(„bagolyszárnycsapáshang”)
Három. Kettő. Egy. megjöttem.
Újabb este. Újabb nap.
Ahonnan előbújtam, pont oda mennek most a többiek halkan.
Habzó számmal esténként felmosott félmosolyom utánuk dobom, s megszólal az ismerős dallam.
Ez az én műszakom. Akaratlan. Maga vagyok az egyetlen értelmezhetetlen az értelmező szótárból.
Mögöttem a kikerekedő holdba vájt sziluettem, mint egy megfáradt, üres lélek harapása,
Egy íztelen, de megszokott, asztal szélére kitolt, de még ki nem dobott tortából. (Vagy pitéből…)
És csend. Dallam lent, de csak pillanatra, koszos fémbögrében indító „sport”, aludni tér a formabútor kisüvegesbe a szebb pohár.
A magány pumpálta izmok és feszülnek, és a hunyorító „pisztácia kemény” szemhéjak közül kivillan a sokat látott szembogár.
Én bagoly vagyok. Egyedi féle. Olyan, hóbaglyokra mintát hugyozó,
A gój motorosok hátsó üléseire piszkító éjjeli magányos hős.
Bagoly vagyok. Egyedi féle. Egy senki, de mégis valaki. Egy kibaszott szóbagoly. Máshoz úgyse értek.
Szárnyaim magam tépem mikor senki nem lát, a tollam, mint szál, mi felfutott,
Nagy közönség csak akkor láthat engem, mikor a földtől felemelkedek, de repülni már nem tudok.
Rázom a fejem. Figyelek. Ez egy átok. Figyelek. Látok mindent. Figyelek. rátok.
S ha a nap lemegy, akkor mindegyikőtök napsütésben olyan kurvára teljes élete nekem
Csak egy szaros hatkockás 2-től 4 évig ajánlott bolgár diafilm. Pont olyan hosszúságúnak
Tűnik nekem. Mert ha belépsz az erdőmbe, ha rárepülsz az ágamra,
Hisz nem tiltja semmi, tehát szerinted ezt így most már szabad?
Ha rárepülsz, megsúgom az én világom szabályát, a baglyok nem azok, mindig, aminek látszanak.
Játszanak a fénycsóvák a több év alatt felhordott csalódásoktól szikla ízű csőröm belső falának.
Kopott pofa és begy, mint harcban sérült mellvért, fáradt zsoldos akit, sohasem visz le az első találat
És Bár felismersz, és tudod, ki vagyok, mégse simul ki a hullámpala mélységű ránc a homlokon, mert ez itt az én időm, az én ágam. az én váram. Mi éjszakába nyúl az égig, mint száz éves korhadt tölgy, és bár remegve, de áll, ugyanúgy, mint a tiétek a nyugalom szigetén, a rózsás dombokon.
Kívülről Erősnek tűnik az erdei vad, mert vére, mint kanadai hegységekben táborozók által
Lazacsütésre, vagy a lazacsütés szaga miatt megjelenő medvék elhessegetésére szolgáló
Tábortűzre locsolt gyújtófolyadék. Erősnek tűnik, de lelke gyenge, mint megtépett tollai, és lesz inkább többkötetes költő helyett egyedül fentről kémlelő egyköpetes rohadék.
Zaklatott. Éjjelek. Harc. Csattanás. Harc. Újra. kikaptam. Mégis én nyerek. Vesztek.
Minden nappal, s éjjel, éjjelnappali önharc, csőröm mindig a megmaradt kevés, de még sértetlen tollba kap,
Hol nyoma marad, hogy ma, is mint tegnap, holnap, nekem ismételten a hold a nap.
Városom, mint erdőm, reggeli fények, mint lángoló gitárhúrok égetnek belém billogot
Mi figyelmeztet, hogy az éjjel vetett ágyra kár huzat, ha kárhozat mi díszpárnaként díszeleg rajtam,
És az örök kialvatlanság a kiváltságom, és újra lement a népszerűségi index, ami pár napja még villogott.
Ki kell cserélni. Csere kéne. Csere. Csupán csere. Mint én. Hisz egy bagoly nem kell folyamatosan
Egyszer kilincselnek, majd ha másnap reggel napfény éri arcom, mindenki linc(h) elne sorozatosan.
Mert bagoly vagyok. egyedi féle. Minden este egyedien egyedül
Mint mindig ma is, rezzenéstelenül álltam, hogy az esőcseppek érhálózatként folynak szét a szárnyamon
De ma éjjel mégis más lett, zavarba ejt, mert megjelentél újra az én, baszdmeg, az Én ágamon!
Kérdések és válaszok nincsenek ilyenkor, mély hallgatás, mély altatás,
Társaságodtól megriad a rutinszerű öntudat, és automatán indul feltépett sebeimen a véralvadás.
De túlságosan enyém e világ, mibe te, mint idegen anyag kerültél,
És mi egy bagoly számára érthetetlen, zaklatottság nélküli, igazán mély álomba merültél.
Mint mindenki. Mindenki alszik. Csak én állok őrt, pedig magam se tudom mit őrzők
Hisz romlott az egész, mit vinne? És ki? Vinne minden mozdíthatót? Hogy legyen mit zabálni? Vinne örökre elaludt tejet, mi rohadt, vinne Pick szalámit?
Nem tudom, de őrzöm. A bármit, mintha meg lenne a hatalmam,
Olyan komolyan veszem a sorsom, hogy részemmé válik a fán a kéreg,
De az egész addig tart, míg strázsamódból kiengedek, és meglátlak. S rád, ha nézek, hát…
Megzavarodok. Megint.
Késő. este. Hajnal. Szemed csukott, enyém nyitva. Mint mindig.
Hát itt vagy. Végre látlak. Végre értelek. Dehogy. Soha nem foglak.
Távolból szűrődő agresszív szürke ködgomoly vesz körbe engem,
Miközben mormolt hullazsákszín válaszaimban alvó tested mellett térdelek.
Válaszok, amiket sose hallasz, mert csak akkor súgtam szinte némán,
Míg te épp az igazakét, mint minden normális, csak én motyogok ébren. Némán.
Arc. Él. A tiéd. Simítva rajt a kérges ujjbegy, mint ipari dörzspapír.
Hámként hullik rólam közben elszalasztott pillanatok, igazi bőrradír.
Úgy köröz fejem feletted, mit, aki sose látott ilyet, lebegek, mint egy bitóra felakasztott alak, és érzem a múlt és a világaink kötelét a gigámnál, hogy igen ez talán több a hiánynál, és ha volt is sanszom rá, hogy veled együtt mennyek világgá örökre elszalasztottalak.
Tehát csak nézlek, és tudom, holnaptól minden estét ismét ugyanúgy tölt a szóbagoly.
Kősziklaként a semmibe veti gondolatát és visszanyeli, majd harapással szótagol. Ez van. El kell fogadni.
El kell fogadni, hogy elfelejtem az erdőt rögtön, ha csak egy beszélgetésfoszlányban felmerülsz, ha a buszon velem szembeülsz, ha az ágamon, az én időmben, az én világomban angyalként elterülsz. El kell fogadni, hogy elfelejtem azt is, hogy míg rád gondolok, elfelejthetem ezeket. Mert ha kinyitod a szemed, olyat teszel, amire nem vagyok képes és elrepülsz.
Reggel van. Ébredsz, nehezen. S véget ér az est mi el se kezdődött, egyszerre bánom, egyszerre üvöltök: – Végre!
Hisz bagolynak lenni olyan, amit el kell fogadni. És én bagoly vagyok, tudod. Olyan egyedi féle.
És elbújva nappal varrom majd meg az álmaimból maradt vásznamat, mi most épp miattad átszakadt.
Remélem, sosem látsz meg, de titkon mégis, csak hogy meg tudd, a baglyok nem mindig azok, aminek látszanak.