toto

“A probléma kulcsa a reprezentáció fogalma: Papandreou azt vonja kétségbe, hogy önmagában a választási folyamat elégséges lenne a népképviselet legitimálására, és Ferdinandy is nagyjából úgy véli, hogy a politikusok nem őt képviselik akkor, amikor olyasmit tesznek, ami őt visszavonulásra készteti. Ezekkel az érvekkel szemben Carl Schmitt reprezentációról alkotott nézeteit szeretném segítségül hívni, aki a weimari köztársaság válságát és a szélsőségek előretörését látva igyekezett egy olyan nem többségi elvű demokrácia-felfogást kialakítani, amely legitimálni tudja az elnöki diktatúrát mint demokratikus intézményt.

Carl Schmitt úgy vélte, hogy a politika a társadalom egészét átható minőség, azaz – a középkori feudalizmusra visszanyúló modell szerint – minden ember (az általa a társadalomban betöltött funkció alapján) képvisel, reprezentál valamit. Ez a valami egy nem evilági, nem anyagi minőség (mint Badiou szerint a lehetőség), amelyet végső soron a képviselő hoz létre azáltal, hogy képviseli. Azaz ahogyan a sztoikus etika szerint az etikus személyiség belső struktúrája akkor is le tudja képezni a helyes társadalmi berendezkedést, azaz akkor is képes úgy működni, mintha az ideális társadalmi–jogi–intézményi környezetben működne, amikor a közállapotok általános bomlása következtében ezek a feltételek nem lesznek adottak, úgy a politikai egyén is etikai minősége által válik alkalmassá a reprezentációra. Vagyis – megfordítva a sztoikus megfogalmazást – az egyén azáltal hívja létre azt a rendet, amelyet reprezentál, azáltal vetíti ki viszonyulások formájában a reprezentáló a reprezentáltat a világba, hogy vele reprezentációs viszonyba lép, azaz olyan etikai-magatartásbeli diszpozíciót vesz fel, amely megfelel neki.

Ezekből következik, hogy egyrészt minden ember egyszerre politikai és etikai funkcióval rendelkezik, amennyiben olyan morális tulajdonságokat és személyiségjegyeket vesz fel, amelyek szükségszerűen megfelelnek egy politikai berendezkedésnek, és amelyek ezt a berendezkedést láthatóvá teszik a társadalomban. Másrészt hogy nem a rendszer képviseli a polgárokat, hanem a polgárok a rendszert, vagyis a politika nem tudja kirekeszteni a polgárokat a politikai működéséből, csak a polgárok képesek egy olyan rendszernek legitimitást kölcsönözni, amely jogfosztottá teszi őket. Harmadrészt hogy a „látható rendszer”, a konkrét államapparátus és a társadalmi intézmények csak akkor működőképesek, ha az emberek által reprezentált politikai rendszerek kompatibilisek vele, ellenkező esetben ugyanis a hideg polgárháború állapota áll be, azaz bár látszólag egy államban élnek, valójában, szellemi értelemben különböző országok polgárai, bár látszólag egy nyelvet beszélnek, valójában szavaik jelentése különböző.”

Tóth Olivér István Filozófiai döntés és politikai cselekvés című előadásának szerkesztett változata a Térnyitás Konferencia honlapján olvasható teljes hosszában.