galbena

– Milyen szép – mondja anya, amikor meglátja a Sissit, akinek földig érő haja teljesen eltűnt a fátyol alatt, ami olyan hosszú, hogy még a templomból is kilóg. A Sissiből, aki eddig csak egy falusi hercegkisasszony volt, most egy csapásra igazi bécsi császárné lesz, és ez a csúcs. Mondjuk apa szerint a királynő azért még simán üti a császárnét, mert ő igazi uralkodó-nő, és nem csak egy nej. Szerintem viszont pont fordítva van, mert a császár üti a királyt, és a többi pedig, hogy nő, vagy né, nem számít, igazán csak egy betű az egész. Apa pedig erre azt mondta, hogy ez nem érv, és ezen még gondolkodjam el. De minek, ha egyszer igazam van?

– Hová mész? – kérdezi anya, éppen akkor, amikor a Ferenc Józsefet mutatják, aki pont úgy néz ki, mint egy színész, viszont a dédipapámnak, akit csak egy bekeretezett fekete-fehér fényképről ismerek a mamáék nagyszobájából, igazi Ferenc József-szakálla volt. A papa mondta, hogy így hívják azt a ronda bozontot, és mutatott is egy képet a császárról, és így én is láthattam, hogy a dédipapa meg a császár tényleg olyanok voltak, mint két tojás, mint két öreg, szigorú és szőrös tojás. De ennek a filmbeli Ferenc Józsefnek nincsen Ferenc József-szakálla, sőt semmilyen sem, és teljesen fiatal, aranyos, meg van borotválkozva, ja és színes. Máskülönben, azt hiszem, nem menne hozzá a Sissi, akinek földig ér a haja, és olyan hosszú a fátyla, hogy még a templomból is kilóg, és senki sem nézné a tévében ezt az egészet, pláne nem a szeretet ünnepén. Talán a dédipapának sem volt még olyan bozontos szakálla az esküvőjükön, és csak akkor növesztette meg, amikor a dédimama már nem tehetett semmit. Mi egy háromnapos borosta egy igazi Ferenc József-szakállhoz képest? Jobb, ha anya hallgat.

– Pisilni.

– Mindjárt vége.

Tudom. Igazából nagyon sokáig tart egy esküvő, de a filmekben sokkal gyorsabban megy az egész, és még így is rémesen unalmas. Már nyitom is a vécé ajtaját, kicsit várok, aztán becsukom. Nesztelenül lépkedek, mint egy macska, de a linóleumon nem is lehet máshogyan. A folyosó végén a kisszoba ajtaja félig nyitva, csak be kell lépnem.

A szobában sötét van, de az utcalámpa fénye megcsillan az ezüstszínű angyalhajon, és az orrom egy pillanat alatt megtelik a fa illatával, szinte beleszédülök. Nincs már itt apa, anya, a mama, a papa, a húgi, csak én vagyok itt, meg az ajándékok egy része, a cápás könyvem meg a húgi kifestőse, meg az anya kerámiái és a félredobott csomagolópapírok, és mégis olyan, mintha rajtam kívül lenne itt még valaki, olyan, mint egy szellem, és mégsem félelmetes, és ekkor hirtelen rálépek valamire, és majdnem hanyatt esem. Csak a furulya az, visszateszem a zongora tetejére a kotta mellé. Alig két órája tartottuk a karácsonyi műsort, itt énekelt a húgom, ahol most állok, én pedig felváltva kísértem zongorán és furulyán, sokat gyakoroltunk titokban, és nagyon tetszett mindenkinek. Mégis elmentek mind, apa hazavitte a mamát meg a papát, és nagyon lassan kell hajtania, megmondta anya, mert egyfolytában havazik, de bármikor megjöhet, anya pedig a Sissit nézi a húgival, mindjárt vége annak is.

Felmászok a zongorára, amit nem szabad, mert akármilyen vézna vagyok, ez mégiscsak egy százéves zongora, nem pedig mászóka, még a fát is lent díszítettük fel a húgival, aztán apa megfogta középen, és gyorsan feltette a helyére, közben hintáztak a díszek, és néhány le is potyogott, őt pedig jól megszurkálták a tűlevelek a kezén meg az arcán, úgyhogy káromkodott is egy kicsit, aminek én örültem, mint mindig, mert az olyan felnőttes és igazi, mint egy titok, és akármilyen mérgesen néz is ilyenkor, úgyis tudom, hogy igazából örül, amiért káromkodhat, és nem szól rá senki, vagy ha mégis, az neki úgyis mindegy.

Én meg annak örülnék most, ha hirtelen összemennék, mint a Nils Holgersson, aztán pedig felmásznék a karácsonyfára, mint a Kippkopp a mesében, és többet le sem jönnék onnan, csak ugrálnék az ágakon, tarzanoznék a füzéreken, felmásznék az angyalka vállára, és reggel-délben-este enném a szaloncukrot… és miközben megsimogatom a fát, a kezem véletlenül beleakad egy szaloncukorba, és már ki is jött a papírból, amit szépen visszacsomagolok, miután a cukrot a számba tömtem. Úgyis az lesz a vége, hogy leesszük az egészet, igaz, hogy nem szép dolog mindjárt szenteste nekikezdeni, de hát egyáltalán nem direkt volt. Veszek gyorsan még egyet és még egyet, nehogy már a húginak több jusson, mint nekem. Milyen vicces lesz az, amikor idesettenkedik, feláll a székre, mert a zongorára nem mer, leszedi, amit nagy nehezen elér, de a papírban csak a nagy semmit találja. Hogy fogok rajta nevetni! A legjobb lenne most azonnal megenni az egészet, de akkor megfájdulna a hasam, és elég nehéz lenne kimagyarázni a dolgot. Talán a Sissinek is vége lett közben, jobb lesz visszamenni.

Kifelé menet meglátok a padlószőnyegen valamit. Egy darab szaloncukor lehet az, és gyorsan lehajolok érte, mert nem lenne szép ilyen ügyetlenül elárulnom magam, amikor anya még egy szőnyegtisztítót is kölcsönkért a Mónika nénitől. Ez egy kivételes alkalom, mondta, és tényleg az, úgyhogy nem rontom el ilyen hülyeséggel.

Éppen kilépek a folyosóra, amikor egyszerre nyílik velem szemben a bejárati ajtó és a nagyszoba ajtaja, ugyanebben a pillanatban elönti a számat az összehasonlíthatatlan íz, meglepetésemben ordítani kezdek, és nyitott szájjal rohanok egyenesen anyához, aki ijedt arccal, de biztos kézzel kotorja ki a számból, amit ijedtemben bekaptam. Mindannyian kíváncsian lessük a tenyerét. Egyedül én nem vagyok igazán meglepve azon, amit látok.

– Poloska – mondja apa, és rám néz. Két lába hiányzik, de a többi annál jobban izeg-mozog. Anya kiviszi a vécébe, aztán már megy is kezet mosni.

– Ennyire azért nem volt rossz a vacsora, hm?

– Ne – nyögöm, de nem bírok beszélni, nem csukhatom össze a szám, és nyelni sem merek, mert akkor még erősebben fogom érezni azt a förtelmes keserűséget, a büdösbogár ízét, és az is lehet, hogy a két lába még ott van valahol a nyelvemen. Ki kellene mosni a számat most azonnal, de moccanni sem tudok, csak állok, és nézek apára, és ő is csak néz rám, és nem szól semmit, mintha gondolkodna valamin. A húgi közben eltűnt, biztosan azt hitte, hogy most majd neki is poloskát kell enni, hiszen nálunk nincs kivételezés, pedig ő még zsebkendővel sem fogja meg a büdösbogarat, ha találunk egyet a szobában, azt is mindig nekem kell elintézni, de most, a poloska ízével a számban, szenteste, ezt is megbocsátom neki.

– Még hogy finnyás a gyerek… – morogja apa a fürdőszoba felé. – Hogy került a szádba a bogár, hm?

– A… a… szaocukó mia – nyöszörgök, aztán sírva fakadok, amitől nyelnem kell, amitől még jobban sírni kezdek, de egy idő után belátom, hogy a legrosszabbtól megmenekültem, és kezdek megvigasztalódni. Közben anya is visszajön, és letörölgeti a könnyeimet, kicsit fintorgok, mert elég büdös a keze. Végül közös biztatásukra elmondom, mi történt, de csak egy szaloncukrot vallok be. Apa a fejét fogja, és anyára néz.

– Nem kell neki mégis az a szemüveg?

Anya a fejét csóválja.

– Most voltunk a Vámosinál, megvizsgálta, minden rendben volt. Azért nem hordja, mert nincs rá szüksége. Nézd meg, nem is kancsalít már.

Tudja az apa jól, hogy már nem vagyok bandzsa, úgyhogy csak sóhajt egyet, és nyom egy barackot a fejemre. Egy eléggé éretlent.

– Na menjél szépen fogat mosni, aztán irány az ágy. Mindkettő rád fér.

Ez az este is csak úgy ér véget, mint a többi nemszenteste, legalábbis majdnem. Öt percig mosom a fogam önszántamból, aztán szó nélkül lefekszem. Már csak egy egészen kicsit érzem a büdösbogár ízét a számban, de legalább be tudom csukni. Így viszont nem tehetem szóvá azt a hallatlan igazságtalanságot, hogy a húgom bezzeg, aki szuszogva alszik, vagy legalábbis nagyon ügyesen tetteti, fogmosás nélkül mehetett az ágyba. Jó, hát legyen ez egy kivételes alkalom.

*

(A szöveg előtt található illusztráció Németh Alexandra munkája, alkotását a szerző előzetes hozzájárulásával teszük közzé. Az alábbi fotón a szerző látható.)

 

DSC08277