Imre Zoltán A nemzet színpadra állításai című könyve hiánypótló alkotás, mivel ebben a pártpolitikával túlterhelt korban egyet hátralépve (1837-től) vizsgálja a Nemzeti Színház kapcsán felmerülő problémákat.

images_19482A könyv alapgondolata, hogy az érzékelésünk részleges. A minket körülvevő valóságot a saját nézőpontunkból látjuk. Konstruálni tudunk egyetemes, objektív nézőpontokat, amik viszont minden esetben konstruáltak, vagyis szerkezetük, a létrehozás aktusa, iránya, célja vizsgálható. A parciális percepcióval párhuzamosan A Nemzeti Színház-elképzelés és változatai című bevezetésben Imre Zoltán különböző nemzetfogalom- és színházfogalom-konstrukciókat vesz sorra. A teatralitást vizsgálja a mindennapi élet aktusaira, és a közélet reprezentációira is használható kifejezésként; továbbá mint olyan fogalmat, amelyik jelzi, a színháztudomány réges-rég túl van az írott szöveg elsőbbségét és uralkodói pozícióját hirdető állásponton: legyen az színpadra írt mű, bármilyen irodalmi vagy közéleti szöveg, egyenlő alkotóelem a színháznak, a sok-sok többi elem mellett.

A bevezető után a tanulmánykötet nyolc önmagában is nagyon tanulságos és lendületes előadás-elemzés segítségével vizsgálja a Nemzeti Színház 1837-ben induló történetét. Ezek az elemzések az adott történelmi kor viszonyait ugyanúgy felvázolják, mint a tárgyalt probléma korábbi fontos álláspontjait.
A nemzet színpadra állításai az 1837-es ideiglenes Nemzeti Színház épületének nyitóelőadásainak, az Árpád ébredése és a Belizár elemzésével kezdődik. A fejezet a nemzetállamok kialakulásának és magyarság nemzetté válásának tárgyalásával helyezi kontextusba a két előadást. Ezt követi Madách Imre: Az ember tragédiája 1883-as bemutatójának elemzése. Szükségszerűen lehetőségé nyílik beszélni a korabeli nemzetiségi kérdésekről, a hatalom által meghatározni kívánt diskurzusról, Budapest és a Monarchia, valamint Budapest és Európa többi városának viszonyáról. Az 1928-30-as Bánk bán kapcsán az erősödő nacionalizmusról, a kanonizációról ír, ezek viszonyáról az írott szöveghez, annak megfellebbezhetetlenségéhez.

„… az előcsarnokban már bizonyára korábban elhelyezett bűzbombákat valaki véletlenül eltörte.” (111.)

Ez a Nóra leányait tárgyaló fejezet kezdő idézetének vége. Mindegyik fejezetet egy meghatározó idézetből bont ki a szerző. Természetesen ez a fejezet is, ahogy az összes, a jelen számára fontos felvetéseket tartalmaz. Itt a szélsőjobboldali akciók nyilvánvaló párhuzamot vonnak a Jobbik által támadott Alföldi-féle Nemzeti Színház és a Horthy-korszak Nemzeti Színháza közé. A fejezet a férfiperspektíva és abban megjelenő női ábrázolások, lehetséges női életmodelleket is tematizálja, ezeken keresztül szemléli az Idegen problematikáját. Az 1955-ös Tragédia-bemutatóról szóló fejezet a hatalom legitimációját vizsgálja, illetve azt, hogy ehhez hogyan használja egyfelől magát a színházi előadást, másfelől a teatralitást, közösségi terekben történő önreprezentációt. Az utolsó három vizsgált előadás már a jelen és közelmúlt horizontját hozza be. Bekerül a szövegbe, a szövegalkotás folyamatába, a személyes történelem problematikája. Ezek a fejezetek különböző arányban, de minden mai színházat szerető, színházzal foglalkozó ember számára tartogatnak betalálós, vitára inspiráló mondatokat. Kontextusából kiragadott példa, a 2011-es Egyszer élünk… kapcsán írja:

„A területfoglalást különböző eszközökkel igyekeztek legitimálni. Gyakran hangoztatott érvük a magyar színházi élet egyoldalúságának és morális züllöttségének a hangsúlyozása, illetve annak kimondása, hogy egy bizonyos budapesti színházigazgatói klikk, a színikritikusok aktív közreműködésével, kisajátította a színházi szakmát, annak orgánumait és fesztiváljait.” (316.)

A keserűségből, orrfelhúzásból, elefántcsonttoronyból és állami támogatásból épült fal kettészakította szakma számára erősen ajánlott legalább a könyvnek ez a része, és aztán a hosszas megtárgyalása, nyílt fórumokon, zárt egyeztetéseken. E három fejezet átbeszélése során sok-sok lappangó sérelmet lehetne hallhatóvá tenni. Nekünk, fiataloknak pimasz vitákat kellene szerveznünk vagy épp tudományos konferenciákat. Magatartásunk érdekesen egybecseng a harminc évvel ezelőtti Halleluja egyik alakjának inaktivitásával. Lebovics Ernőről szólva Koltai Tamást idézi Imre Zoltán:

[Lebovics] „egy örökösen az életre készülő. Leckéjéhez kényszerített, de feladatát soha el nem végző, koravén kamasz, akinek már rég társadalmi dolga lenne, de még mindig csak rájátszott infantilizmussal intézi magán- és közéletét.” (214.)

A mondatok az 1981-es Zsámbéki Gábor rendezte Hallelujáról írt fejezetben olvashatók. Ebben a fejezetben a fogyasztói szocializmus viszonyát vizsgálja a színházzal, a magán- és közélettel. Egy random gondolatmorzsa ehhez a részhez: az alkotók a Nyugati pályaudvarról hívtak statisztákat a munkásvonatot megjelenítő jelenetben. Milyen volna ma a Katona József Színház színpadán látni húsz-harminc tipikus arcot a Nyugati környékéről?

A 2002-es Szikora János rendezte Az ember tragédiája-előadáson már Imre Zoltán is jelen volt. Ebben a fejezetben vizsgálja a rendszerátállítás utáni Magyarország gazdasági és kulturális átalakulását, illetve az átalakulás hiányát. Beszél a privatizáció, a politikai elit és a gazdasági elit viszonyáról. Vizsgálja az átvilágítás, a felelősségre vonás hiányosságait vagy adott esetben teljes elmaradását, illetve a személyes kapcsolatok mentén szerveződő új rendszereket, az uram-bátyám viszonyok Móricz Úri muriját idéző világának megmaradását. Imre Zoltán tárgyalja az építkezés körüli anomáliákat, az általa is balliberálisként és jobboldaliként jelzett kormányok szerepét az ügyben, illetve a reprezentáció, a politika és a színház összefonódásának pontjait.

Az Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című 2011-ben bemutatott Mohácsi-rendezésről szóló fejezet a zseniális előadás méltó tárgyalása. Az intertextualitás, az interteatralitás kérdésének vizsgálata mellett rámutat a jelen magyar társadalom és a színházi élet anomáliáira. Szakszerűen tárgyalja a János vitéz Petőfitől induló, majd Bakonyi-Heltai-Kacsoh daljátékában hatalmas népszerűségre szert tevő útját, a történet változásait, magának a darabnak a jelentőségét az egyes politikai és társadalmi terekben. Az eddigi előadások történetét és ehhez képest a Kovács Márton, Mohácsi István, Mohácsi János által újraírt alkotás metaforáit, jelentésrétegeit veszi sorra. Ennek a résznek az elolvasása mindenkinek erősen ajánlott.

A záró fejezetben Imre Zoltán nagyon tanulságos és megfontolásra, megtárgyalásra inspiráló nemzetközi példákat mutat be. Hogy ez merre található a jelenleg Vidnyánszky vezette Nemzeti Színháztól, és hogy az beírja-e magát egy hasonlóan komplex és mégis egyéni hangú színháztörténetbe, az nyitott kérdés. De már ezen is lehet vitázni.