Karácsony napja van, és a férfi, akit csak Szipós Terminátorként emlegetnek, remeg és reszket, a csontjaiban nyirkos hideg bujkál. Bizonytalan léptekkel halad az utcán, szorosan a fal mellett.

A nap fényesen süt, de a levegő hideg és metsző, mint a borotvaél.

Szipós hetvenkét órát töltött előzetesben. Bevitték a Tescóból, ahol legutoljára lopni próbált. Motozáskor a négy használt fecskendő nem használt a megítélésén, a rugós kés sem, a metadonról nem is beszélve. Hetvenkét órát vacogott bent, mire kiengedték.

A kapucnis pulcsija felett csak egy béleletlen, sokzsebes fekete kabátot visel, nyakában egy olcsó arab kendő. A kapucnit a fejére húzza, próbál láthatatlanná válni, miközben reszket az elvonástól. Körülötte hatalmas, barna téglás házak meredeznek, az ablakok felületén a belülről világító karácsonyi koszorúk fénye csillan meg. Szipós érzékei az elvonástól mindent túl tisztán és túl élesen rögzítenek.

A fény bántja a szemét.

„Valamit muszáj újítanom. Amint lehet” – fut át rajta a gondolat.

A nagykörút üres, alig lézeng egy-két ember rajta.

Lefordul a Király utcába, léptei önkéntelenül is a Foglalt felé viszik. Megtorpan.

„Ez így nem lesz jó – mérlegel magában. – Ott is csak vergődnék, gyenge vagyok most hozzájuk. Legfeljebb ha megvan a cucc, bemegyek.”

Sarkon fordul, és elindul. A földet nézve a szeme sarkából pásztázza a kocsikat. Egy nem túl elegáns, de nem is túl szakadt Ford hátsó ülésén megpillantja, amit keres. Egy kabáttal letakart dudor. Vagy egy táska, pénzzel és értékekkel, vagy valami műszaki cikk. Biztos ellopható és eladható, gondolja, különben nem próbálná álcázni a tulaja. Biztos nőé a verda, vigyorodik el.

Elmegy az autó mellett. Az utcán sehol senki. Gondolatban lejátssza a mozdulatsort.

„Kendő kell a kezemre, hogy ne sértsenek fel a szilánkok. Hátrafordulok, mintha eszembe jutott volna valami. Semmi feltűnés. Gyors ütés, és azzal a mozdulattal már húzom is ki. A kabátomnak mindegy. Pár új szakadás nem árt neki. Aztán futás, balra a mellékutcába, keresztül az átjárón. Onnantól séta nyugiban.”

Elmegy az autó mellett, lelassít. Leveszi az arab kendőt a nyakából, és lassan a kezére tekeri. Megtörli vele az arcát, lopva körülnéz, sehol senki. Visszaindul lassan, már lendíti a kezét, ráfordul az autóra, amikor mintha hatalmas robbanás rázná meg az utcát, a háta mögött kivágódik a kapualjban az ajtó. Szipós ütésre lendülő keze lehanyatlik, és rutinos mozdulattal elkezdi törölgetni a mocskos ablaküveget a kezére tekert kendővel. Érzi, hogy valaki áll mögötte.

– Hát te meg mi a faszt csinálsz? – csattan fel egy hang a háta mögött.

Szipós hátrafordul.

– Koszos a kocsi ablaka, uram, arra gondoltam, nem ártana letörölni – mondja mosolyogva.

A pasasnak békaarca van, és drága öltönyt visel edzőcipővel.

– Hozzá ne érj a kocsimhoz, te mocskos csöves!

Szipós odébbsasszézik, ahogy a pasas közeledik felé.

– Éhes vagyok, uram. Gondoltam, ha letisztítom, adna némi aprót. Karácsony van.

– A büdös kurva anyádat, te buzi, takarodjál innen! – üvölti Szipósnak, akit valami drága parfüm- és a tömény alkoholszag elegye csap orrba, ahogy a fickó rámozdul.

Szipós teljes erejéből elkezd futni a mellékutca felé, majdnem orra esik, de sikerül befordulnia. Rohan a síkos, hideg utcán, bár úgy érzi, mindjárt összeesik.

„Ez a tahó tuti kihívja a rendőröket. Ha legalább be lennék szipuzva, már nem lenne foga a kis nácinak. Francba. El kell húznom a környékről.”

Vesz még egy gyors kanyart, majd lelassít, és próbál nyugodtan sétálni. „Itt legalább nincsenek kibaszott kamerák” – néz fel a házra, ami előtt elmegy. „Még az kéne, hogy be is parázzak.”

Legalább tizenöt kereszteződést sétál, hol balra, hol jobbra fordulva be egy-egy sarkon teljesen céltalanul. Egész testében verejtékezik. A tüdeje fájdalmasan lüktet. A szája kétségbeesett vicsorba torzul, ettől kivillanak a még meglévő fogai.

„Muszáj motyót szereznem. Ha lenne valami normális ruhám…”

Épp egy négycsillagos hotel bejárata előtt megy el, amikor meglátja a bőröndöt. Drága, külföldi darabnak tűnik. Kékesfekete árnyalatú, közepesen nagy utazóbőrönd. A közelben sehol senki. Szipós megáll, és cigaretta után kotorászik a zsebében, de csak dohányszemcséket talál.

„Hát ez kurva jó… Ezt meg itthagyták? Lehet, hogy a tulaja most érkezett… a hordár meg másnapos, és okádik a wc-n…” Összefüggéstelen gondolatok futnak át az agyán. A következő sarok csak néhány lépés. Van ugyan kamera szemben, a gyógyszertár fölött, de most nem érdekli. Szipós mély lélegzetet vesz, és felkapja a bőröndöt. Próbál a kapucnijába rejtőzni, láthatatlanná válni, mintha nem is létezne. Néhány lépés és eléri az utcasarkot. A bőrönd rohadt nehéz. Minden lépés mintha egy örökkévalóságig tartana, de az ötödik után eléri az utcasarkot. Befordul rajta, és végigszáguld a testén az adrenalin.

„Bassza meg, ez megvan.” Könnyebb léptekkel siklik a legelső kapualjig, ahol megáll, nekitámaszkodik a beugró ajtajának, és leejti a bőröndöt.

„Akármi van benne, annyira csak elég, hogy vegyek pár pakettot. Talán egy meleg szobát is kapok a 8-ban valamelyik lánynál, lehet, arra is elég.”

Szipós liheg és reszket, érzi, ahogy megcsavarja az elvonás.

„Na, lássuk.”

A bőrönd simán kinyílik, mintha ott sem lenne a számzár. A bőröndben semmi más nincs, mint két, barna papírba bugyolált, hosszúkás csomag. Kiveszi az egyiket. Mintha nyers húst tapintanának az ujjai. Az egyik végén elkezdi óvatosan kibontani a csomagot, és rádöbben, hogy a kezében egy levágott lábszárat tart, térd alatt elfűrészelve. Egy női láb ráaadásul. A körmök vörösesbordóra vannak lakkozva. Öklendezve eldobja a barna papírba bugyolált lábszárat.

„Uramisten – nyög fel. – Mi a fasz van az emberekkel? Mi történik itt? Levágott lábakkal utaznak ezek?” Kiveszi a másik, barna papírba bugyolált lábdarabot is, és bedobja a kapualj mellett a kukába mindkettőt. A bőrönd nem véres, a papíron sem voltak vérnyomok.

„Hát, legalább van egy bőröndöm, bassza meg” – becsukja a bőröndöt, és elindul a Teleki tér felé. „Lábak, bazmeg, lábak. Nem hiszem el.”

 

Felépülés folyamata:

Elszánás előtti szakasz, amikor fel sem merül, hogy változtatni kéne.

Elszánás: ennek az egyik jele, amikor a kliens megpróbálja kontrollálni a fogyasztását.

Előkészületek a leállásra: ekkor már segítségkérés van. De nincs még döntés. Ugyanúgy anyagozik.

Elszánási szakasz: amikor megjön a motiváció, hogy tegyen is érte, le akar állni.

Az a necc, hogy a környezetnek fogalma sincs, az anyagos éppen melyikben van, mert, ugye, folyamatosan mennek a környezet felé a manipulatív játszmák, amelyekben az „ez volt az utolsó, holnap leállok, csak adj, kérlek, pénzt, engedj be stb.” hatalmas ütőkártya. Érted.

(Gerely, Hidden Wiki)

 

Végigjárja a környék nyitva tartó talponállóit, mindenhol magányos részegek és sztonduló dzsankik árnyéka lebeg, akik bebújtak a hideg elől.

A Kecskében végre megtalálja, akit keres.

Zé, a Gazda az egyik asztalnál kókadozik, és a telefonját nyomogatja félálomban.

– Azt hittem, karácsonykor te se dolgozol – mondja Szipós, és lerakja mellé a bőröndöt.

Zé, a Gazda szomorúan rázza a fejét.

– Nincsen nekem senkim se. Ki nem szarja le a karácsonyt? – mondja rekedtes hangján. Szemei felmérik a bőröndöt, letapogatják, felbecsülik az értékét, osztályozzák a minőségét. – Mi volt benne?

– Semmi.

– Mi bajod? Nem szoktam eleget fizetni neked?

– Mondom, hogy nem volt benne semmi.

– Oké. Szóval lenyúlsz valakit, ráadásul valami külföldit, aki üres bőrönddel utazgat. Oké, kistesóm, hát persze – szórakozottan birizgálja az álla alatti sebhelyet. Lassan megrázza a fejét.

– Ne csináld, le vagyok égve.

– Mi van, Szipós, te Terminátor? Nálad érzéketlenebb kannibált nem ismerek a gádzsók között, kistesóm. Oldd meg. Karácsony van, sok a magányos részeg a belvárosi kocsmákban, üss le valakit. Üres táskát hozol nekem szenteste napján? Hol van neked a szíved?

– Üres volt, bassza meg. Adjál valamennyit. Jó táska, nézd meg, tiszta új, látszik, hogy minőségi. Ne szívd a véremet, testvérem.

– Kettő.

– Isten szerelmére, legalább egy ötöst adj.

– Van más embered is, tudom. Miért nem tőle kérsz egy ötöst ezért?

– Mondom, bazmeg, üres volt ez a kurva bőrönd.

– Látszik, hogy használták. Vízálló? Szerinted mitől ilyen fényes? Mivel kenhették be?

– Szerinted értek én az utazóbőröndökhöz?

– Ki tudja. Ki tudja… – A Gazda elővesz egy pénzköteget az övtáskájából, és óvatosan lerak Szipós elé két darab ezrest. – Mert karácsony van. És nekem van szívem.

Szipós felmarja a pénzt és zsebre gyűri.

– Láttad valamerre Metál Pityut?

– Hol élsz te, kistesóm? Két napja razzia volt, bevitték az egész utcát. Őt is.

– Picsába.

Szipós a pultnál kér egy pohár vizet, megissza. Kér még egy szál cigit a csapostól, aztán kimegy a hidegbe. Az utóbbi időben Metálnál intézett motyót, aki mindenfélét pörgetett, néha még barnája is volt. Hol vannak már azok az idők, amikor csak heroint lehetett kapni nála! Egyes, feles, nulla-hármas pakettok, de adott ő kevés pénzért egy-egy lövésnyit is annak, akit ismert.

„Faszomat. Vehetem nyakamba a várost.”

Szipós felveszi a kapucniját, és összehúzza a kabátját.

 

A Mátyás téren senki. A Magdolnában senki. A Diószeghy üres. A Kálvária kihalt.

 

„Persze. Mindenki, aki árul, otthon sztondul. A telefont nem veszik fel vagy kinyomják. Mit törődnek ők másokkal? Mit törődik bárki egy beteg narkóssal?”

Majdnem elsírja magát. Kifújja a kezébe a taknyot az orrából és egy házfalba törli. Pörögnek a gondolatok az agyában, és egyre reménytelenebbül rója a gettó utcáit.

Innen is, onnan is ünneplés hangjai szűrődnek ki.

„Atyaisten, hát hová tűnt mindenki az utcáról? Ilyenkor még hígítót se tudok venni.”

Kifordul a körútra. Valami csak lesz.

Valami mindig van.

Valami mindig kell, hogy legyen.

Előtte nem sokkal görbén vonszolja magát valaki. Baseballsapka, lódenkabát, tescós szatyor. Az egyik lábát kicsit húzza a srác, és mindig túl gyorsan emeli fel, mintha utol akarná érni magát. De ez sehogy sem sikerül neki. Ezt a járást bármikor felismeri.

Mellé ér, és felveszi a másik lebegő, nyomorult ritmusát.

– Hallottad, hogy Metál Pityut lekapcsolták?

– Hallottam – mondja Moszkitó. – Nem csak őt. Száraz az egész város.

– A Foglaltban mi van? Már egy hete nem jártam arra.

– Semmi. Mindenki fetreng, vagy bement szállóra. Vagy kiszállt, vagy meghalt.

– Te merre mész?

– Betonrepedésekbe gyűröm az időt. Mielőtt végez velem, és elporlok teljesen.

– Mi van?

– Ne üss le, légy szíves. Megyek szállóra én is. Van ott egy spanom, ő talán tud valamit.

– Hát, boldog karácsonyt, Moszk. Majd ütközünk.

– Boldog karácsonyt neked is. Persze, majd ütközünk.

 

Isten hogy jelent meg nekem? A Koponyák hegyén. Imádkoztam érte, hogy kíbírja. Ott értettem meg őt, és ott éltem meg a megváltást. Tudom, hogy kinek hittem, tesóm. Darabokra szedhetsz, szénné szúrhatsz dizájnerszarokkal, meg belémtolhatsz három nagymetát, ezt már senki nem veszi el tőlem. A szar dumával, hogy „ember vagyok, ura a sorsomnak”, pláne nem. Lehet, hogy téríteni kéne, de a drogozás önző betegség, a leállás is önző. Senki nem tud nem anyagozni helyettem. Senki nem tud leállni helyettem. Senki nem tudja megtenni, amit nekem kell megtennem. Akkor meg miről beszélünk? Isten szuverén. Megtalálja, akit meg akar. Ez a darkos keresztény vonal, tudod.

Dark Christian Punk

Ami nem felejti el a szenvedést, az elhagyatottságot, a magányt. Amit az Isten fia él értünk a kereszten. Én ebből érzem, hogy szeret, nem a fényflessből. A szeretet anarchista. Az a törvény, hogy nincs törvény. Emlékszel, mit mondott a Prédikátor. Szeress, és tégy, amit akarsz.

Vagyis szeress, és cselekedd, amit ez a szeretet diktál.

– Jó, akkor lelőlek, mert nekem ezt diktálja. Mekkora maszlag.

– Csattanó. A szeretettel az a vicc, hogy fogalmad sincs róla, mi az valójában. Elfelejtettük helyesen használni a szavakat. A szeretet nem egy érzelem. Ami jön, aztán megy. Hanem egy döntés. Felelősségvállalás. Felelősséget vállalok még a hallucinációimért is.

(Moszkitó, Hidden Wiki)

 

Szipós gyors léptekkel halad, amennyire erejéből telik.

A nap lement, felgyúltak a város fényei. Nemcsak a közvilágítás, hanem a girbegurba karácsonyi biszbaszok is égnek már, amik még jobban bántják a szemét. Lassan leáll a tömegközlekedés. „Kell találnom valakit, aki él, és nem kóterben, nem menhelyen és nem valahol a város szélén van, hanem itt, a közelben, és van nála valami cucc. Akármi, amit be tudok szúrni” – kényszeresen járnak a fejében a gondolatok, kényszeresek a mozdulatai. Egy utcasarkon megtorpan.

Eszébe jut, hogy a közelben lakik egy alkoholista orvosnő, aki néha nyalatta magát vele, cserébe metadonért, tardylért, morfinért. Évekkel ezelőtt volt ugyan, de egy próbát megér. A Ferenciek terén cigit tarhál egy csomagokkal siető kalapos diákformától, rágyújt, és próbálja felidézni a kapualjat, ahova be kell jutnia. Aztán eszébe jut az orvosnő neve is.

„Magdolna Mária Dóra. Micsoda idióta név.”

Ugyan évekkel ezelőtt az orvosnő megígérte Szipósnak, hogy ha legközelebb meglátja, kihívja a rendőrséget, de azóta sok idő eltelt.

Nincs mit veszteni, gondolja, és beslisszol a kapualjba. Az orvosnő az elsőn lakik.

Kiválaszt egy nevet a másodikról és felcsönget a mellette lévő lakásba.

„Kezeit csókolom a Horváthék itt laknak? Most értem ide, késett a gépem, és sehol sem látom őket kiírva. Boldog karácsonyt!” – affektálja reszketeg, öreges hangon.

A kapu berreg.

Szipós belép a lépcsőházba, leveszi a kapucniját és próbálja összerendezni az arcvonásait.

„Dr. Magdolna M. D.” áll az ajtón lévő névtáblán. „Vajon egyedül lakik még mindig?” – fut át rajta a gondolat, de inkább becsönget, mielőtt elbizonytalanodna. Lassú lépteket hall belülről. Az ajtó kinyílik, és megjelenik Szipós előtt a doktornő, aki egyenesen a szemébe néz véreres, vízkék szemeivel. A nő nemrég érhetett haza, elegáns, bár gyűrött koktélruhában és harisnyában imbolyog az ajtóban. Még mindig jó az alakja, a combjai feszesek, csak az arcán lévő enervált kifejezésen és a szemein látszik, hogy rásegít az idő múlására valamivel. A nő nem szól semmit, csak bámul. „Elbaszott alkoholista” – fut át az érzés Szipóson. Megpróbál mosolyogni.

– Boldog karácsonyt, doktornő.

A nő nem válaszol.

– Biztos emlékszik rám, doktornő. Péter vagyok. Jártam magához az addiktológiára – mondja Szipós, miközben beslisszol az ajtón a meglepett nő mellett. – Jobb, ha becsukja az ajtót, még megfázik.

A nő bámul.

– Nem adhatok magának ilyenkor receptet. Mit akar itt?

– Nem emlékszik rám? Tudja, Péter vagyok, a barátnőm kísért el mindig magához, és amíg ő kint várt, mi bizniszeltünk.

– Miről beszél? Ki maga? Hogy képzeli ezt? – a nő be van rúgva, de mintha lassan kezdene kapcsolni.

– Én vagyok, akinek úgy szerette a nyelvét. Legalább tízszer kinyaltam magát. Így már emlékszik? Tart itthon opiátot? Bármit. Adjon egy lövésre valót, és itt sem vagyok.

– Mit képzel? Így rám tör ilyenkor? Hívom a rendőrséget.

Szipós megfogja a vállainál.

– Doktornő, könyörgöm. Elvonásban vagyok több mint három napja. Itt fogok megdögleni. A régi idők emlékére, adjon valamit, és sose lát többé. Könyörgöm, doktornő.

Szipós hangja elcsuklik, reszket. Egész testében remeg, úgy tűnik, mindjárt összeesik.

A doktornő kirántja magát a kezei közül, mire Szipós nekiesik a falnak. A nő eltűnik egy belső helyiségben. Üvegcsörömpölés hallatszik, aztán bugyogás, mint amikor valaki hatalmas kortyokban iszik valamit. A nő kijön, és Szipósra néz.

– Várjon.

Eltűnik a konyhában, majd egy kis gyógyszeresüveggel tér vissza, amiben valami zörög.

– Ez van itthon. Véletlenül maradt a táskámban. Már emlékszem magára. Nem akarja itt beadni? Maradhat egy kicsit, ha szeretne.

– Nincs fecskendőm. Nagyon köszönöm. Boldog karácsonyt, doktornő.

 

Szipós rohamléptekkel megy az éjjel-nappali gyógyszertár felé.

Tudja, hogy a Foglaltban rengeteg használt cöpi van, de most a gondolattól is undorodik.

„Legalább karácsonykor tiszta tűvel szúrok” – dünnyögi magában, miután a rutinos, öreg ügyeletes gyógyszertárosnő rosszallóan boldog karácsonyt kívánt az inzulinos fecskendő mellé. Egy éjjel-nappali boltban vesz fél liter szénsavmentes vizet.

Szipós már nem lát, nem hall, el akar tűnni az utcáról.

Észre sem veszi, ahogy a Foglalthoz ér. A Király utca csendes. Minden utca csendes. Szenteste van.

2

Bemászik hátul, a Foglaltból sem szűrődik semmi hang.

„Mindenki meghalt itt? Hova lettek ezek? Hol vagyok, Istenem?”

Felbotorkál a második emeletre, keresztül a fekvő alakokon, amik vagy szemétkupacok, vagy emberek, vagy ki tudja, mik. Abba a szobába ér, aminek az ablaka a Királyra néz. Beszűrődik a fény a zsírpapíron keresztül. Ledől a matracra, és várja, hogy a szeme megszokja a félhomályt.

Felül.

Egy tablettát tart a kezében, olyan, mintha metadon lenne, de nagyobb. A narkósok tizenhetedik érzékével megérzi benne az opiátot. Akkor is megérezte, amikor kakaóport akartak neki heroin helyett eladni a lakótelepen, és a gyerek még elő se vette a pakettot. De ez már nagyon régen volt. Nem tudja megmagyarázni, hogyan érzi meg. Nem is akarja. Tudja, hogy ami a kezében van, jó, és ütni fog.

A lélegzete felgyorsul, a szíve szinte kiugrik a mellkasából.

Szipós törökülésben ül. Felszív egy kis vizet a palackból, majd a zsebéből elővett pléhkupakba fecskendezi. Belemorzsolja a tablettát. Olyan érzékien és annyi szeretettel csinálja, mintha élete nőjének csiklóját morzsolgatná. Nagy levegőt vesz, és az öngyújtójával elkezdi alulról melegíteni. Hipnotizáltan nézi a lángot és a kupakban megjelenő buborékokat, szinte megfeledkezik a csontjait hasogató fájdalomról. Hirtelen mintha felcsendülne a fülében a Csendes éj dallama, de amint tudatosul benne, mit hallucinál, elröhögi magát.

Egy filterdarabot dob a kupakba, azon keresztül felszívja a fecskendőbe a folyadékot. Gondosan és koncentrálva, hogy egyetlen cseppet se hagyjon ki. Óvatosan a szájába veszi a cöpit, amíg lehámozza magáról a sokzsebes fekete kabátot. Bal karján feltűri a kapucnis pulcsi ujját, és jobb kezével tapogatva elkezd vénát keresni. Kicsit befeszíti a bal kezét. A mutatóujját finoman végigfuttatja az egyik, épphogy még észlelhető vénáján.

„Ez jó lesz” – gondolja.

3

Kiveszi a szájából a fecskendőt, és már a belövéshez készülődik, amikor meghallja a hangot. Nyöszörgő, artikulálatlan, szenvedő hang.

Szipós tétovázik.

„Mi ez, már megint hallucinálok?”

A hang nem szűnik meg. Szabályos időközönként ismétlődik, se nem emberi, se nem állati hörgés. Valami földöntúli nyöszörgésnek tűnik. Aztán megint. És megint. Szipós egy teljes percig csendben hallgatja. Jobb felől jön, a szomszéd szobából.

„Miért nem nézi már meg valaki? Mi van itt, öcsém? Ez itt fog meghalni mellettem.”

A hörgés folytatódik. Szabályosan. Szipós bánatosan felkászálódik, valamiért úgy érzi, meg kell néznie. Majdnem orra esik egy vasdarabban, ami két kupac szemét között meredezik. Dühösen belerúg. Csend. Aztán megint a hörgés. Végre megtalálja a hang forrását. A szobában, aminek a falára az van fújva, hogy „az élet álom, és te rém vagy benne”, egy matracon fekszik valami. Szipós közelebb megy, és rájön, hogy a valami egy nagyon fiatal fiú, aki hasára szorított kézzel szenved. Tizenhét-tizennyolc éves lehet. Szipós valamiért sokkal öregebb emberre számított.

– Mi baj, kölyök? Rosszul vagy?

A fiú nem válaszol, csak néz. A szemei olyan szenvedésről árulkodnak, amitől Szipóst még jobban kirázza hideg.

– Hogy kerültél ide? Mi a fasz bajod van? Nem tudod ezt csendben csinálni?

A fiú megint kiadja azt az artikulálatlan hangot, ami valahonnan a mellkasából, a hasából és a torkából jön egyszerre. Szipós letérdel mellé.

– Figyelj, kölyök, ne csináld ezt. Kérlek. Kurva szar napom volt, hidd el.

A fiú homlokára teszi a kezét, de nem érez semmit.

Megint ugyanaz a hörgő hang tör fel a fiúból.

– Baszd meg, kistesóm – mondja Szipós. Szomorúan elmosolyodik, leül mellé törökülésbe, és finoman az ölébe teszi a fiú vékony kezét. Feltűri rajta ruhát. Kikeresi az ütőerét. Ráilleszti a fecskendőt, a keze éppen csak hogy megremeg. Lassan beszúrja neki az egész adagot, az utolsó cseppig.

– Álmos vagyok. Nagyon rég nem aludtam… – szólal meg a fiú, aztán elcsendesedik. A lélegzete szabályos lesz. Szipós csendben nézi. Kihúzza a vénából a tűt, a kendőjével eltörölgeti a vért. Megroggyant vállal visszamegy a szobába, aminek az ablaka a Királyra néz. Gyenge fény szűrődik be rajta. De ez csak arra elég, hogy Szipós megérezze, mennyire sötét van a Foglaltban, és mennyire kilátástalan lett a helyzete. Kijátszotta mára minden lapját.

Leül a matracra. Inkább tárgyilagosan, mint szomorúan bámulja az üres fecskendőt. Óvatosan maga mellé teszi.

– Hát, ez ennyi volt – mondja élettelen hangon.

Szipós maga elé mered a sötétségbe, de nem lát semmit.

Aztán váratlanul forróság ömlik az ereibe.

Mintha az egész teste megtelne tiszta, fehér heroinnal.

„Istenem, mi ez? Karácsonyi ajándék?”

Tovább már nem jut a gondolatban, mert elborítja a fény. Egész lényét felperzseli az opiátfless. Mintha egy villám csapna a tarkójába egyenesen a Mennyországból. Végigszánt a testén a forróság, ahogy minden sejtje orgazmushoz jut, és megérzi az ismerős, anyaméhszerű biztonságot. Az örök pillanat nyugalmát, olyan erősen, mint még soha. Az arcvonásai kisimulnak, boldog mosoly jelenik meg az arcán. A feje lecsuklik.

A férfi, akit csak Szipós Terminátornak emlegetnek, besztondul.

4

 

 ﹡

(Kubiszyn Viktor: Foglaltház, Jószöveg Műhely kiadó, 2013, 100-112.o. A szövegrészletet, a videót és a képfájlokat a szerző előzetes engedélyével és hozzájárulásával tettük közzé.)

A videón William S. Burroughs The Junky’s Christmas c. történetét hallhatjuk a szerző saját előadásában.

A legalsó fotón Timothy P. Schmalz Homeless Jesus c. szobra látható.