– Hogy azt a baszott kurva életet! – Doktor Völgyi W. Tamás egyetemi docens az órájára nézett, majd előredőlt, kezébe vette a vizsgázó diák indexét, és ismét hátradőlt. Kezében a diák sorsa. Kikereste az „Összehasonlító vallástörténet előadás” rovatot, kapcsolgatta a tollát, de nem írt be semmit.

Egyébiránt májusi hétfő délután volt, körülbelül egy óra, napsütés, meleg, 31 fok. És ez nem is érdekelt senkit, kivéve Völgyi Dr.-t, akinek arcába tűzött az ablakon beszűrődő napfény. Fényárban rohad az egész város, Ámon-Ré is megint baszakodik velem, hogy dögöljön meg ott, ahol van! – gondolta, és el is mosolyodott volna, ha nem saját kárára esett volna a tréfa.

Mit érdemel ez a bűnös? Amit össze lehetett keverni, azt össze is keverte, annyira, hogy Völgyi tanár úr majdnem kiröhögte vizsga közben. A halvány mosolyt így is észrevette a vizsgázó. De azért volt, amit tudott, összekeverni is csak az tud dolgokat, aki legalább a nevüket tudja. Nem tudta pontosan, mi az az epiphania, de annyit igen, hogy istenek a földön – valami ilyen elképzelései vannak. Hármas. Csak meg ne köszönje. A vizsgázó felállt, megköszönte a jószívű osztályzást, és távozott.

A tanár úr reggel kilenc óta szünet nélkül vizsgáztatott. Huszonöt emberre hirdette meg a vizsganapot, és már csak kettő-három lehetett hátra. De azok is már elő vannak készítve, ha ők is kilenc óta várnak a folyosón. Völgyi Doktor Úr egyébként kicsi volt és mérges. Talán ezért hívták diákjai Wotannak. Jól hangzik az a W. ott, félelmetes hatást kelt.

Időközben a következő vizsgázó belekezdett a feleletébe, de Völgyi Wotan tanár úr már nem volt képes figyelni rá. Mi minden történt már aznap!

Ha úgy vesszük, semmi különleges, mert a vizsganap az vizsganap, nagy csoda eddig nem volt, csak a szokásos, de még Völgyi tanár úr sem vizsgáztatott minden nap. Már nem is tudta, melyik diák volt az első. A jegyeket összesítő lapra pillantott. Volt rajta egyestől ötösig minden. Az éppen aktuális vizsgázó folyamatosan duruzsolt, mindegy is miről, sok latinos hangzású kifejezés volt benne, szinte biztos az ötös. Odakint lágy szellő libbent, amit bent senki nem érzékelt, mert csukva volt az ablak.

Az első, akit ma megbuktatott, sírva fakadt a szobájában. Elhasznált arcú lány volt, semmit nem tudott, még annyit se, amennyit össze lehetett volna keverni, nem volt kérdés az elégtelen. De aztán kifakadt a lány, hogy a hajnali vonattal szökött el otthonról, igen, szökött, mert a szülei aznap is számítottak rá a munkában. Hüp-hüp. Mert tudja, hogy kell ez a tárgy, mert másodszorra próbálja, és ha most nem sikerül, akkor nincs meg a féléve. Brühühü! És ezért jött el, csak ezért jött el, és előző nap is a hátsó szobába rejtőzött el, hogy legalább belenézhessen… Nem azt kértem, hogy bújócskázzon a szüleivel, hanem hogy elemezze a mezopotámiai istenek más vallásokban való felbukkanását. A viszontlátásra.

Persze kellemesebb emléket hagyó lány is járt nála aznap. Nem a tudása volt kellemes, az úgy a kettes és a hármas között billegett, ahogy a lány is billegett a széken, míg végre megtalálta azt a testhelyzetet, ahogy Völgyi tanár úr pontosan láthatja azt, amit a félig kigombolt blúz láthatóvá tett. Persze a hármast nem ezért kapta, hanem mert tudta a döntőnek feltett kérdést. Már így is többet volt benn az átlagosnál, ha tovább tart a vizsgáztatás, rosszra gondolnak a diáktársak. Kölniszagot hagyott maga után, és elment.

Aztán volt, aki tárgyi emléket is hagyott ottlétéről. Már nem is emlékezett rá Völgyi Dr., hogy milyen eredménnyel muzsikált, csak arra, hogy a piszkozati lappal együtt a tollát is otthagyta. Völgyi Dr. utána küldte a következő vizsgázót, amikor az végzett, de addigra már hazament, a toll pedig végérvényesen ottmaradt.

A felelő hirtelen elhallgatott, mint aki befejezte feleletét. Völgyi tanár úrnak vissza kellett térni emlékeiből a jelenbe.

– Figyeltem, mindent elmondott. Nem is tudok mit kérdezni Öntől. Jeles. Küldje be a következőt.

Ebben a pillanatban döntötte el Völgyi Dr., hogy következő vizsgázójának minden szavára figyelni fog. Minden valamirevaló tanár tudja, hogy legtöbbet a diákjaitól tanulhat, és Völgyi Dr. kifejezetten jó tanárnak tartotta magát. Nemhiába kapta meg ezt az előadást is a bevezető jellegű gyakorlatok helyett, amivel nem csak a tantárgy járt jól, hanem a Völgyi tanár úr bankszámlája is. Bár maga előtt be kellett ismernie, hogy a gyakorlatokon íratott dolgozatok gondolatai többször adtak neki ötletet eredetiként megjelentetett tanulmányaihoz. Nem baj, akkor ezért fog még jobban figyelni a vizsgázókra, hátha most majd tőlük szerez ötletet.

Belépett a következő vizsgázó. Az öltözéke némileg eltért a szokványostól, mégsem ez volt Völgyi Dr.-nak a legfeltűnőbb, hanem az arca, talán mert tömött göndör szakállat hordott, talán világoskéken villámló tekintete miatt, vagy talán csak mert mintha egyszer sem vett volna részt az előadáson.

– Kérem az indexét.

– Nincs.

– Index nélkül nem tehet vizsgát.

A jövevényt úgy tűnik, nem nagyon érdekelték az ilyen hétköznapi dolgok, minthogy mit tehet, és mit nem, mert a kifejezett tiltás ellenére leült a vizsgázók székébe, közben gondosan úgy igazítva öltözékét, hogy napvilágot lásson szőrös, és nem túl kellemes látványt nyújtó mellkasa. Egy szót sem szólt, ehelyett a rá valószínűleg hosszú távon jellemző lángoló tekintettel nézett tanárára. Völgyi Dr., ha valaha őszinte lett volna, hát most igazán kimondta volna, hogy a túlvilágra – melyre körülbelül harminc megnevezést tudott különböző nyelveken – kívánja az utolsó vizsgázókat, akikkel általában van valami gubanc, de gubanc nélkül is mennyivel egyszerűbb lenne beírni egy véletlenszerű számot egy és öt között, aztán hazamenni.

– Jól van, akkor felel most, a jegyét pedig beírjuk legközelebb. Mi a neve?

– Kroneidész Zeusz.

– Látom, nagyon vicces kedvében van. Személyi van Önnél?

A vizsgázó megrázta fejét.

– Hát így némileg nehezebb dolgunk lesz.

Ilyen dolgot, be kellett vallania, még Völgyi Dr. is ritkán tapasztalt, de hát alig több mint hat héttel múlt el április elseje, nyilván annak az utórezgései zajlanak. De ha már a diákok vehetik tréfára a dolgot, mért ne tehetné meg ugyanezt ő is? Most már sajnálta, hogy nem jött korábban ez a vidámfiú, kávé helyett lehetett volna inni a lököttségeit. Nagyobb tudásával pedig úgyis sarokba szorítja és kikészíti, bármennyire is magabiztos arcot vág így az első kérdés előtt.

– Hát akkor beszéljünk az Ön által is említett Kroneidész Zeuszról. Ha áldozatot kívánna neki bemutatni, hogyan tenné?

– Hófehér bak – jelentette ki a vizsgázó, akinek anyakönyvezett neve – ha ugyan volt neki – a történet végére sem fog kiderülni, ezért nevezzük Jánosnak. Ezzel a kijelentésével János még nem keltett nagy meglepetést, hiszen elhangzott előadáson, hogy ez a görög főisten kedvenc áldozata; az viszont már nem volt benne a Völgyi Dr. által elképzelt forgatókönyvben, hogy a kimondott szóval egy hófehér bak teljes testi valójában is megjelenjék a szobájában. Nem sok vizsgázó hoz magával nagytestű háziállatokat vizsgára, legalábbis az elmúlt években ez nem volt szokás. Talán az udvarról jött be, igaz, hogy az emeleten vagyunk, de minden ajtó nyitva volt. De akkor meg honnan tudta volna a vizsgázó, akinek Jánossá lényegüléséről Völgyi Dr. nem értesült, hogy itt van egy kecske? Látta a folyosón, és ült tovább nyugodtan a helyén? És eltalálta, hogy mikor jön be ide az állat? Nem, mégis valószínűbb, hogy otthonról hozta magával. Csak akkor meg mit csinált volna, ha más kérdést kap?

De Völgyi tanár úr meglepetései ezzel még nem értek véget. Lehet, hogy János félreértette a feladatot, és nem elmondani akarja, hogyan áldozna, hanem tettekkel akarja bemutatni. Miközben Völgyi Dr. a tréfás hangulatból elképedésbe esett át, János hátrafeszítette a szerencsétlen sorsú bak fejét, majd előkapott egy pengét, és elmetszette annak torkát. Az állat vonaglott, hangot adni már nem volt ereje, vére pedig magasra fröcskölt. János tudatosan a plafon felé tartotta a sebet, majd beterítette a fél szobát. Még az osztályzólap is vastagon véres lett. Pedig az félig hivatalos okmány, azt le kell adni vizsga végeztével!

– Nagyon köszönöm, most már lassan elég lesz… – mondta volna Völgyi Dr., miközben János a vér utolsó cseppjeit is kifolyatta a néhai kecskéből; de mivel hívatlan vendégének még mindig keze ügyében volt a penge, inkább csak suttogta magának.

János nem is látszott hallani a kérést. Sőt, minden eddigi, vizsgaszabályzattal nehezen összhangba hozható tettét még azzal is tetézte, hogy a vértől csatakos – és egyébként is bűzlő – állattetemet feldobta oktatójának asztalára. Nagy és díszes asztal volt, tömör fából, márványszínűre festve. Oltárnak is beillett volna. Az áldozati állat körmei Völgyi Dr. felé túlnyúltak az asztal peremén, kilógó nyelve a számítógép billentyűzetét érintette, míg a nyakán levő sebből a még mindig csöpögő vér az elszórt iratokat áztatta. Mi is volt legfelül? Ó, a szakvélemény, amit a dékánnak írt a tanszék zavaros dolgairól, hátha a rendkívüli helyzet miatt magasabb pozícióba helyezik! Hát ezt véresen-gyűrötten nem lehet a dékán kezébe adni. Mit mond majd neki, hogy a diákjai bakot áldoztak a szobájában?

– Ne gondolja, hogy ezután sokáig a karon maradhat! – kiáltotta Völgyi Dr. most már hangosan, de János vagy nem hallott, vagy egyáltalán semmit nem gondolt. Ehelyett hátralépett, és mélyen koncentrálva a dögre emelte fényes tekintetét.

– Ne tegye!

Völgyi Dr., ismerve az ókori szertartások rendjét, már attól félt, hogy a vizsgázó öngyújtót ránt, és meggyújtja a dögöt, ám erre mégsem került sor, méghozzá azért nem, mert az már János tekintetétől lángra lobbant.

Illetve nem a tekintetétől lobbant lángra, hát attól nem tud, akkor biztos meggyújtotta korábban, csak most vette észre ezt Völgyi Dr., mert alapvetően nem a bakra koncentrált, hanem a vizsgázójára. Hiszen eldöntötte, hogy a következő vizsgázójára minden idegszálával fog koncentrálni. És csak a szélfuvallattól lobbant fel hirtelen ez a nagy láng. Ezt eloltani egy ember már nem tudja. Közben valahogy kinyílt az ablak.

Völgyi tanár úr kapkodva próbálta legalább néhány iratát és feljegyzését kimenekíteni az asztal fiókjaiból, amikor megszólalt a füstjelző. Egy pillanatra felnézett, de Jánost nem látta sehol. Már a szobából is egyre kevesebbet.

A kiérkező tűzoltók vezetésével néhány perc alatt kiürítették az épületet, a tüzet pedig eloltották. Az anyagi kár az épület méreteihez és értékeihez képest nem jelentős. Dr. Völgyi W. Tamást enyhe füstmérgezéssel szállították kórházba.

A szemtanúktól kapott személyleírás alapján a rendőrség nagy erőkkel kereste az elkövetőt minden elképzelhető helyen, de sehol nem találta.