Egy ballada csődje

Ha Száva Jolán egy vonat alá fut, nemhogy túléli, osztódni fog. Ahány darabba szeli a kerék, annyifelé hagyja el a tett színhelyét. Mind a négy égtáj irányában keres majd új síneket. Karjának, fejének külön lába nő már a legelső fröccsenéskor. Így dobja szét a kölykeit. Azok pedig útnak erednek, halni vágyva, de szaporodva folyton. Amikor szólítom őket, már régóta mind a vasúti hasadásnak él: „Oktondi csonkok, megvan a hobbi? Annyi szemem nincs, amennyit le kéne hunyni. Kész tömeg lettél, Jolán. Nem kevesebb, mint egy őrjöngő, öngyilkos bagázs. Így szívatunk téged, ugyanis apró, de nagy hatalmú istenek vagyunk. Itt ülünk fölötted egy felhőn. Folyton lecsúszunk. Az állomás aszfaltján koppanunk. Arra kérünk, mégse ránk vigyázz. Nőj fel a nevedhez inkább, Száva Jolán. Lábaid hagyd el, és olvadj. Egy ballada csődje már az is, ha lépteiddel szétszéledni készülsz. De árassz el inkább egy metróalagutat. Úszni fogunk benned, amíg a felgyújtott hajunkkal világítunk, a város alatt így haladva át. Ha pedig a hajunk lángja az arcunkat is feketére nyalná, benned oltjuk el a megégett isten-pofát. Benned, amikor egyszerre hajlunk meg két szándék előtt, hisz meg akartál halni, és nem akartál. Benned mártózunk, Száva Jolán, és sötét ajakkal megdicsérünk.”

A víz alatti harangozó, ha csendes sikerei
arra intik, hogy ússzon, kihegyezi a harang
nyelvét, és bálnavadászatba kezd. Zsákmányát
nyersen hordja a szigetre, kémlelve közben a
szapora parti tüzeket. Cafatba fúródó kézfejét, amíg
tempózik, kihúzza néha, felnyújtva karját, hátha az ujja
láng. Hátha lángol. Hátha lángot lát benne. Jöttére
elégett kalapot emelnek, vagyis csak fújja a szél
a pernyét, holmija száll. Mindez elűzi hamar a bokorba,
hová bütykölni indul a víz alatti harangozó.
Kívánsága, hogy amíg az ebéd megsül, hadd
szereljen át valamit a hadonászógépből az
ölelgetőgépbe, és hát miért ne? Ezek itt birtokba
vettek egy egész rakomány szmokingot
a legutóbbi hajótöréskor. Abban illegnek-
billegnek, mire olajos kezekkel a bokorból
kimászik. Enni kér olyankor egy gyöngyhalászból,
aki semmit sem talált a tengerfenéken,
csak performereket. Enni kér, enni, de
nem érdekli a bálna. A néhai közönségből
csak a gyöngyhalász húsa vonzza. A víz
alatti harangozó sikerei csendesek.
Néma a gyöngyhalászok tapsa.

Rövid hajat szeretnél

Akár a kutyatej fehérje
a lecsípett szárból,
narancs szivárog hajadból,
ha vágom.
Ha más vágja, nem.
Nem ismerem az anyag természetét.
Nem gyümölcs, nem vér,
de iható, mondod, amíg a
nyelvemet varrod vissza (kiharaptad),
hogy ízlelhessem is.
Mint a kutyatej lecsípett szára,
kieresztik a narancsot a tincsek.
Csak ez nem a szemölcsre jó, és ha
jó is volna, hol van? Hol van a szemölcs,
egy epigonban? Egy Tolnai Ottó-epigon
bőrén, ha túl soká fújja, fújkálja még?
Narancs a hajadból –
kenjük át vele a beázott kollégiumot!
Kenjük a hólyagos parkettát a hajjal,
permetezzük az illesztéseket.
Emelkedjen a hólyag a fán,
majd lelappad, elvész
vagy elfut a hullám az ágy alá,
bemenekül, ha tincseidből
már fészket hullat fölé
az olló.

Átokkalendárium

(10)

Vaktérkép: mozgó fényjelek mutatják a táblán,
hogy a városban éppen hol járnak vakok.
Előtte tálkában gombostűkupac. Kérsz.
Majd amíg a jobb szemed világát elveszed,
a ballal még láthatod, ahogy a kijelzőn
halványan már világít egy új pont és a nyíl
a felirattal: „Ön itt szúr”. Azután siklik a bal
szem a vak-koordinátákról az ablaküvegre:
az utcán többen fehér botjukat hegyezik.
Zsebkendőt nyársalnak, avarmaradékból
fogyasztanak. Közben az eső is nekik
szemetel. Vagy esik, vagy szakad.

(09)

Leverik rajtunk a parkban, lekopogják a
gesztenyék, hogy annyit jártunk
a fejben, elfelejtve
a velő színét.

Kettő pattan a koponyán,
mintha egy faág így kéredzkedne be.
De ha meghajlana egyszer hajba-bőrbe-csontba
nem ütközve bele, nyoma

levélminta lehetne. Agykéregpecsét. Így
képzeljük, amikor úgy járunk
a fejben, hogy nem felejtjük
a velő színét.