Szakadt az eső, mikor felhívtak a kórházból. Apám haldoklik. Látni szeretne. Az utcán szedték össze. Átfagyott. Némi szemrehányást éreztem az ápolónő hangjában. Mégis hogyan lehetséges, hogy valaki hagyja a saját apját az utcán elrohadni? Persze nem tett fel hasonló kérdést. „Évek óta nem találkoztam az apámmal” – mondtam. „Ez nem az én, s nem is a kórház dolga… Igazából az sem, hogy ehhez hasonló ügyekben intézkedjek. Csak hát… tudja… az emberség…” Nem fejezte be a mondatot. Rághatott valamit. Halk böffentést hallottam a vonal másik végén, két szó közé ékelve. Bocsánatot kért. Mondtam neki, hogy nincs miért bocsánatot kérnie. „Mit mondjak az apjának?” Képtelen voltam azonnal válaszolni. Zavarba jöttem lassúságom miatt. Tudtam, hogy mennem kell. „Ez természetes” – feleltem. Mi mást mondhattam volna? Az ilyen kérést nem illik visszautasítani. „Persze, hogy megyek. Mennyi időm van még?” Elöntött a forróság. Talán dadogtam is. Hogy kérdezhetek ilyesmit? Az ápolónő azt mondta, hogy menjek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok. Talán az éjszakát sem fogja átvészelni. Persze, a körülményekre való tekintettel, elnéznének a látogatási idő szigorú rendszerétől. Akár az éjjel is mehetnék. Egy darabig nem tudtam megszólalni. Játszott velem. „Hálás gesztus… most azonban nem alkalmas. Csak reggel tudnék menni.” Elfogadtam a szerepet, amelyet ő jelölt ki számomra. A hálátlan fiú szerepét. Akár goromba is lehettem volna. Onnantól már nem igazán számított az udvariasság. Különben sem tudtam volna abban az időben eljutni a kórházba. A buszok már nem jártak, taxit pedig nem engedhettem meg magamnak. Gyalog mégsem indulhattam el olyan időben. A reggeli első busszal indulok. Döntöttem végül. Azt gondoltam, úgy elég korán odaérhetek. Mindezt az ápolónőnek is elmondtam, természetesen. Mintha mentegetőztem volna. Képtelen voltam gorombáskodni. Próbáltam elmagyarázni az azonnali indulás lehetetlenségét. Rossz a közlekedés. Szakad az eső. Nem tehetek róla. „Rendben. Ahogy gondolja. Akkor reggel” – válaszolta. Ennél többet vártam. Észrevehette mondandóm egészének mentegetőző élét. Remélem, soha nem kell találkoznom ezzel a nővel. Nem vagyok kegyetlen ember. Nem ismernek. S bár apámhoz nem fűznek erős érzelmi kötelékek, nem tudtam mást tenni. Lehetetlenség volt abban az időben eljutni a kórházba. Veszélyes is. „Tehát reggel. Jó éjszakát kívánok.” Letettem a kagylót.

 

Az apám haldoklik. Nem aludtam semmit az éjjel. Próbáltam érezni valamit. Felidézni képeket, amelyek képesek arra, hogy kicsikarjanak belőlem valamiféle sajnálatot. Évek óta nem találkoztunk. Nem haragudtam rá soha. Talán nincs is miért haragudni. Családom képe beleillett a kor hónapról hónapra élő, kopott ülőgarnitúrával rendelkező, nincstelenek modelljébe. Az ülőgarnitúra. A csodás nagyszülői adomány. A nagyszülők, akik szintén a fizetéstől fizetésig ritmusa szerint vonaglották végig életüket, megadva a kedves örökség keserű és elégedetlen vigyorát utódjaik számára. Régóta nem gondoltam rájuk. Apám megelőlegezett halálhíre azonban újra felszínre kényszerítette őket.

 

Emlékszem, mikor pár évvel ezelőtt anyám a gyerekkoromról mesélt. Általában unom az ehhez hasonló nosztalgiázásokat, aznap azonban egészen érdekes történetet mondott el rólam. Állítólag sokat beszéltem egy bizonyos személlyel, aki a padláson élt. Nem emlékszem semmire. Anyám majdnem a nevét is mondta. Ám ahogy kiejtette volna, megakadt. Szorosan összehúzta a szemöldökét, „Pedig itt volt a nyelvem hegyén” – mondta. Elfelejtette. Egy ideig próbálkozott. Semmi. Reménykedtem benne, hogy eszébe jut. Akkor talán nekem is beugrott volna valami. Valóban ismertem? Talán valóban létezett ez a személy. Anyám egyszer fel is ment a padlásra. Váltig bizonygattam, hogy él ott valaki, akivel esténként beszélgetek. A földön fekszik. Arccal épp az ágyam felett. Mintha nem is lenne köztünk plafon. Anyám nagyon megrémült. Senkit nem talált fenn. Aztán elfelejtette az esetet. Ahogy én is. Olyannyira, hogy az évekkel későbbi felidézés sem hozza vissza a képeket. Akár hazudhatott is volna a padláson lakó lényről. Nem izgatott igazán. Egyszerűen csak örültem, hogy hallhattam a történetet. Akkor még azt hittem, érdekes ember vagyok.

 

Apám haldoklott. Szoktatnom kellett magam a mondathoz.

 

Mit akarhat tőlem? Hogy megsirassam? Hogy fogjam a kezét? Világéletemben kerültem a drámákat. Pedig mennyire vágytam rá korábban, még gyerekként, hogy valami elejtett tragédiát találjak a járdán, hogy azt magamra húzva szétszaggassam a „jófiú” kényelmetlen jelmezét. Egy este az apám szobájába lopóztam. Összevesztem anyámmal. Haragudtam rá. Bűnhődnie kellett. Higgye csak azt, hogy semmitmondónak tűnő, haraggal teli ígéretem beváltom. A lázadás mai napig legmesszebb eljutó kísérlete volt ez a tett részemről, még ha e távolság csak apám szobájáig nyújtózott is el. Elbújni gyorsan az óriási varrógép mögé, meg is jön apám, becsukja az ajtót, kizár minket, ahogy azt napjában többször is megtette (szarni mégiscsak ki kellett menni), nem is sejtve, hogy a birodalmává kinevezett szobában egy betolakodó kuporgott a nagy varrógép mögé préselődve. Kint anyám végre felfigyelt az üres ágyra, hívogatott: „Gyere elő, ne szórakozz.” Ajtócsapkodások, idegeskedés, erősödő léptek az ajtó felé, kopogás. Óvatosan néztem ki rejtekhelyemről. Ki kellett nyújtanom a nyakam (kopogás), megvolt a lábfej, ott volt a térdkalács, a szőrös comb, aztán ahonnan én jöttem, a beesett mellkas, megvolt a fej, s a szemek, melyek egyenesen az enyémbe néztek. Kopogás, majd anyám hangja: „Itt a gyerek?” – kérdi. „Nincs” – lepődtem meg a válaszon. Sosemvolt szövetség, az első, s egyben utolsó egyetértés, pillanatnyi fegyverszünet, apa és fia egy estére, utána (ma már tudom jól) úgysem tartott össze más, csak a biológia, s egy gyűlölt tónus, egy ismerősen elnyomott magánhangzó saját, ingerült hangomban.

 

Reggelre elállt az eső. Körülbelül fél órát ülhettem a buszon, mikor eldöntöttem, hogy leszállok, s gyalog folytatom az utat a kórházig. Lassítanom kellett. Nem volt kedvem az egészhez. Apám haldoklott. Mit tehettem volna? Az ápolónő szinte kényszerített, hogy menjek. Szándékosan úgy tette fel a kérdéseit, hogy ne tudjak ellenkezni. Nem ismeri az apámat. A haldoklás természetes folyamat. Emiatt senkit nem kell sajnálni. Csak várni, míg átesik rajta az illető.

 

Az utca túloldalán egy anya próbálta rávenni fiát, hogy végre végezze el hirtelen jött dolgát. A fiú ötéves lehetett. Bőgött. Nyerített. Az anya, aki már láthatóan beletörődött e színjáték nevetségességébe, nem fogta vissza magát. Üvöltözött, toporzékolt, így próbálva kipréselni fiából minden csepp nedvességet. Bevillant egy jelenet. Évekkel ezelőtt apám haldokló anyját kísérte ki a kórterem mosdójába. Az öregasszony már azt sem tudta, hol van. Úgy kapaszkodott fia karjába, mint aki attól retteg, hogy bármelyik pillanatban elereszthetik. Apám láthatóan zavarban volt, hiszen nem állt szándékában egészen a vécékagylóig kísérni saját anyját. Hamar belátta, hogy nincs más választása. Szitkozódott. Nem igazán tudta, hogy mit csináljon. Végül visszafektette a megsárgult kórházi lepedőre.

 

Az öreglány három hétig vegetált a kórházban, fel sem fogva, hogy mi történik körülötte. Mosolygott. Kedves volt. Úgy viselkedett, akár egy csecsemő. Szinte folyamatosan lógott a nyál a szájából. Nem volt visszataszító. Teljesen természetesnek vettem, hogy minden nap meglátogatom, apámmal ellentétben, aki a vécés jelenet óta nem lépte át a kórterem küszöbét. Furcsa, de megkedveltem azokon a napokon. Pedig gyűlöltem az öreglányt. Így, hogy korábbi személyisége felszívódott a betegségben, nem is igazán számított, milyen volt azelőtt. Egy reggelen az ápolótól tudtam meg, hogy meghalt. Megdöbbentem, pedig tudtam, hogy ez lesz a vége. Talán kissé könnyeztem is. Nem emlékszem. Apám viszont bőgött. Láttam, nem játszotta meg. Persze részeg volt. Az alkohol mindig adott kölcsön némi őszintének látszó érzelmet.

 

Egy héttel később temettük el. Apám majdnem átesett az urnán, annyira be volt rúgva. Mindenki fel volt háborodva. Én próbáltam visszatartani a nevetésem. Könnyeztem, eleinte mindenki azt hitte, sírok. Az unoka, aki megsiratja a halott nagyanyját. Szép jelenet. Amikor a pap arról beszélt, mennyire kedves volt az öreglány, nem bírtam tovább. Hangosan szakadt ki belőlem a nevetés, amit apám viselkedése óta magamban tartottam. Tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de elveszítettem a kontrollt önmagam felett. Izzadtam. Görcsölt az egész testem. Talán be is hugyoztam. Félre kellett állnom. A pár perccel ezelőtt még büszkeségtől feldagadt szemek megvetően tekintettek rám. Összenéztem apámmal. Nem mozdult, csak bámult engem. Az alkohol képezte hályog mögött józan pillantást vettem észre. Szikár gyűlölet sugárzott belőle. Aznap nem ivott többet. Erőt gyűjtött. Szíjjal rontott nekem, mikor hazaértünk. Anyám közénk sem mert állni. Kitéptem a kezéből. Nem számított arra, hogy ekkora erő lehet bennem. Ütöttem, ahol értem. Véres volt. Én is véreztem. Aznap jöttem el otthonról.

 

S íme, ma felhívnak a kórházból, hogy az öreg haldoklik. Mert valakit hívniuk kellett ugyebár. S mert állítólag apám kifejezetten engem szeretne látni. Tudtam, hogy sosem mondana ilyet. Dél volt, mire a kórházhoz értem. Hideg volt. A pocsolyák felszínén vékony jéghártya keletkezett. Enyhén sütött a nap. Nedves volt a zoknim. Titkon reméltem, hogy a halálhírrel várnak.  Ehelyett egy kissé túlsúlyos recepciós a kórterem felé mutatott, ahol apám feküdt. Nem volt választásom. „Valószínűleg nem lesz eszméleténél” – figyelmeztettek. Megnyugodtam kissé. A szobában hárman feküdtek. Apám volt a legtávolabb, közvetlen az ablaknál. Mély szuszogások ülték meg a szobát. Odaléptem az ágyához. Megremegtem. Ébren volt. Rám nézett. Láttam, hogy megismer. Szörnyen festett. Erre nem számítottam. Nem tudtam elrejteni a döbbenetet, amit a bennem élő kép és valóságos látványának különbsége okozott. Szemei félelmetesen kidomborodtak sovány arcából. Mintha ki akartak volna esni a helyükről. Bőre szürke volt. A mély ráncok eltüntették ismerős vonásait. Teste összezsugorodott. Mintha egy rongyot facsartak volna ki, amit félredobtak, hogy nedvesen rohadjon el. Alig tudott mozogni. Láttam, fel akar ülni. Talán üdvözölni. Vissza kellett fektetnem. Éreztem a jéghideg csontot. A bőre szinte átlátszó volt. Láttam az erek mozgását. Akár egy hulla, amelyet belülről a férgek mozgatnak. Remegtek az ajkai. Beszélni akart. Hosszú, fehér szőrszálak kunkorodtak orra alatt. A protézise hófehér volt. Furcsán festett az egészséges fehérség a halott ajkak között.

 

Az ápolónő behozta az ebédet. Kérdezte, hogy megetetném-e az apámat. Szándékosan úgy tette fel, hogy ne tudjam visszautasítani. Bólintottam. Mi mást tehettem volna? Kezembe adta a műanyaggal fedett tálat. Krumpli volt benne, egy darab hússal. Feldaraboltam a nagyobb falatokat, majd az elsőt a villára szúrtam. Közben az ápoló felültette az apámat. „Innen már menni fog” – mondta, majd kiment a kórteremből. A másik kettő aludt. Hallottam a gyenge szuszogásokat. Apám a villát nézte. Nem volt ereje feltekinteni rám. Kinyitotta a száját. Óvatosan abba a kiszáradt üregbe helyeztem a főtt krumplit. Vigyáztam, hogy ne szúrjam meg. A villa a protézis porcelánfalának ütközött. Kellemetlen hanggal járt. Mintha nem is embert etettem volna. Lassan rágott. A fele kiesett a szájából, s az állán csurgott le, el-elakadva a kemény szőrszálak száraiban. Letöröltem. Minden egyes falat után.

 

Aznap éjjel halt meg. Reggel hívtak a hírrel. Még időben. Épp indultam volna a kórházba.