lesz igényes. Elődei főként a magyar progresszív rock sértődött képviselőinek egy részéből gyűltek össze. Olyan műfajról beszélünk, aminek erős és kellően vájt fülű rajongói rétege soha nem alakult ki Magyarországon, valószínűleg az előző rendszer primitív kulturális logikája (a nevezetes „Három T”) miatt, amiben a progresszív rocknak elég stabil helye volt a „tűrt” kategóriában: az ennél nagyobb népszerűségért popularizálódniuk kellett. Ezt olyanok, mint az egyébként zeneileg képzett Balázs Fecó, már karrierjük legelején elkövették (Korál), mások egy ideig kitartottak, aztán kezdtek rádióbarátabb zenét játszani (például az East vagy a Solaris, ez utóbbi vadhajtásaiból született az Első Emelet, illetve a Napoleon Boulevard). Ami viszont majdhogynem kivétel nélkül bántotta ezen zenekarok tagjait, hogy itthon hivatalosan soha senki nem ismerte el azon törekvéseiket, hogy a könnyű- és a komolyzenét házasítsák. A progresszív rocknak ez az általánosan pesszimista megközelítése már az 1989-es születésű After Crying zenekar törekvéseire is rányomta a bélyegét. A vége az lett, hogy a magyar, saját magukat progresszív rockzenésznek tartó – valaha ténylegesen eklektikus és izgalmas zenét játszó – muzsikusok jelentős része ma már – főként produceri, menedzseri, dalszövegírói, hangszerelői pozíciókból szemlélődve – olyan dolgok után is perverz örömmel kap, amik kicsit is eklektikusnak és izgalmasnak tűnnek, vagy azok látszatát keltik. Így kerülhetett az „igényes zene” fogalmába egyszerre Kovács Ákos mind zeneileg, mind szövegileg teljesen érdektelen öntömjénezése (vonós hangszerelője Pejtsik Péter, az After Crying csellistája) és a Quimby valóban sokszínű, de azért progresszív törekvésektől meglehetősen távol álló lírája (a dobos Gerdesits Ferenc édesapja, idősebb Gerdesits Ferenc operaénekes több produkcióban is dolgozott együtt a Solarisszal). Ezt a fogalmat aztán a tehetségkutatók, illetve az MR2 megújulása tette teljessé, kiegészítve azokkal a nép- és világzenei divatokkal, amik pont annyira voltak hallhatóak Oláh Ibolya Magyarország című remekművében, mint a barackfáról szóló Nemzeti Összefogás Dalában.

A nemzeti – vagy annak hazudott – giccs tehát valójában pártfüggetlen. Csemer Boglárka állítólagos sikere pedig pontosan erre a nemzeti – vagy annak hazudott – giccsre épül: arra, hogy valami legyen szép, lehetőleg európai szinten legalább eladható, és egy kicsit társadalomkritikus, vagy minimum annak tűnő, szóval véletlenül se bántson meg senkit. Inkább csak adjon ki egy olyan közhelybölcsességet, amire a gátlásosságba nevelt állampolgár jóízűen rábólinthat, mert hát hiszen igaz. A Noveau Parfume klipje ezt a feladatot maximálisan teljesíti: „Több témát is feszeget a klip. Van benne egy enyhén burkolt társadalmi kritika arról, ahogyan a világ, a show-biznisz működik, és fontos az az üzenet is, hogy fogadjuk el és szeressük önmagunkat.” Ezt maga Csemer Boglárka nyilatkozta a Nők Lapja Cafénak 2014. január 22-én. A klipben egy nem létező retusálóprogrammal sminkelik ki az énekesnőt, ezzel felhívva a figyelmet arra, hogy amit a fotókon és a tévében látunk, az bizony hazugság, nem pedig a valóság. A gonosz média becsap minket, ne higgyünk neki. A remeka.hu elnevezésű weboldal a következő címmel hozta le a róla szóló cikket: „Így higgy a magazinoknak és a videoklipeknek”.

Természetesen létezik, és terápiaként járható is az a művészi út, hogy amitől meg szeretnénk szabadulni, azt valamilyen módon ábrázoljuk. Tegyük fel, hogy a Noveau Parfume ezzel a módszerrel született. Amennyiben ez történt, akkor az Csemer Boglárka önmaga smink elleni terápiája kellett, hogy legyen, hiszen igen kicsi az esélye, hogy bárki, aki orrba-szájba festi magát, arra kérje őt, hogy ez alól szabadítsa fel, ráadásul mindezt egy dal segítségével. Ebben az esetben viszont nem beszélhetünk társadalomkritikáról, mert a dal (és a klip) a szerző egy személyes problémájából született, aminek elsősorban önmaga az okozója, nem a társadalom. Arra például egyáltalán nem kérte a társadalom, hogy lemezének borítóján kétszer olyan falfehér bőrrel villogjon ránk, mint a Noveau Parfume klipjében. Amennyiben pedig mégiscsak társadalomkritikaként tekintünk rá, súlyosan álszent, részben az említett okból, részben pedig azért, mert minimálisan sem reflektál arra, hogy önnön művészi helyzetében ő maga is ki van festve. Ezzel lehetőséget nyújt az öngólra: ha a dal és a klip üzenete az, hogy ne higgyünk a showbiznisznek, akkor az egyszeri hallgató az üzenet elfogadásával nem hisz a showbiznisznek, annak keretein belül pedig Csemer Boglárkának sem, aki azt állítja, hogy ne higgyünk a showbiznisznek.

boggie_felemás

Így maradunk tehát lényegi üzenet nélkül, miközben a Noveau Parfume-jelenség kígyóként harap a saját farkába. Amennyiben pedig Csemer Boglárkát nem tekintjük a showbiznisz részének, azzal önhazugságot követünk el, ugyanis az. Amolyan magyar módra. Annak a Dorozsmai Péternek a magyar szövegével, aki a Korál dobosa és Ákos korai felfedezője, továbbá a Tom-Tom Records alapítója. A francia változat pedig egyértelműen a világpiacra készült, hiszen a magyar társadalom jelentős része nem tud ezen a nyelven, így e sorok írója sem, aki ez úton kér elnézést, hogy ilyen büdös, műveletlen, bunkó paraszt.