Általában szépírói erényként és regények pozitívumaként szokás emlegetni az erős atmoszférateremtő készséget. J. M. Ledgard Zsiráf című műve esetében azonban épp ez tűnik az egyik legnagyobb akadálynak szöveg és olvasója között.

8560A történet persze ez esetben is egyszerű. Az 1970-es évek elején a világ legnagyobb fogságban élő zsiráfcsordáját hozzák létre egy csehszlovákiai kisváros állatkertjében. Nem csupán a dolgozó népet szolgáló szórakoztató látványosságról van szó, az állatok titkos vizsgálatok alanyai is egyben. Egy véráramlás-kutató foglalkozik velük, tudományos munkája eredményeit az űrkutatásban (és mivel a hidegháború idején járunk, nyilvánvalóan a hadiiparban is) hasznosítani lehet. Ám kitör egy járvány az állatok között, a zsiráfokat likvidálni kell, s vele együtt eltüntetni minden rájuk vonatkozó dokumentumot.

A történetet maguk a főszereplők mesélik el. Az egyes fejezetek elején legtöbbször Emil, a kutató nevével találkozhatunk, de szót kap egy alvajáró (időnként elbizonytalanító a fogalmazásmód, vajon nem csupán átvitt értelemben használja-e ezt a kifejezést saját magára) munkáslány, Amina, s néhány a végső mészárlásban résztvevő szereplő is. Ezenkívül néhány fejezet erejéig a Sněhurka, azaz Hófehérke nevű zsiráf, a csorda fehér hasú nőstény vezére helyzetébe is beleképzelhetjük magunkat. Az állat tapasztalatainak ábrázolása egyáltalán nem lóg ki a regény egészéből, hiszen ezekben nem a cselekményábrázoláson, hanem állapotok, érzések, álomszerű hangulatok megfogalmazásán van a hangsúly.

„A sötétben rugdosok, és látom, hogy fény szűrődik be, olvadtan, a membránszerű, nedves erezeten át a tömlőbe, amelyben vagyok.” (13.)

Ahogyan például belelátunk Emil gondolataiba is, miközben Hamburgból lehajózik az állatokkal új lakóhelyükig: mire koncentrál, milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőle a táj vagy egy-egy városkép. Az ő esetében gyakran művészet- és művelődéstörténeti reflexiók kerülnek előtérbe:

„egy 601-es Trabant fekete füstöt húz maga után, zörög a macskaköves téren, amelyen egykor Luther Márton prédikált és Lucas Cranach festett” (106.),

de ezzel együtt jól érzékelhető, milyen lassan halad a hajó, és milyen vontatottan telik az idő. Amina eközben valószerűtlen, időnként nehezen kódolható gondolatvilágot tár az olvasók elé

„libbenés közben egy töredék másodpercre lenézek, meglátom tükörképem, és megértem, már nem lány vagyok, hanem nő” (129.),

és az olyan ismert történetek, mint az égig érő paszulyé (pontosabban ez esetben babkóró) is lírai hangvételű tripekké változnak az elbeszélésében. Mint egy áthatolhatatlan fátyol nehezedik rá mindez a regényre, távolinak, elérhetetlennek, álomszerűnek tűnnek az eredetileg talán sokkal fajsúlyosabbnak szánt motívumok is.

Ugyanis úgy gondolom, a magyar olvasók érdeklődésére elsősorban a helyszín és az időpont, azaz Csehszlovákia és az 1970-es évek miatt számíthat a könyv. (Természetesen a lelkes zsiráfrajongókat kivéve.) Sokunkban él az indíttatás, hogy összevessük a közelmúlt (gyakran igencsak személyes) tapasztalatait az egykori közös politikai-katonai érdekszférán belüli más országok lakóinak, más nemzetek tapasztalataival. Nagyon is eleven a kíváncsiság, másutt miként reprezentálják a szépirodalmi alkotások akár a hasonló, akár az eltérő élményeket. Ilyen olvasói igényeket képes kielégíteni például a lengyel Joanna Bator Homokhegy című regénye. Panelrengeteg, csillogó fogyasztási cikkekben realizálódó Nyugat, a múlt soha be nem hegedő sebei, Leoncio és Isaura, stb. Ismerjük a világot, van saját tapasztalatunk a regény kulcsfontosságú motívumairól, ugyanakkor izgalmas csemege a különbségek megtapasztalása néhány hétköznapi regénykarakter sorsán keresztül.

giraffeA Zsiráfnak természetesen e tekintetben van egy el nem hanyagolható tulajdonsága: a regény egy skót újságíró alkotása, s ezt csak ritkán képes feledtetni, igaz, úgy tűnik, nem is nagyon akarja. Elsősorban az első fejezetekben érződik, hogy Emil egy olyan kitalált figura, akinek az életébe egy kívülálló épp beleképzeli magát, hogy ezzel kapcsolatos tapasztalatait megossza a többi kívülállóval. (Már csak ezért sem tűnik furcsának, hogy a szerző egy zsiráffal is megteszi ugyanezt.) Erre utalnak látszólag olyan apróságok, mint amikor Emil azt ecseteli, Csehszlovákiának nincs tengerpartja, vagy ahogy soha nem arról beszél, mi történik nálunk, hanem arról, mi történik Csehszlovákiában.

Természetesen viszonylag nagy a valószínűsége annak, hogy egy regényíró csupán csak megpróbálja beleképzelni magát egy másik ember életébe, s ezt igyekszik műve által közvetíteni. A zavaró tényező ez esetben az, hogy a magyar olvasó inkább érezheti magát a témában bennfentesnek, mint olyan kívülállónak, mint például a skót közönség. Idegennek érződik tehát a nézőpont, nem kevés bekezdés pedig szájbarágósan túlmagyarázónak.

Különösen irritáló e tekintetben a „kommunista pillanat” folyamatos emlegetése, a szereplők folyton visszatérnek arra, milyen viszonyban is állnak vele. Irritáló, mivel nem tisztázott, nem pontosan rögzített a kifejezés jelentése a szövegben. Most akkor ez a szovjet érdekszférába tartozó állam világháború óta meglévő berendezkedésének metaforája? („a neveltetésemet a kommunista pillanat korlátozta” 37.) A rendszer önreprezentációs rítusa? („Valamit még észreveszek a kommunista pillanattal kapcsolatban: hogy egy szél nem járta földön zászló mutogatásával ünnepli magát.”35.) Egy kitűzött ideológiai cél? Talán a kommunizmus utópiája? („A kommunista pillanat itt, ahol nincs ipar, nem veti meg a lábát.” 113.) Netán az 1968 utáni helyzetre értendő? („egyáltalán nem értem azt a kommunista pillanatot, amelyet normalizációnak neveznek, amikor is százezrek vesztették el munkájukat, mert ellenszegültek az 1968-as inváziónak.” 116.) Lehet, hogy nem is csak egyféle kommunista pillanat van? Irritáló, mert a szövegben betöltött funkciója alapján úgy érezzük, ezt a szóösszetételt ugyanúgy ismernünk kellene, ahogy például a közbeszédben gyakorta használt prágai tavaszt vagy a bársonyos forradalmat. Mivelhogy azonban a Google sem ad ki rá releváns találatot, valószínűsíthető, hogy a szófordulat Berta Ádám sajátja. Berta a tükörfordítás eszközével élt (valószínűleg a kommunista fordulat félrefordítása), tehát a magyar nyelvben korábban nem létező kifejezést vitt végig következetesen a Zsiráfban anélkül, hogy értelmezné vagy megindokolná a saját verzióját. Ez sokat ront a szöveggel szembeni olvasói bizalmon. Hasonló ellenérzést vált ki, mint amikor Jan Novak Eddig megvolnánk című regényében a látványos szökés keretei közt disszidáló fiatalok mindig fizikai értelemben „osztályharcolnak” (azaz a regény világában azt jelenti az osztályharc fogalma, hogy a főszereplők tűzpárbajba keverednek az őket üldöző rendőrökkel és állambiztonsági emberekkel).

S hogy milyen is a szereplők viszonya a rendszerhez? Mivel Ledgard jó embereket szándékozik ábrázolni, ezért azok nem is tehetnek mást, minthogy elutasítóan, lenézően viszonyulnak a helyzethez. Emil nagypolgári származása felől szemléli az eseményeket, polgári műveltséggel felvértezve (erre nem csupán a már említett művészettörténeti passzusok utalnak, hanem az is, ahogyan nem egyszer viszonyítási pontként szolgál öndefiniálásában Charles Dickens Szép remények, illetve Erik Kästner Emil és a detektívek című műve.)
Amina pedig, mint már láthattuk, inkább a természetbeli szabad lény kontra erőszakos iparosítás által tönkretett világ viszonyára helyzeti hangsúlyt, igaz, az ő operatörténeti megjegyzései is a klasszikus műveltségeszményt tükrözik. Kívülállók, ugyanakkor a rendszer nagyon is aktív kritizálói.

5275-pE tekintetben tehát akadnak olyan bekezdések is a könyvben, melyek a valószínűsíthető előzetes elvárásoknak is megfelelhetnek, például ahogy Emil majdnem egy oldal hosszúságú monológjában arról beszél, hogy abban az országban, ahol csak közepes hegyek vannak, ott mindig mindenben a középszerűség fog diadalmaskodni. Ugyanakkor számomra tisztázatlan marad a karakter viszonya ahhoz, hogy mégiscsak titkos állami (vagy talán nem is csehszlovák, hanem egyenesen szovjet?) megbízatást vállal.

Amina szerint a rendszer alvajárókká tette polgárait (de ez másmilyen alvajárás, mint az övé – még akkor is, ha ez esetben az utóbbit is szimbolikusan kell inkább érteni), s kétségtelenül ismerősen csengenek az olyan mondatok is, mint

„Ez az ország nappal az alvajáróké, akik éjjelente csak az alvajárás enyhébb formáját gyakorolják: piálnak. Ebben az országban a hivatalos szervek nyíltan kimondják, azt tehetnek itt, amit csak akarnak, amíg a sör folyik.”(177.)

De a többi szereplő sem élteti a rendszert (aki igen, az nem kap szót, róla csak mások beszélnek), van, akit kirúgnak mérnöki állásából, mert a lopáson rajtakapott fizikai munkás feljelenti, más folyton retteg, mert tisztában van vele, hogy mindenki mindenkit megfigyel. Vagy éppen kommunistának vallja magát, de kritikusan figyeli a változásokat, s reméli, hogy a rendszer képes lesz megszabadulni a túlkapásoktól.

Bár a végére felgyorsulnak az események, összesűrűsödnek a jelenetek, és nem egy mozzanatot több szereplő szemszögéből is megismerhetünk, az egy éjszaka során leölt mintegy félszáz zsiráf története az elbeszélésbeli nagy tempóváltás miatt egy rövid és groteszk rémálomként érzékelhető csak a hosszan elnyújtott előkészítés után. Nincs tétje, nincs súlya, sokkal inkább olyan hatást vált ki, hogy ha már így felgyorsult a történet, akkor essünk végre túl rajta, értjük, rendben, lelőtték az összes zsiráfot, még Sněhurkát is. Nincs katarzis, csak bizarr hiányérzet és a késztetés, hogy mindezt mint egy kellemetlen álmot inkább elhessegessük magunktól, igyekezzünk megfeledkezni róla. Márpedig egy regénynek, legyen bármilyen egyedi a hangulata, ez egészen biztosan nem célja.

A FÉLonline.hu értékelése: 10/5

J.M. Ledgard, Zsiráf, ford. Berta Ádám, József Attila Kör, L’Harmattan, Budapest, 2012.