„Egy sejtésemet próbáltam megfogalmazni, mely igen gyakran kínzott;
azzal állok rajta bosszút, hogy kiszolgáltatom a nyilvánosságnak.”

(Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról)

 

Hazudtam, amikor azt nyilatkoztam, hogy boldog vagyok és jól érzem magam. Nincs kizárva persze, hogy most is hazudok, ha másnak nem, hát magamnak. Nem, nem kényszerített senki sem, csak talán jobb lesz így mindenkinek, azt hiszem. Szóval azt mondták, álljak a fenyő elé, mielőtt leszedik róla a díszeket. Aztán a kamerás ember szólt, hogy kicsit forduljak balra, a fények miatt. Amikor odatartották a mikrofont, valamiért eszembe jutott a volt férjem. Talán már nem is él, gondoltam, de ekkor a riporternő megigazította a hajam, hogy ne lógjon az arcomba, majd két ujját az államhoz téve enyhén megemelte a fejem. Körbenéztem, de csak a szemeim forgattam, mozdulni nem mertem.

Ott volt néhány nő a dolgozók közül, néhány anyuka az otthon lakói közül és egy nagy kupac zsibongó gyerek, csúsztak-másztak, szaladgáltak. A fiamat nem láttam, nem értettem, hová lett megint. Aggódom érte mostanában, csendes lett, zárkózott, pedig nem volt ilyen magának való. Azt tervezi, hogy megszökünk. Néha úgy néz rám, mint egy férfi, rendesen libabőrös leszek tőle. Szóval ott álltam, és olyan régen voltam kifestve. A mellettünk lévő szobában egy cigánycsajszi lakik a két lányával, neki van egy szemceruzája és délelőtt átjött, hogy szépítkezzünk kicsit, hiszen mégiscsak ünnep van, adjuk meg a módját. Kibontotta és megfésülte a hajam, mint anyám lány koromban. Aztán én is megfésültem őt és rozmaringba fontam az éjfekete hajzuhatagot. Milyen jólesett mindkettőnknek ez az üdítő változás, még ha káprázat is volt csupán! Persze egyikünk sem említette. Petra végigmért és bólintott. Én meg azt hittem, elbőgöm magam. Először, amióta ide kerültem a fiammal.

Délután szóltak, hogy lesz valami műsor, és hogy jön a tévé is. A kicsik kapnak ajándékot, meg ilyenek. A jóindulat növekvőben volt, mint valami daganat. Hagyjanak már minket békén, gondoltam, és magamra zártam az ajtót. De amikor az én kis Jankóm megállt előttem keresztbe font karral, elgyengültem. Már úgy voltam vele, hogy a franc essen ebbe az egészbe, amikor Katinka benyitott, kezében egy tejszínhabos kapucsínóval. Ő nemrégen került közénk, az otthonnak nevezett menekültszállóba, keveset beszél, úgy hírlik, drogproblémái voltak. Neki kislánya van és állítólag gazdag szülei, akik valamiért kitagadták, vagy fordítva, már nem tudom. Letette a gőzölgő, krémes édességet a töredezett lakkozású asztalra az ágyam mellé és annyit mondott, hogyha ma interjúra kerül a sor, nekem kell megtennem, így beszélték a többiekkel, azzal kiment. Szóval jól kibabráltak velem a csajok, legalábbis akkor így éreztem.

Lassan egy éve, hogy itt dekkolok Jankóval. És nem tudom, mihez kezdünk majd, ha az újév elején útilaput kötnek a talpunkra. Ideiglenes otthon ez, de legalább nem börtön és nem is kollégium. Munkám nincs, csak némi ellátás, naná, hogy szociális. Igaziból senkinek sem kéne itt lennie. Csak hát elég nyomorult ez a világ. Marika is ezért iszik titokban, bár mindenki tudja róla. Ő szokott lenni az éjszakás felvigyázó. Szerencsétlen, bár magára vigyázna jobban. Egyszer segített nekem, azóta sajnálom csak, egyébként felőlem ott emészthetné el a nyavalya. Szóval vagy fél éve összejöttem egy pasival. Azt reméltem, kiszabadít majd ebből a posványból, de egészen máshogy alakult. Egyik este úgy összevert az a ganéj, hogy amikor visszajöttem az otthonba, összeestem a bejárat előtt. Marika húzott be a fürdőbe, az orrom vére teljesen befestette fehér blúzát. Megmosdatott, adott egy kortyot a diólikőrjéből, aztán becsempészett a szobába, ahol Jankó már az igazak álmát aludta. Nem szólt senkinek egy árva szót sem.

Nem is tudom, ott álltam, szemben a kamera, a mikrofon egészen a képembe tolva, és már azt hittem, mindjárt meg is leszünk, és kész, vége, de mégsem, mert hoztak egy lámpát is, és megvilágítottak oldalról, közben a kezembe biggyesztettek egy piros szalaggal átkötött ezüstös dobozt, hogy tartsam szépen bele a jótékony délutánba. Kezdett nagyon nem tetszeni ez az egész, de meg sem mukkantam, hagytam, hogy ide-oda igazgassanak, mint egy bábut, miközben Helga integetett felém, ahogy terelgette négy lurkóját. Ő a legidősebb közöttünk, mindig nagyon nyugodt, nem is értem, miért, de tetszik, hogy ilyen. Állítólag egy időben az utcán kereste meg a kenyérre valót, prosti volt a külvárosban, de lehet, hogy csak az irigyei terjesztik ezt róla, mert még mindig jól tartja magát, megvan minden foga, a bőre szép, ruganyos és lágy fényű, eddig ráncokat sem volt képes rávésni ez a borzongató élet.

Vajon mit hoz az újév? Az biztos, hogy Jankót be kell íratnom iskolába és kell majd egy hely, ahol lakhatunk. Mennyből az angyal eljött hozzátok, énekelték a kicsik a tévéseknek, de ők sietve rendezkedtek és nem figyeltek rájuk. Én már akkor úgy voltam ott, mint valami próbababa a kirakatban. A riporternő émelyítően fűszeres parfümfelhőjéből intézte hozzám kérdéseit, melyekre azt válaszoltam, hogy igen. Mint annak idején a templomban és a házasságkötő teremben. Igen, hiányzik a férjem, de ez már nem sokat számít. Tudom, hogy a többiek is így vannak vele, még azok is, akik elhordják őket mindenféle szemétládának, bővérű kujonnak, rohadt alkoholistának. Nincs ebben semmi különös.

Abban sincs, ahogy most ülök az üres teremben, a tévések elmentek végre, a fenyőfát elvitték, mindenki szobájába tért, csak Jankó alszik itt az ölemben. Néhány színes szalagfoszlány és szakadt girland a padlón. A csönd a lábamnál pihen. Látom magunkat kívülről, a csonka családok átmeneti otthonának gyér éjjeli fényében. Holnap konfettit készítünk és papírtrombitákat. Van ebben valami szép. Talán mert most nem fáj, hiába szomorú.