Pénteken a Petőfi Irodalmi Múzeumban Horváth Kristóf „Színész Bob” és Tengler „Napherceg” Gergely szavalt, énekelt, ordított Weöres Sándor verseket, Eged Márton kísérte őket basszusgitáron, Szarvas Dávid felelt a beatboxért és egyéb kütyükért, ahogy a Facebook leírásban is olvashattuk. Az est folyamán irodalmi, hangtechnikai, színházi élményekben is részünk volt, amit egy jól irányzott vizuális impresszióval spékeltek meg a szervezők: Ál Tamás vetített a háttérben.

A PIM egyik legpatinásabb termét színültig megtöltik az érdeklődők, többen állnak, mikor kezdetét veszi az est. Ami bizony nem slam-est, ugyanis kizárólag eredeti Weöres-szövegek hangzanak el. De igazából nem is felolvasóest, annál azért több, talán leginkább kétszemélyes színház. Mikor E. Csorba Csillától, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójától arról érdeklődöm, számít-e, hogy a fiúk slammerek, ő lelkesen helyesel. Szerinte jelen esetben az a fontos, hogy mindkét szereplőnek olyan sajátos előadásmódja és stílusa van, ami előrevetíti, hogy a verseknek új értelmezésvázlatot adnak, könnyebbé teszik a befogadást. Kiemeli, hogy számukra is meglepő volt, hogy egy-egy ismert Weöres-verset Kristóf és Gergely mennyire másképp adtak elő, mint ahogy azt megszokhattuk, valamint hogy az este egyik célja az, minél több fiatal vegyen a kezébe Weöres Sándor kötetet.

weörest_kép1

Az előadás során a slammerek és a zenészek éltek a különféle hangadási technikákkal: a mélyen búgó basszus Eged Márton keze alatt szólt, Szarvas Dávid szájdobolt, csörgő hangot adott, dobolt, helyenként suttogott, Tengler Gergely és Horváth Kristóf kiabáltak, ordítottak, és a versekhez igazodva adtak ki különböző állathangokat. Voltak olyan szövegek, amelyeket ketten adtak elő, zenével, vagy zene nélkül, több helyen csak a ritmus dominált. Éltek az ismétlés lehetőségével, az egész estét a szövegek zeneisége, dallama uralta, ami teret adott a már-már rap-szerű közlésmódnak. A két verselő minden gesztusából és a terem nyújtotta lehetőség miatt a mimikájából jól kivehető volt, hogy mennyire együtt élnek ezekkel a szövegekkel, átérzik, nem csak szavalják, hanem a szó legnemesebb értelmében előadják.

Erről beszélgettünk az előadás után Horváth Kristóffal és Tengler Gergellyel. Kíváncsi voltam arra, hogy egy ilyen nagyszabású feladatot hogyan élnek meg teljesítőik, milyen érzés Weöres Sándort így előadni. „Ha Weöres-t olvastam, mindig elvette a kedvem a versírástól… Mit lehet ennél jobbat írni?” – kezdi Kristóf, aki szerint a költő verseit nehéz felülmúlni, de hozzáteszi, ez esetben ez nem is volt feladatuk. Valódi és pontos szövegeket tanultak meg különböző szakemberek segítségével, foglalkozott velük dramaturg is. „Egy kicsit korszerűsítettük a versmondást”, teszi hozzá még mindig Kristóf, utalva ezzel arra, hogy mára a performatív előadás része lett a zeneiség kihasználása és az előadó játékossága, ahogy a szavakat logikusan egymás után illeszti. „Egy utazásnak mondanám”, meséli Gergely, hogy milyen volt a próbafolyamat. Tanulás, de kemény munka, izgalom, a versek és a zene különleges, támadhatatlan egysége – ezeket mind-mind magukénak tudhatták a szereplők. TG pécsi lévén három nap munka után érkezett Budapestre, hogy együtt próbáljanak, tanuljanak, alkossanak.

A Petőfi Irodalmi Múzeum mindig nyitott volt a sokszínű, fiatalos és lendületes előadásokra, és a nézőket látva, mint már annyiszor, ez esetben sem volt hiba. Elégedett arcok, mosolyok, gratulációk, az én füzetemben meg csak egy mondat: „beszarás, ezt látni kell!”.

Látni kell. Komolyan mondom.

WeörEST  – köszöntés a harmadik évezredből. Petőfi Irodalmi Múzeum 2013. december 6.