Székely Csaba kamaradarabjait először a romániai Látó folyóirat közölte, külön-külön. Talán ez az egyetlen lap, amely bátran, egész terjedelemben le mer hozni egy provokatív trilógiát. Az üdítő fekete humor, a falubéliek „nagy” ügyei egyszerre könnyfakasztóak és mélységesen elgondolkodtatóak.

szekely_csaba_cimterv-10-page-001

A Bányavidék kötetbe összegyűjtött Székely-drámák elrendezése nem csupán a megjelenési sorrendhez, hanem a drámák cselekményeihez is igazodik: ívet ad az, ahogyan a községből faluvá válik a közös helyszín, ahogy romlik a lakók anyagi-szociális és pszichés állapota, ahogyan tönkremegy a három főszereplő élete. A darabokban rendre megjelenik a községhez vagy faluhoz közeli erdő, ahol a helyiek felakasztják magukat: ez az abszurdum misztikussá teszi a helyet, ami amúgy sosem jelenik meg a színpadon, csupán egy rituális helyszín, melyet megemlítenek a szereplők. Szimbolikus a címben forgó, bezárt bánya is: akinek eddig volt munkája, annak most nincs. A közösség egyszerűen halálra van ítélve ezen a helyen, ahol a szereplők már nem ismernek istent, de még az irgalmat se igazán. A három dráma így az Atya, a Fiú és a Szentlélek, azaz a szentháromság tagolására is emlékeztethet minket, hiszen a Bányavirág egy haldokló apa körül lezajlott történetet mesél el, a Bányavakság egy polgármester saját bensőjében zajló, a külvilággal való harcát mutatja be, míg a Bányavíz egy paplak viselt dolgaiba avat be. Mindemellett a kortárs drámák között ritkán látni ilyen friss, unikális jellemrajzokkal megírt kamaradarabokat, melyek a figurák életének egy szegmensét kiragadva egy egész közösség életét képesek elénk tárni.

A Bányavirág antihőse, a mocskos szájú Iván apja halálát kívánja, hogy a felszabaduló örökségéből saját álmát valóra váltsa. Mihállyal, a kefekötő orvossal minduntalan azon veszekedik, hogyan vonják meg apjától a gyógyszereket, és miként aludjon el fájdalmában az öreg, de a darab legvégén Mihály szájából tudjuk meg, hogy Iván apja minden ingóságát a gyarlóságaira hivatkozva az egyháznak adományozza. Az apa vezeklése és az Úr iránti tisztelete a fia szempontjából a legnagyobb bűne. És Iván végül belenyugszik, hogy haldokló apja mellett kell érdemtelenül vesztegelnie. Hiszen ő maga a bányavirág, ahogy Irma mondja:

„A bányák mélyén, repedésekben, eldugva mások elől, bányavirágok vannak. Ha azok valaki felhozza a felszínre[…] csillogni kezdenének.”

Irma, a szerelemtől bús feleség „skarlátbetűt” visel a szíve alatt. Ivánba szerelmes, de férjezett. Férje, Illés a nő kedvéért felakasztja magát az erdőben, hátha így a nő megtalálja a boldogságát. De ez a feláldozás, akárcsak a haldokló apa végrendelete, egy fricska a szerzőtől, hisz a szerelem nem teljesül be, az áldozat teljesen hiábavaló. A Bányavirág tragikumát a szereplők hiábavalóságában kereshetjük, azonban az Iván pszichéjében végbemenő változás az, amely kifejezővé teszi azt.

A Bányavakság helyszíne már a falu, de a bolondos Illés felakasztásának történetének megemlítéséből már tudhatjuk, hogy a környezet mit sem változott. A züllött környék politikai lázban ég: közeledik a polgármester-választás. Ince, a hivatalban lévő polgármester pedig fél, hogy elvehetik tőle azt a reményt, amelyben bízik: választások után újra lesz fizetése, újra lesz élete. És ehhez egy román rendőrt, Florint hívja segítségül. Az álnokként beállított rendőrt a „vesszen Trianon” zászlaja alá ültetik, és romlott módon kivégzik. A magát körömszakadtáig magyarnak valló közösség magyarságát nem akarja feladni, de pont ez a göcsörtösség és kegyetlenség teszi az egészet ténylegesen szatirikussá. És hát persze, hogy a szerző újra belénk törli a piszkos kezét, mondván, „röhögjetek, ha baj van, akkor is”. Azt gondolná az ember, hogy a szerző mélyen politizálni akar a nagy magyarországi világkép kishitűségével, de nem, egyszerűen eszközként használja a témát. És ettől lesz igazán nem közép-kelet-európai a munkája.

A szentháromság Fiú alakja maga a közösség és nézete lesz. Az anyaország egy kis eldugott gyermeke ez a kis magyar, erdélyi falucska. A drámában egyvalaki, a mélymagyar politizáló Izsák nyeri el hőn áhított jutalmát: Ince házát megkaparintotta, ő ott marad ezen a mocskos helyen, ahol a tyúk se kapirgál. Iringó szájából hangzik el, hogy „mind vakok voltatok, hogy megválasztottak téged polgármesternek”. A Bányavakság a politikai felhangja miatt kevésbé lehet szórakoztató, de a szatirikus jellemrajzai drámaiabbá teszik, a morál továbbra is az erdőben marad, a fáról lelógó kötél képében.

A Bányavíz egy örökbefogadott kölök, Márton különös életét mutatja be. Ő is, ahogy az előző drámák kulcsfigurái a boldogságra vágynak. Talán ő az egyetlen, aki a legközelebb állt a vágyának beteljesüléséhez. Bús kedvű, és mostohaapja, a részeg lelkész kérésére se hagyja abba az álló faszú faszobrok faragását. Mindezt azért teszi, hogy apját bosszantsa. Az új szobrot minden alkalommal a templom oltárára helyezi. Oda, ahol a legjobban alázhatja meg a lelkészt, mindezt a fajtalankodásért, amire nevelőapja mise közben ráveszi. Nincs kimondva sohasem, de a szimbólumok a legjobb helyre kerülnek. Érezhető, hogy a Bányavíz már később íródott és a drámai felépítés már változott: kevésbé erőteljes, a szereplők allegorikus figurákká avanzsálnak, néhol pedig költőiessé válik a szöveg. Persze, itt is találhatunk igazán komoly munkát. A címszó, a bányavíz ezúttal a főszereplőtől, Márton szájából hangzik el, miután elszavalta a versét, egy vita során. A verset a tengerről írta, az elvágyódás és a keserű valóság egyesülését jeleníti meg. A leggyakrabban előforduló keresztény jelképek egyikét, a tengert úgy viszi bele a drámába, mint Pilinszky A tenger című versében, ahol a tenger az elhunyt szeretett személyt idézi meg („A tenger, mondtad haldokolva, / s azóta ez az egy szavad / jelenti számomra a tengert.” Pilinszky: A tenger), míg Márton önmagába temetett vágyát fogalmazza meg. A szereplő ezzel azt mondja ki, hogy a menekülés a szerelemmel csupán olyan áhított vágyálom volt részéről, ami sose teljesülhet be. Az alsócsehovi jellemrajz itt emelkedik ki igazán, látványosan: a szereplők ugyanoda süppednek vissza, ahonnan megismertük kitörő vágyaikat.

Az utolsó, esélytelen löketet Irén, az Alzheimer-kórban szenvedő házvezetőnő adja. Ignác atya és Márton, hogy az egyház hírnevét fenntartsa, és hogy ne tudódjon ki, hogyan került a parókiára az elveszettnek hitt pénz – István pénze –, megölik Istvánt. És a dráma végén a megszokott misei jelenetet láthatjuk: Ignác atya beszédet tart, miközben Márton, mint akinek kötelező lenne, az oltár alatt tevékenykedik. A Bányavíz az előző Székely-darabokhoz képest mélyebb, kimondott tabutémát jár körbe: a pedofíliát, a szexuális deviancia legalját és ezzel együtt a homoszexualitást is, azonban Székely rámutat arra a tévhitre is, hogy a homoszexualitás nem állhat együtt a hittel. Ugyanis a homoszexualitást mint bűnt a pedofíliával párosítják a kereszténység és más hitközösségek körében (mert a két dolog igen gyakran áll együtt). Ezért lesz kiemelkedő Székely Bányavíz-darabja.

A torz viselkedésmódok korát éljük, ennek mutat görbe tükröt Székely Csaba trilógiája. A huszadik századi emberekben olyan lélektani fejlődés ment végbe, amely korábban nem volt elképzelhető az átlag (polgári réteg) számára. Mára a deviancia mint magatartásforma normalizálódni látszik: a vallási, a jogi, a szexuális devianciák helyt kapnak már egy kisközség életében is. Székely, ha ezt a tendenciát fel is nagyítja, rámutat a kor hibáira. Így a Székely-drámákban megjelenő humor éppen úgy értékítélő. Az ilyesfajta fekete humor kifinomult jelenléte kiérlelt, fajsúlyos drámaírót takar, s a kritikus reméli, a szerző következő munkájához már nem kell a bánya mélyére mennünk, hogy megtaláljuk a bányavirágait.

A FÉLonline.hu értékelése: 9/10

A Bányavidék a Critica Nován

Székely Csaba, Bányavidék, Magvető, Budapest, 2013.