Pofátlan zúzdák, retro country, gyermekdal, egy nóta Liviustól, egy félig német Dóditól, egy angol Kiss Tibitől. Szokásosan avantgárd és sokszínű lemezt kaptunk az underground óriástól a Kaktuszligettel.

quimby_cover

A lemez elején kaptak helyet azok a dalok, amiket klipekkel kísérve korábban már közzétett a zenekar. A Quimby szövegvilágát sem tudta megkerülni az egyik jellegzetes társadalmi problémánk, így lett a Kivándorló Blues. Dalszövegek értelmezését inkább mellőzzük, Kiss Tibinél ez alapjáraton nehéz feladat, és egy dal hangulatának formálásánál a zene, a dallamok pedig amúgy is fontosabb szerepet játszanak. A Kivándorló Blues két részre osztható: kezet zsebre dugós, nagyon laza témák a versszakban és a zárlat zúzdájában, valamint szívbemarkoló, de nem kevésbé kemény refrén, ami a „szoríts nekem” felkiáltással és pátoszával akár könnyeket is kicsalogathat az ember szeméből. Lehet, hogy csak a rádió verte bele a fejembe, de ez a lemez egyik jolly jokere.

Ha Kárpáti Dódi, akkor megőrülés – az Unbekannte Schmerzen pont annyira eszement, mint a trombitás által elénekelt-elordibált korábbi dalok bármelyike. Van benne hülyeség-faktor, koncerteken pedig darabokra fogja zúzni a közönséget, amikor a halk, bugyutácska átvezető után odacsap a dob és a gitár.

A Senki se menekül nagyon biztatóan indul, de amikor erős countryval, szájharmonikával teljesedik ki, úgy érzem, ötvenévesebbnek kellene lennem ahhoz, hogy tetsszen. Elegánsan továbbgördülhetünk tehát a lemez ékkövére – Quimby korong nem létezhet 6/8-os keringő (tudom, hogy az 3/4-es) nélkül, és ami a Kaktuszligetre került, legalább annyira briliáns, mint a Most múlik pontosan (még ha nem is lesz annyira közkedvelt). A Lámpát ha gyújtok egy gyönyörű dal, egyenesen a szívhez szól. Ha ez nem, akkor nem tudom, mi érintheti meg az embert. A refrén utáni vonós-trombitás-vokálos témától egyenesen elolvadtam.

A korai Quimby hangulatát megidéző Hajnali pszicho után újra a tökösség veszi át a főszerepet az ízig-vérig rock and roll Son Of A Bitchben. Kiss Tibi angol akcentusa általában kicsit zavaró tud lenni, de itt nem az. Lehet, hogy a betorzított és az igazából végigordított ének miatt – ami egyébként baromi jó, a kőkemény háttérzenével pont összepasszol, ezt is későbbi koncertóriásnak képzelem el. Ha már ordibálás, akkor említsük meg Livius dalát, a Kényszerleszállást. Már a legelején beütött dobnál érezhetjük, hogy súlyos nótáról van szó. Hullámzó hangulata magában foglal disszonáns gitározást, aranyos szövegeket, trombitaszólót és ördögi kacajt is. Elnézést azért a perverzióért, hogy mindig a koncerteket említem, de ez a dal is biztosan szerves része lesz a nyári fesztiváljainknak. Gyorsan említek még egy utolsót – a bevallottan gyermekdalnak (Kiss Tibi fiának) íródott Hó is tutira pattogást idéz majd elő.
Ha emlékszik valaki az előző lemezről a Leszek ma én a tiéd című dalra, na, pont olyan az Állatok a legelőn is. Ezzel motorozunk még egy utolsót Kaktuszliget zúzásainak mezején, majd letámasztjuk a csoppert, iszunk egyet a krimóban és elegánsan, bohókásan kisétálunk a Búvóhely kíséretében.

Quimby_2013_11

Tisztelettel jelentem, a Quimby egyáltalán nem kopott el, erős és változatos lemez a Kaktuszliget.Egy-két relatíve gyengébb dalt leszámítva az egész korong ominózus és szerethető, december 28-án az Indoor fesztiválon pedig élőben is meg lehet vele ismerkedni az első hivatalos lemezbemutatón.