Nem politikai rendezvény, ahogy azt a elején le is szögezi Pion István, az esemény egyik szervezője. De nem is szokványos irodalmi est. Bárki felolvashat egy-egy rövid Radnóti-verset, esetleg egy hosszabb szöveg rövidebb részletét, és olvasnak is sokan a költő halálának évfordulójára emlékezve.

„Érik bennem, kering a halál” – írja Radnóti. Az a Radnóti, „kit végül is megölnek, mert maga sosem ölt.” Többek között ezeket a részleteket is hallhatjuk a Nagymező utcában. A Radnóti Színház előtt álló Radnóti-szoborról sajnos eszembe jut egy néhány hónappal ezelőtti emlék: éjszaka hazafelé tartottam, az utca másik oldalán sétáltam, amikor három kopasz, bátor, erős és indulatos, na meg láthatóan részeg úriember közül a legkopaszabb, legbátrabb, legerősebb és legindulatosabb odalépett a költőhöz, adott neki egy pofont, aztán a barátaival elsietett a helyszínről. A költő, vagyis a szobor meg csak állt, és nem ütött vissza.

radnóti1

 

Ilyenek persze történnek, és nem is szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani nekik, viszont mostanában túl gyakoriak voltak a hasonló sztorik. Például a bizonytalan szándékosságú szobordöntés Győrben, vagy éppen egy amúgy jelentéktelen náci szervezet könyvégetése, amely esemény kapcsán a többek között Radnóti-kötetet is tűzre dobók elmondták, hogy nekik valójában semmi bajuk a költővel. „Végső soron semmi. Nem a miénk.”

Talán nem is baj, ha nem az övék, viszont úgy tűnik, sok mindenki másé. Délután öt óra van, sötét és hideg, de azért egyre többen érkezünk a Radnóti Színház elé. A szobor melletti mikrofonállványhoz bárki odaléphet, és felolvashat egy-egy verset, néhány versszakot. Pár héttel a költő halálának évfordulója után vagyunk, megemlékezésről van szó tehát, tényleg senki nem politizál, sőt be sem mutatkozik szinte senki.

csányi

 

Mert nem ez a rendezvény lényege. Akadnak a felolvasók között olyan művészek, színészek, költők, akiknek talán felesleges is lenne bemutatkoznia, úgyis mindenki ismeri őket, de nem ők a főszereplők. Ők is ugyanannyi időt kapnak, mint a fiatal versmondó lányok és fiúk. Ismert művészeket ugyanolyan jó érzés felfedezni a mikrofonnál vagy a közönség soraiban, mint kevésbé híres ismerősöket, barátokat. „Szóljanak a versek!”, ez a rendezvény címe, és valóban csak a versek szólnak, senki nem szerepel sokat, sőt a résztvevők közül senki sem szerepelni jött.

radnóti1_2

És hogy Radnóti a miénk-e? Mármint azoké, akik eljöttek, felolvasnak, gyertyát gyújtanak, hallgatnak, tapsolnak? A költő egy levelében már megfogalmazta, hogy hova, kihez tartozik:

„(…) „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked, azt hiszem. Ezt így érzem, és ezen a belső valóságon nem változtathatnak törvények. Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, zsidó felekezetű vagyok ma is (…), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek. (…) Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye, erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét.”

Szóljanak a versek! Felolvasás  a Nagymező utcában Radnóti Miklós szobránál. 2013. november 22.