Karácsonyra kaptam, fél évvel az államvizsga előtt. Először nem is hittem el, annyira örültem neki. Azonnal felpróbáltam. Nem azért mondom, de baromi jól állt. Olyan volt, mint egy szemüveg – a tükörben nem is lehetett észrevenni, hogy az egyik lencséjén át nem a valóság látszik. Egyetlen apróságból derült ki, hogy mégsem egy egyszerű szemüveg: egy vékony drót volt kivezetve a keretből, a végén tapadókoronggal. Ezt a bal halántékomhoz illesztettem, és a diszlokátor működésbe lépett. Hihetetlen. Bár néhány éve még az okostelefon is hihetetlen volt.

A jobb szememmel továbbra is a valóságot láttam, a Csengery utcai albérleti szobát, a szétdobált ruhákat, az asztalon tornyosuló jegyzeteket, könyveket, és az üres kávésbögréket. A bal szemem előtt azonban más képek jelentek meg. Először csak nagyon sematikusak: repülőtér, taxi, piros emeletes buszok. A Tower Bridge. A Big Ben. Aztán egyre több részletet láttam. Mosolygó, öltönyös férfiakat, akik hellyel kínálnak az állásinterjún. A saját aláírásomat a munkaszerződésen. A kilátást a King’s Roadra az irodám ablakából, a megbeszéléseket a tágas, növényekkel teli lounge-ban, a munkaebédeket a szemközti thai-francia fúziós étteremben, és az üveg whisky-t, amit a hétfő esti pub quizen nyertem az új barátaimmal. Egy napfényes bérelt lakást és egy váratlan találkozást (brit? spanyol? indiai? távol-keleti?), esküvőt, gyerekeket, boldogságot.

Közben a jobb szemem az államvizsga-tételeket látta, a kutyaszart a Csengery utcai járdán, az előadó savanyú arcát a tanulmányi osztályon, a püffedt, alkoholista tanszékvezető szúrós tekintetét az államvizsgán. Aztán a nevem helyett használt hatjegyű kódot a hirdetőtáblán, mellette az osztályzattal: jó. A söröket és a feleseket aznap este, másnap este, és a nyár hátralévő két hónapjának szinte minden estéjén. Az anyám és az apám büszke mosolyát a diplomaosztón és a búcsúkönnyeiket két nap múlva, a reptéren.

A repülőn a vékony drótot és a tapadókorongot áttettem a bal halántékomról a jobbra. Ez volt a használati utasításban. Az első kép az volt, amit két órával korábban láttam a jobb szememmel: a búcsúzkodó szüleim arca. Aztán a diplomaosztó, a nyár sörei és felesei, az államvizsga, a Csengery utcai kutyaszar és a jegyzetek. Közben a bal szemem előtt végigvonult London: tömött metrók, olcsó pakisztáni büfék, dohos albérlet, amin hat másik bevándorlóval osztoztam. És huszonöt sikertelen állásinterjú.

A jobb szemem előtt közben felvillant néhány emlék a nagyi nappalijáról, Balatonalmádiról, a nagy-nagy szerelemről gimi harmadikban, és, furcsamód, a mákos gubáról. Nem tudtam volna megmondani, miért épp ezekről. Volt egy este, egy meglehetősen nyomorult nap estéje, amikor arra gondoltam: hazamegyek. A bal szememet becsuktam, a jobb szememmel Pestet láttam tavasszal, a Gellért-hegy tetejéről. Aztán levettem a diszlokátort, mint elalvás előtt mindig, és leoltottam a villanyt.

Másnap reggel, tíz hónap után először, nem vettem fel a diszlokátort. Csak azt láttam, ami előttem volt. Azt vettem a Sainsbury’s-ben, ami akciós volt, nem azt, ami valami otthoni kajára emlékeztetett. Nem a magyar híroldalakat néztem végig a neten, hanem a BBC Worldöt. És a következő állásinterjún nem azt válaszoltam, amit szerintem, a magyarországi tapasztalataim alapján elvártak volna tőlem, hanem amit valójában gondoltam. Megkaptam az állást. Nem a King’s Roadra nézett az ablak, és nem volt tágas lounge, de tisztességesen megfizettek, és tisztességgel bántak velem. Az első fizetésemből meghívtam sörözni a lakótársaimat az albérlettel szemközti pubba. Az ott piáló angol focidrukkerek egy pillanatra elhallgattak, amikor belépett a hét bevándorló, de aztán nyugodtan ittak tovább, nem történt semmi. És akkor nagyon berúgtunk, rengeteget röhögtünk, az este végéből már csak foszlányokra emlékeztem másnap. A barbadosi srác kézenállt az utcán, a macedón csaj Edith Piafot utánozta a karaokebárban, a diszkóban meg tequilaakció volt, és Omid Djalili csapolta a sört. Vagy a hasonmása.

Karácsonyra nem mentem haza, mert nem tudtam szabadságot kivenni. Szenteste Skype-oltam a szüleimmel, aztán felvettem a diszlokátort. Üres pesti utcákat láttam, neonfényes aluljárókat, havasesőt. Műanyag székeket az SZTK várójában. Részegeket az Örsön a bódésornál, ahol régen mindig csalamádés hamburgert tömtem magamba, ha éjjel arra jártam. Három rendőrt, amint körbeállnak egy hajléktalant. Nagy-Magyarország matricákat Suzukik hátulján. Magukból kikelve üvöltő őrülteket a villamoson, üres tekintetű eladókat az ábécék húspultjában.

Májusban mentem vissza Pestre, az unokatesóm ballagására. Akkor már volt valakim Londonban, összeköltöztünk egy jobb lakásba, volt rá pénz, előléptettek. A diszlokátort, amit karácsony óta nem vettem fel egyszer sem, odaajándékoztam az unokatesómnak, aki először nem is hitte el, annyira örült neki.

Azonnal felpróbálta. Jól állt neki.