Egész nap csak a fehér nyúl járt a fejemben. Azt szerettem volna, hogy mihamarabb felnőjön, és kölykei legyenek. Ez a nyúl Isten ajándéka volt a számomra.

Bár csípős reggeli hideg volt, én meleg álomba gubózva még az ágyamban feküdtem, mikor megéreztem, anyám a kezemet húzogatja, hogy felébresszen. Mindig dühített, ha felkeltettek, még akkor is, ha tudtam, hogy már valóban túl sokáig aludtam. Jól van na, volt a számon, és a könyökömmel toltam volna arrébb a kezét, de anyám megelőzött:

– Hát nem kell a nyúl? – mondta olyan hanglejtéssel, hogy úgy tűnt, mindegy, neki az is jó, ha engem nem érdekel a dolog.

Azt tartottam a legvalószínűbbnek – még mindig félálomba merülten –, hogy apám nem bírta tovább, hiányzott neki a hús íze, a hús, amihez már jó ideje nem jutottunk hozzá, és vett egy főznivaló nyulat. Ha így állt a dolog, anyám biztosan adni akar nekem az ételből. Álmosan megfordultam, kinyitottam a szemem, és anyám szoknyáján megpillantottam az ott kucorgó, öklömnyi, jádefehér nyulat.

Izgatottan dörzsölni kezdtem a szememet és felültem:

– Honnan van?

– Hát nem aranyos?

– Igen, az, de honnan van?

A reggeli rizst mentem leöblíteni, és akkor láttam meg, a kályha tetején. Biztosan elszökött valahonnan.

Anyám megropogtatta az ujjait a parázstartó fölött; szinte sugárzott a boldogságtól. Mióta ideköltöztünk Sindang-ri-ba, nem volt részünk másban, csak szenvedésben. A nyúl azonban minket választott a házban lakó négy család közül, és ez akár egy jel is lehetett, hogy az újévben majd szerencsésebbek leszünk. Anyám szomorúan sóhajtott. Nekem azonban végre jutott egy kis saját remény. Lehet, ez a kedves, fehér nyúl, amit most megkaptam, arra utal, hogy egyszer majd boldog lehetek. Elvettem a fehér nyulat az anyám szoknyájáról, a szám elé emeltem, az arcomhoz dörgöltem, az államhoz nyomtam.

Tényleg ellenállhatatlan, szép állat volt. Mentem is volna a dolgomra reggeli nélkül, de anyám megállított.

– Ugye nem fogod Szuginak adni? Nem szabad továbbadni a jószerencsét, ha egyszer a házunkba jött. Add csak ide!

Nem foglalkoztam vele, és kiléptem az ajtón. Keresztülvágtam a sikátoron, ahol Szugi lakott a családjával, és halkan kihívtam (akárhányszor találkoztunk, remegve tettük, mert féltünk a szüleitől, akik persze sohasem engedtek volna be a házukba).

– Jól vigyázz majd erre a nyúlra! – mondtam neki, majd elővettem a kis jószágot a kabátomból, és odaadtam neki.

Ahogy vártam, Szugi szemei kikerekedtek a meglepetéstől. Megfogta a nyulat, és csókolgatni kezdte, az arcához dörzsölte, ahogy én is tettem, csak éppen ő túl erősen szorította magához.

– Összetöröd szegényt, ha így csinálod! A fülénél fogd, így ni! – mondtam, és nem hagytam ott addig, amíg meg nem tanítottam neki, hogyan kell bánni a nyúllal. Néztem Szugit, amint a fülénél fogta a nyulat, és eszembe jutott, milyen jó volna, ha ez az én házam lenne, Szugi pedig a feleségem. Szugi korábban megkért, hogy vegyek neki harisnyát. Már egy hónapja lehetett akkor, hogy megígértem, és szánalmasan éreztem magam, mert még ennyit sem tudtam megtenni érte.

– Ha majd megnő, társat találunk neki, és lesz sok kisnyulunk, amiket majd jó sok pénzért szépen eladunk…

De amikor felemeltem a nyulat, nem tudtam megmondani, hogy fiú-e vagy lány. Ez kicsit nyugtalanított.

– Mielőtt társat keresünk neki, meg kellene tudnunk a nemét! – mondtam.

– Hát igen… – pirult el kicsit Szugi, amit aztán mosollyal leplezett, majd hozzátette: – Ha felnő, úgyis megtudjuk!

– Úgy van! Most pedig vigyázz rá!

Attól fogva minden nap érdeklődtem Szuginál a nyúlról, és megelégedéssel töltött el, hogy úgy tűnt, az állat napról-napra csak nőtt és nőtt.

– Rendesen eszik? – kérdeztem.

– Igen – válaszolta Szugi büszkén. – Retekleves-maradékkal etetem, de ma káposztát is kapott, és mind megette!

Amíg egészséges, és rendesen eszik, addig minden a legnagyobb rendben van, gondoltam.

– Már szaladgál és kijár kakálni – számolt be Szugi, majd egy napon, mikor a lány nagy fekete szemébe néztem, tudtam, hogy a nyúl felnőtt. Most már párt kell neki találnunk, gondoltam. Hazafelé ballagtam, miközben azon őrlődtem, hogy nincsen pénzem. Akárhogy is morfondíroztam, nem volt ötletem, hogyan szerezzek pénzt. Adjam zálogba a kabátom? De akkor mit fogok hordani?

Gondolkoztam, gondolkoztam, és szépen eltelt egy hét anélkül, hogy láttam volna a nyulat. Aztán egy nap a vacsoránál anyám dühödten belekezdett:

– Kümcshol anyjától hallottam, hogy Szugi megette a nyulat!

Anyám valójában persze azért volt dühös, mert miután rávettem, próbáljon meg eljárni az érdekemben, hogy elvehessem Szugit feleségül, a lány családja visszautasította. Azzal indokolták a dolgot, hogy Szugi még túl fiatal, de valójában egy gazdag családba szerették volna beházasítani őt. Anyám tudta mindezt, és megharagudott rájuk.

– Sejtettem én! Hogyan is tudnának ezek bánni egy ilyen kedves állattal?

– Megették a nyulat?

Tombolva rohantam ki a házból. Nem értettem az egészet. Szugi szivárványszínű mellényt készített a nyúlnak. Hogyan ehette volna meg?

Amikor azonban kihívtam Szugit, és kértem, hogy hozza ki a nyulat is, nem kaptam választ. Egyre vörösebb lett az arca, én pedig már tudtam, hogy tényleg megették az állatot. ĺgy aztán világossá vált, hogy a kis csalfa a kettőnk dolgáról is másképp vélekedett már. Úgy gondoltam, csak akkor engedhette, hogy megöljék és megegyék azt a nyulat, ha már nem érdekelte az eskünk, miszerint együtt fogunk élni, mindörökre.

Belenéztem nagy, kerek nyusziszemeibe:

– A nyúlért jöttem. Add nekem vissza!

– Nincs már meg – hajtotta le a fejét Szugi, és könnybe lábadtak a szemei. – Az apám tette, nem tudtam róla… – Kimondhatatlanul szégyellte magát.

Valójában az történt, hogy Szugi nagyon megbetegedett, és már három-négy napja semmi sem ment le a torkán. Szugi a család egyik pénzkeresője volt, a dohánygyárban dolgozott. Az apja elkeseredett, mikor látta, hogy egyre betegebb, és semmit sem eszik. Nem tudtak neki húst venni, így az apja a lány tudta nélkül megölte a nyulat, és megetette vele Szugit.

Nekem erről akkor fogalmam sem volt, és elmondhatatlanul gyűlöltem Szugit, ahogy némán ott állt. Olyan éhes lett, hogy meg kellett ennie a nyulamat?

– Hozd ki a nyulat! Elviszem!

– Megettem – vallotta be végül. Kibuggyantak a könnyek a szeméből, és végigfolytak az arcán, aztán a szoknyájában kezdett el kotorászni, és előhúzta a pénztárcát, amit akkor adtam neki, mikor titokban eljegyeztük egymást (nem tudtam aranygyűrűt venni neki, de valamit adnom kellett, ezért egy pénztárcát szereztem a piacon 15 csonért), és felém nyújtotta. Elfordította a fejét, mintha nem is érdekelte volna a dolog.

Átkozott lány! Fald csak be a nyulamat, és még fintorogjál is hozzá! Mégis mit csináljak? Tudtam azonban, hogy nevetségessé válok, ha belemegyek a játékba.

Gyorsan felemeltem Szugi blúzát, visszadugtam a pénztárcát a szoknyájába, és hazarohantam. Úgy futottam, mintha csak attól tartottam volna, hogy utánam szalad. Megette a fehér nyulamat, így hát – tiltakozzon bár az apja, gondolja meg magát ő maga – nincsen más lehetősége, hozzám kell jönnie feleségül!

A takaró alatt gondolkoztam, míg végül rájöttem, hogy valójában az isteni gondviselés küldte azt a nyulat.

(Kétség sem fér hozzá, most már az enyém vagy.)

(1936)

Kiss Marcell fordítása

Kim Judzsong
(1908-1937)

Gazdag földbirtokos családba született, de a vagyont bátyja eltékozolta, így tizenévesen már szegénységben élt. A szöuli Jonszei Egyetemen folytatta tanulmányait. Korai haláláig tucatnyi esszét és harmincegynéhány novellát írt, melyek túlnyomó többsége 1935-ben és 1936-ban jelent meg. Ironikus művei általában vidéki környezetben játszódnak. Tuberkulózisban halt meg.

YuJeong_Kim

A szerző hivatalos oldala

Az eredeti szöveg forrása