Árnyékaidban ott bujkál a féltés,
kincsed: lyukas érme a bolondnak.
Arcéleid mögött csak tükörkép vagyok,
minden utcasarkon megmosolyognak.

Szelíd ködben nőnek fel hegyeim
teremtményeik már nem ismernek.
A faluvégen elpusztult egy tehén,
egy öreg koldus ásott neki vermet.

Hajadban megül a június végi hó,
ráncokba gyűlnek rajtad az évek.
Kertem végében elapadt a forrás,
de ablakaim még napkeletre néznek.

Ígérem, féktelen vonásaidat
az utolsó napig bőröm alatt tartom.
Gyöngyvirágból font töviskoszorú
simítja majd el rendületlen arcom.