Mielőtt még a kiskapuhoz lépnék, óvatosan belesek a kerítéslécek között. Üres az udvar. Szétnézek. Üres az utca is, innen is, onnan is nótaszó száll a szélben. Átmászok a kapun, ez már könnyen megy, biztosan nem csak nekem. Kutya nincs már, szerencsére megdöglött az a szemét dög, amelyik egy éve úgy megharapott, hogy tetanuszt kellett kapnom. Az államat csipkézte ki a piszok, aljas kis Sámli, talán csókolóztatok, mondta a Jani, nem kérek bocsánatot. De még macskája sincs neki, úgyis van a környéken elég, és azok aztán nem nézik, hol fogják az egeret, szokta mondani a dédike, a zsugori banya. Egyszer egy kis tejecskével próbáltam ideszelídíteni egy cirmost, a kis Kockásfülűt, kaptam is érte a dédikétől, hogy mit képzelek, tán ingyen van a tej, aztán a nagymamámtól és végül az anyukámtól is, mert mind fél tőle, mint a tűztől.

Még jó, hogy mostanában nem jár át ebédelni, mert beteg. Ráadásul már kórházban is van. Lehet, hogy meg fog halni, mert már nagyon öreg. Ideje volna, mert már a nagypapám is meghalt, és a dédi még sokkal-sokkal régebben, eltűnt a háborúban, ami azt jelenti, hogy lelőtték, és aztán senki sem ismert rá a sok halott között. De az is lehet, hogy felrobbant. Elég furcsa, hogy a dédike viszont még mindig él, mikor a gyerekei közül is csak a nagymamám meg a mókuska néni. Meg is kérdeztem az anyukámtól, hogy nem kellett volna már neki is régen meghalnia, erre jól leszidott, hogy hülyeségeket beszélek. De ha eddig kibírta, most már inkább ne is haljon meg, mert akkor sírnom kell majd, és félek, hogy nem fog sikerülni, csak ha jól szájon vág valaki, de lehet, hogy még akkor sem. Inkább maradjon a kórházban, én meg ideköltözök az udvarra, és építek egy jó kis bunkert a mogyoróbokor alá. A dédike annak biztosan nem örülne, ha megtudná, mert nagyon utál engem. Mindig emelgeti a botját, hogy majd jól ellátja a bajom, úgyhogy jobb is, hogy már nem nagyon bír menni, a futásról nem is beszélve, mert azzal a bottal aztán tényleg jól el lehetne látni a bajom, és el is látná, ha tudná, abban nem kételkedem. De én megtartom a két lépés távolságot. Csak azt nem értem, hogy miért a dédikéért aggódik mindenki, amikor ő akarja az én bajomat ellátni, és nem fordítva? Miért én kapok ki a végén mindig?

Folyton csak szekál engem a dédike, mert neki aztán semmi sem jó, amit csinálok, mert az mindig rosszalkodás, folyton csak pöröl, hogy mit csinálsz te kutya kölke, mint a vasorrú bába a mesében, mert ő is nagy fekete szoknyát hord és egy mocskos kendőt, és ronda öregasszonyszaga is van, a bibircsókokról és a szakállról nem is beszélve. És még kemencéje is van abban a büdös házban! De már nem használja. Ki tudja, mi mindent sütött abban a kemencében! Az anyukám szerint a legfinomabb kenyeret, amit életében evett, de ezt a mesét nem hiszem el neki. És még a húgit sem szereti, olyat pedig még nem pipáltam, de ez a veszekedős dédike még a kis gumicukorra is morog. Ha puszit kell neki adni, be kell csukni a szemem, százszor inkább a Nótásnak akkor már, a húgi meg még el is bőgi magát, ne is beszéljünk róla.

Egyszer például azt kiabálta rám a dédike, amikor leszakadt alattam a kis almafa ága, hogy el fog vinni az ördög a többi átok rossz kölökkel együtt egy zsákban a pokolba, és azóta már többször is ezt álmodtam, de nem az ördög vitt el, hanem ő maga tekert bele a kendőjébe, és dobott be a kútba, és ott várt a pokol, az ördög meg az a szemét Sámli volt a hegyes kis fogaival, és ahogy zuhantam lefelé, tátott szájjal várt odalent. Még jó, hogy az anyukám éppen nem volt ott, mert csak felidegesítette volna magát. De engem aztán nem tud megijeszteni ilyen butaságokkal, mint az ördög, aki elviszi a rossz gyerekeket, különben is, a nagymamám szerint eleven vagyok, pont, mint a Jani gyerekkorában. Na persze! Bár találtam egyszer egy rojtos szélű fényképet, és először meg sem ismertem, hogy ő az, viszont feltűnt, hogy hasonlít kicsit rám az a szeplős, horpadt hasú, cérnaszájú gyerek − na ki is a pulykatojás, ki a gebe, he? Erre aztán nagyon megijedtem, hogy nagykoromra én is ilyen szőrös, dagadt disznó leszek! Persze a húgomnak nem mondanak ilyeneket, mert ő a gumihúgi, akit mindenki kényeztet, meg dögönyöz! Nem is tudom, hogy hagyhatja, ha engem fogdosna folyton az a sok hülye felnőtt, én elhánynám magam tőle.

Ezért sem kapnék sok dicséretet, hogy idejöttem, amikor a dédike nincs itthon. De máskor nem lehet, mert a dédike nem szereti, ha a kertjében szaladgálunk. A nagymamám kertje ronda, mert a tyúkok mindent kikaparnak meg összeszarnak, a dédikéé viszont szép, mert jó nagy a fű, lehet benne hemperegni, és vannak lapulevelek is, meg papsajt! Nem kaszálta le a Jani, veszekedett is vele a nagymamám ebéd előtt, pedig hajnaltól kint volt szegény, jó izzadságszagú volt, amikor bezuhant, mert mosakodni éppen annyira szeret, mint én. Ha legalább olyan finom illata lenne, mint az apukámnak! Ő aztán nem büdös sohasem. Na de mindegy, nem sajnálom, miatta van ez az egész. Az a fő, hogy most aztán kedvemre telitömhetem magam, és az összes zsebem is szőlővel, nincs, aki rám szóljon, és még a markomban is elviszek annyit, amennyit csak bírok. Csak megmosni nem tudom, mert a kerti csapból valamiért nem folyik a víz. Az lesz a legjobb, ha egyenként minden szemet a rövidnadrágomba törlök, mielőtt bekapnám. De a nadrág meg homokos, fuj, úgyhogy előbb lenyalom őket, aztán pedig köpök, az pont olyan, mintha meg lennének mosva. Különben is rég volt már, hogy permeteztünk. Na Janikám, eszem a szőlőd, mint a seregélyek, te meg csak nézel okosan, mint a madárijesztő, miből lesz a borocska? Hopp, még le is esett egy fürt! Annyi baj legyen, majd a madarak feleszik.

Nincs kedvem tovább ücsörögni, és az is lehet, hogy mindjárt jön valaki, talán már keresnek is, inkább megyek tovább az úton. A temetőt nem nagyon szeretem a halottasház miatt, de azért elmegyek mellette, nem vagyok én olyan beszari, mint egyesek. Hirtelen, ahogy benézek, bár nem akartam, eszembe jut valami: lehet, hogy ott lakik az úristen. Mert a halottak mind hozzá mennek, vagyis nem mind, csak a jók, a nagypapám is az úristenhez ment, azt mondták. És ott a Krisztus is a kereszten a halottasház előtt, mint én a nagymamámnál, mindig kint vagyok, a legtöbbször pedig valamelyik fán lógok. De valahogy nem igazán szeretem, ahogy ott lóg, karácsonykor már inkább, amikor még Jézuskának hívják, és eljönnek hozzá a pásztorok meg a háromkirályok, mint mi az apukámmal az anyukámhoz meg a húgihoz a kórházba régen, az is télen volt, le is vagyunk fényképezve mind.

A halottasház olyan lehet az úristennek, mint egy pestinek a víkendháza, ahová lejön a hétvégén, ha temetés van, hogy magával vigye a halottat. Vagy elküldje a pokolba, ha oda való, mint például a piás Kovács, a szomszéd, annak sincs már sok hátra, a múltkor hallottam. Egyszer leszedte a kukoricánk felét, mert be volt rúgva, de letagadta, mert akkor is be volt rúgva, és nem is adta vissza, mert mindig be van rúgva, úgyhogy neki már fűtik is az egyik kemencét odalent, az biztos. Szerintem meg sem fog kottyanni neki egy kis pörkölés, mert a nagymamám a múltkor azt mondta, hogy már meggyulladt benne a szesz. Ha kipukkad a Kovács, csak úgy ömlik majd belőle a forralt bor. Úgyhogy inkább kútba dobja az ördög őt is, ha van egy kis esze, annak a vége meg egy kútnyi fröccs lesz, azzal sem jár éppen rosszul a Kovács. Föl sem fog tűnni neki a különbség, annyi szent. Fúj, nekem ugyan semmi pénzért nem kellene ilyen víkendház, remélem, most legalább üres, és nincs ott bent, nem messze tőlem, egy halott.

Igaziból persze a templom az isten háza, az az igazi otthona. Hát nem panaszkodhat, jó sok van neki belőle! Mindig is gondoltam, hogy az úristen a leggazdagabb a világon. Itt, ebben a faluban kiszúrták a szemét egy iskolával, ott van a mise mindig, de még a pap sem itt lakik, stoppal jön, mert nincs neki kocsija, olyan csóró, mint ez a falu, és a Jani is fel szokta venni, hiába mondom neki, hogy ne tegye, legföljebb, ha trágyázni indul. És az iskola sem iskola már igazából, mert az iskolások is elmennek busszal, de mégis azt mondja rá mindenki, hogy iskola, hazudnak. Egyszer nekem is el kellett mennem oda, és azóta utálom azt a papot, amikor a nagypapám halálának az évfordulója volt, és rettenetesen untam magam, mert még színes képek sem voltak odabent, mint egy rendes templomban a kirándulásokon, vagy szobrok vagy színes ablakok. Csak légyszaros ablakok. Az anyukám sírt, az rossz volt, de én nem. A nagymamám sem sírt. A nagypapám temetésén azért nem voltam ott, mert akkor még kicsi voltam, ahelyett kellett elmennem erre a misére, és csak arra emlékszem az egészből, mármint a temetésből, amin nem voltam ott, hogy sétálgattunk a faluban az Icával, a Jani menyasszonyával, és fagyiztunk is, meg szörpöztünk a kocsmában, ahol mindenki nevetett, én is, azt hiszem, és az Ica is, aki hirtelen valamikortól már nem a Jani menyasszonya, mert elköltözött Pestre − a nagypapámból meg annyira, hogy ott fekszik valahol a birkabőrön, és köhög, aztán egyszer csak nincs sehol, mert elköltözött ő is, csak ő a mennyországba, illetve a temetőbe. Illetve ide is, oda is egyszerre, ami kész csoda, kár, hogy az egyik a föld alatt van, a másik meg a felhők fölött, és egyik sem itt, nálunk.

A Jani mindig azzal szekál, hogy kibe vagyok szerelmes, de persze nem mondom meg neki, mert mindenkinek szétkürtölné a titkom, és a titok pedig azért titok, hogy csak az tudja, akire tartozik, és egyszer én is megkérdeztem tőle, hogy hát te kibe, az Icába, mi? És akkor is jól elvörösödött a feje, de aztán akkorát nevetett, de akkorát, hogy a végén még a könnyei is potyogtak. Mégsem árulta el. De én tudom, hogy biztosan még mindig az Icába, mert a szerelem a sírig tart. Csak az Icának jól telebeszélték a fejét, és egy másik ember miatt ment el, így aztán most az tart a sírig, gondolom. A Janinak egy másik nő kell, egy csendes-rendes, mert azt már az elején látni lehetett, hogy ennek rossz vége lesz, ilyesmiket beszélnek a nagyok, főleg a kereszt. Én még addig sosem láttam olyat, hogy valaki sír meg nevet egyszerre, mint a király a mesében, és akkor végre megértettem, hogy miért mondja a dédike mindig, amikor sokat nevetek, hogy vigyázz, te kölök, sírás lesz a vége!

A templomozás vége meg az lett, hogy a nagymamám a kezembe nyomott egy húszast, én pedig megörültem, hogy végre, ezért megérte szenvedni, és indultam is a kocsmába, hogy vegyek belőle négy gombóc fagyit. Mondanom sem kell, hogy vissza kellett fordulnom, és bele kellett dobni a pénzt egy perselybe, ami leginkább üres pacalos konzervdoboznak nézett ki. Aznap nem is szóltam többet a nagymamámhoz, ami ronda dolog volt, de annyira bántott, hogy annak a szoknyás hülyének kellett adni a pénzt, biztosan használt Trabantra gyűjt, de mi közöm nekem ahhoz, még a nevemet sem tudja, és olyan unalmas, hogy mindenkinek leragadnak a szemei, ha ő kinyitja a száját. Ülne biciklire, de az meg összetörne alatta, amilyen dagadt! Én az úristen helyében csak akkor tenném be a lábam a templomba, ha éppen nincs mise. Vagy még akkor sem. Vagy kirúgnám az ilyen gondnokot. Amúgy meg maradnék a felhők közt, a szolgálati helyemen.

Igen jó lehet neki ott fönn a mennyben, ami az égben van, azt hiszem. Az ég olyan szép kék, mint a Balaton, és aztán mindent lehet látni, jobban, sokkal jobban, mint a diófámról, csak hasra vágja magát a pihe-puha bárányfelhőn, és közben nem szúrja fülön semmi, és fúr egy kis lyukat a felhőbe, onnan aztán vígan lehet kukkolni lefelé, ami éppen tetszik. Még távirányító sem kell, csak egy kicsit odébb fordítja a fejét, ha éppen elunta, amit addig nézett. Kedvére válogathat háborús, verekedős, cuppogós vagy éppen természetbúvár adások között, és annyi szomszédokat nézhet, ahány lakótelepi ház van a világon! És mindig jó idő van neki ehhez a szabadtéri mozizáshoz, mert rá sosem esik az eső, ami nagyon jó, de azért ha az ő helyében lennék, néha jó időben is legóznék meg villanyvasutaznék. Nehéz elképzelni, milyen lehet odafönt, már az is furcsa, ha felnézek a magasba, és látom, hogy az iciri-piciri, zümmögő repülőgépek keresztül-kasul húzzák a tejszínhabcsíkokat, magasabban még a fecskéknél is, a legyekről nem is beszélve. Vajon milyen lehet az ég olyan közelről? És a föld olyan messziről? Egyszer láttam a tévében, hogy egy repülő valami furcsa, kockás föld fölött szállt, olyan volt, mint a terítő a nagymaminál vagy a kockásfülű nyúl füle, csak sokkal nagyobb, amíg a szem ellát. Azóta is szeretném rátenni a lábam arra a pepitaföldre, ha igazából is létezik, és nem csak a tévében, mert amit ott mutatnak, az nem mindig úgy van, sőt sokszor pont fordítva.

Jobbra kukoricás, balra búzatábla. Lábam alatt poros földút, fejem fölött a szikrázóan kék ég. Előttem az erdő. Magamba tömtem minden szőlőszemet. Sokat el is potyogtattam, úgyhogy ideje letérni az útról, nehogy egy ügyes nyomkövető rám találjon. Közeledek a vízhez. És ahogy közeledek, egyre nőnek a fák is. De ez a parti erdő egészen keskeny, mint egy cérnaszál, nem kell megijedni, talán még a húginak sem sikerülne eltévedni benne. Jó is lesz lassan odaérni, mert mindenem ragad a szőlőtől, majd a csatornában megmosakszom. Tudom, hogy szigorúan nem szabad egyedül odamenni, de én aztán igazán nem vagyok olyan hülye, hogy belefulladjak egy koszos kanálisba. 230 tempót tudok úszni úgy, hogy nem teszem le a lábam, tizet víz alatt, úgyhogy simán átúsznám még a folyót is szerintem, de a közepéig biztosan elérnék. De ez a kanális hol van a folyótól?! Csak a felnőttek ezt nem képesek felfogni, ők nem szeretnek sem számolni, sem gondolkodni. Nekik sokkal egyszerűbb, ha abból indulnak ki, hogy egy kis hülye vagyok, aki semmit sem tud, mert én még gyerek vagyok, és folyton csak ezt tudják ismételgetni, ha szeretnék valamit, pedig számolni és gondolkodni és úszni is tudok.

Jó lenne pihenni egy kicsit, de itt az út szélén, ahol bárki megláthat, nem akarok. Nem mintha egy lélekkel is találkoztam volna. Milyen furcsa lenne, ha hirtelen itt lenne valaki. Furcsa és egy kicsit ijesztő. Mert mi van, ha egy rabló? De mindjárt itt van a part. Inkább gyorsítok, hogy hamarabb leülhessek. Bánhatom azt is, hogy nem hoztam magammal a Jani pecabotját, biztosan nem haragudna rám, ha fognék neki egy-két pirosszárnyút. Biztosan meg is bocsátott már régen, mert sosem voltunk még haragban mi ketten, és nem is bántott engem. Mondjuk ilyen csúnyát sem mondtam neki. De azért jobb, mint az apukám, mert ha ő egyszer begurul, akkor egy darabig nincs esti mese. Az még hagyján! A gondolatra is megcsikordult a gyomrom. Fffú… az anyukám biztosan nem árul be, ő nem olyan, bár most már bármi kitelik tőle. A nagymamám sem mondana meg, mert az öregek nem árulkodósak, és a Jani sem, mert végül is barátok vagyunk, és úgyis tudja, hogy nem úgy gondoltam. Na de az a kis majom. Ha eljár a szája, majd megkapja. Csak amit én is, meg egy kis ráadást. Csak jusson eszébe!

Már majdnem ott vagyok, de közben a jobb lábam feltörte a szandál, és a kavicsok is folyton belemennek, ezért mindig meg kell állni, hogy megigazítsam. De már látom a nádast. Meg egy sátrat a parton. Francba. Utálom a horgászokat. Rohadékok. A múltkor is, amikor erre bicikliztünk a Sanyikékkal, nagyon csúnyákat kiabáltak ránk. Hogy büdös kölkök, elijesztitek a halakat, és még mást is. Meg is vernek, ha leszállunk, de majd hülyék lettünk volna. Ilyen hülyeséget! Amikor a halak süketnémák. Hol van egy halnak füle? Szája az van neki, és mégsem beszél, vagy kuruttyol, füle meg nincs is, hát akkor hogy hallana? És orra sincs, mint a többi állatnak, csak egy lyuk a nyakán, a kopoltyú, ezért aztán ha kifogják, rögtön rosszul lesz. Éppen, mint én, ha lenyomnak a víz alá. Láttam többször is, és már az sem volt szép, ahogy rá volt akadva a horogra, aztán még tátogott is, és össze-vissza dobálta magát. Szegény halacska! Sajnáltam, de azért nem sírtam. Aztán a Jani lecsapta, és akkor teljesen kinyúlt, és mondta is a Jani, hogy most már semmi sem fáj neki. És persze jókat röhögött közben, mert a Jani mindig röhög, kivéve, ha megkérdezik tőle, hogy mit ugatsz, he. He-he. Mekkorára nőtt a feje, úristenkém! Jani, Jani, mikor jöttél haza este, merre jártál, mit csináltál? Talán ezt kellett volna megkérdeznem tőle.

Hát, ha nincs más választásom, akkor már inkább bemegyek az erdőbe, az is jobb, mint a semmi. Elfáradtam, és a hasam is elkezdett fájni, kellett annyit mondogatni. Hopp, egy príma bokor, olyan bunkernek való fajta, be is mászok alá, és kényelmesen elhelyezkedem, mintha csak nekem találták volna ki. Jobbra is, balra is kilátok a levelek között, így aztán hamar kiszúrom azt is, hogy a bokor túloldalán egy hatalmas kutya áll, éppen, mint az álmomban az ördög, csak tízszer akkora, mint az a szemét Sámli. Nem felém, hanem ki, a part felé kémlel. De ott van, alig egy köpésre tőlem. Igazából én ennél sokkal nagyobbat is tudok köpni. A farka bozontos, és vagy egy méter hosszú. Ahogy csóválja az orrom előtt, olyan, mintha nekem üzenne. Idehallom a lihegését. Hirtelen kiver a víz, reszketek, mint a nyárfalevél, és a szívem majd kiugrik. Óvatosan leteszem a kezem a földre, talán, hogy valami szilárdban megkapaszkodjak, ehelyett puhába nyúlok. Mellettem WC-papír tekereg az avarban. Felemelem kicsit a kezem, aztán úgy maradok, moccanni sem merek.

Hirtelen szellő rázza meg a leveleket körülöttem, és a bokor, mint egy csörgődob, vígan megcsendül, valahol harkály kalapál, és énekesmadarak dalolnak kórusban, és egyszerre mindent beterít a bűz… és az ordas dög már emeli az orrát, hegyezi a fülét, fordítja a fejét, a farkát leszegi − mindjárt kiszagol, mindjárt megneszel! Ha megfordul, végem van, meghaltam, széttép, és soha sem leszek meg, mint a nagypapám. Levegőt sem veszek már, csak a bőrömön, mint egy ijedt kis levelibéka kuksolok az átlátszó bunkeremben. Szeretnék összemenni, megbújni egy falevél alatt, vagy felrepülni, mint egy begazolt fácán. Vagy eltűnni teljesen, köddé válni, mint a mesében. De ez nem mese, és ha most meghalok, egészen biztosan nem az égbe jutok, hanem lent a földben rohadok el a piás Kováccsal meg azzal a szemét Sámlival együtt, és anyukámat és apukámat és a hugit sem látom soha-soha többé, mert ők a jók közé mennek majd a nagypapámhoz, meg a dédihez az égbe, és akkor valaki füttyent, a kutya kettő kurtát vakkant, és kiugrik a napfényre.

Ennyi kell csak nekem: minden erőmet összeszedve felpattanok, és uzsgyi a másik irányba. Ki a bokorból, egyenest ki az erdőből, bele a kukoricásba, hátra sem nézek, jobbra sem, balra sem. Csak előre. Lélekszakadva futok, a megsárgult levelek, mint rozsdás kardok, összevissza karcolják az arcom és a karom, de én egyre csak futok, futok. Futok, amíg szusszal bírom. Aztán már nem bírom, de még futok. Aztán egyszer csak elhasalok. A kemény göröngyökön jól megütöm magam. A föld savanyú ízét érzem a számban. Jó darabig fekszem így, nem mozdulok, vadul kalapáló szívem összeveri magát a földön. Elfeledkezem a veszélyről, mindenről elfeledkezem. Aztán egyszer csak megrázom magam, és felkelek. Abból, hogy a fenekem hirtelen fázni kezd, megértem, hogy bepisiltem. Fogalmam sincs, mikor, nem emlékszem rá. Az orrom vérzik, de csak egy kicsit. Lógatom a fejem, hadd folyjon, aztán megtörlöm, és elindulok. A kezemre rászáradt a szar. A gatyám szárába törlöm, a kukoricalevél nem jó ilyesmire. Előre!

Egyenesen előre, tovább, lassan-lassan, tovább, mindig csak tovább az ellenségesen sorakozó szárak között. Egyre határozottabban. Aztán egyszer csak gondolok egyet, és a másik irányba fordulok. De nem jó az sem, megfordulok megint. Milyen jó volna most, ha legalább a húgi itt lenne velem. Ő már biztosan régen bőgne, de én kézen fognám, és szépen hazavezetném. A ballal ám, nehogy összeszarozzam a puha gumikezecskéjét. Vagy segíthetne az a fonál is, mint a diafilmen, vagy a szőlőszemek, de ez már késő bánat. Mert a szörnytől megmenekültem, elszaladt, de a labirintusból hogy találok ki egyedül? Nem segít senki, semmi. Egyedül vagyok. Lassan-lassan potyogni kezdenek a könnyeim. Aztán egyre szaporábban. Valakinek mindenképpen sírnia kell ebben a siralmas helyzetben, és csak én vagyok itt, hogy sírjak. Hát sírok. És kézen fogom magam. És előre. És tovább, tovább, tovább…

Hol lakik az úristen, hol lakik az úristen, hol lakik az úristen, nyújtogatom a nyakam, hiába, nem látok mást, csak a hatalmas, vidám kék csíkokat fölöttem, a nagy sárga rengeteget körülöttem és a fehérre szikkadt földet a talpam alatt. Az úristen az égben lakik, de most nem lát engem, mert elvesztem a kukoricásban. Mert rossz voltam, és a rosszakkal ő nem foglalkozik, azt a csicskájára hagyja. De én a kutyának se kellek! Hát akkor ki vigyáz énrám? Én csak egy szegény kisgyerek vagyok, akit senki sem visz magával, de ki vigyáz énrám? Mert szerintem az az úristen dolga lenne, még ha rossz is vagyok, de annyira azért mégsem, hogy elvitt volna az ördög. Talán csak nem ér rá most. Az is lehet. Másra figyel, nem látod? Ne szekáld folyton, dolga van, meccset néz, vagy az Izaurát, vagy készül másnapra, vagy zoknit stoppol, vagy hirtelen el kellett utaznia, majd nemsokára jön, nem tudom mikor, de nemsokára, de addig is viselkedj rendesen, különben szomorú lesz. És mérges. Vagy szunyókál az ebéd után, ahogy most neked is kellene.

Megállok.

Hol vagy? Hol vagy? Hol vagy, te? Te?! Valahol valaki elneveti magát. Várok. És újra. Fülelek. Valaki talán jót szórakozik rajta, ahogy ott tekergek a kukoricaszárak között. Megvonom a vállam, továbbmegyek. Ha szórakozik, hát szórakozzon! Élvezze csak az eltűnt kisgyerekes adást! A szandim talpa leszakadt, úgyhogy kilépek belőle, és otthagyom, mezítláb megyek tovább. Fáj minden porcikám, mintha a saját csalános csapdámba léptem volna bele. De ezt nem én ástam, hanem valaki más, aki sokkal jobb nálam a csapdakészítésben.

És egyszer csak kint vagyok a kukoricásból, magam sem értem, hogyan, de kint. Állok a földút szélén, mögöttem a kukoricás, előttem a nagy kékség, alatta körös-körül a sárgán elnyúló határ. Fönn, magasan repülők cikáznak, én látom őket, de ők nem látnak engem. Szétnézek. Templomtornyot, víztornyot, mint otthon, hiába is keresnék. Átvágok az úton, a lemenő nap felé indulok, szemem megint megtelik könnyel, de nekem olyan, mintha vér lenne. A túloldalon már leszedték a kukoricát, és az úttól nem messze áll egy szárkúp, oda akarok bemászni, a sötét szárkúpba, ahol nem ég ez a csúfondáros, vakító, vörös fény, ahol egy kicsit összekuporodhatok. De akkor hóóó, hirtelen ott tornyosul fölöttem két ló, mindjárt agyontaposnak, a szemük letakarva, szerintem nem is látnak engem, ezért becsukom a szemem, mert így képzelem a halált, hogy akkor becsukom a szemem, és vége, de egy néni lekiabál a bakról, hogy ugyan ki fia-borja vagyok, és mit keresek itt, ahol a madár se jár. Mint a mesében. Kedvesen kezdi a banya, ahogy szokta, hogy bedőljön neki a kisgyerek, de engem ez az egész már nem is érdekel.

És hogy nézek ki egyáltalán. Ejnye. Ez nem a halál, hanem a banya, úgyhogy illedelmesen köszönni kellene, de kiszáradt a szám, elcsuklik a hangom. Nem érdekel. Azért a nevem csukott szemmel is meg tudom mondani, hümmög csak rá. Aztán megmondom azt is, hogy hívják az anyukám, és aztán megragad, és földob hátra a kapák meg az ételhordó meg a kulacs mellé, és káromkodva megfordítja a kocsit. Nagyon szomjas vagyok, de fuj, nem víz van a kulacsban, kiköpöm. Fel is dől, érdekel is engem a banya savanyú bora. A Janié ezerszer jobb. Nem szólok semmit, nem is gondolok semmire, csak fekszem, mindenem fáj, és mindenem összeszorítom. És hirtelen eltűnik a fény, és lassan rákezd, csöpp… csöpp, aztán szépen beleerősít, csöppcsöppcsöpp, és én odatartom az arcom, odatartom a testem, mindenem, és hagyom, hadd verjen el a zápor. Mintha ennyivel megúszhatnám.

Hanem amikor megállunk, rögtön felpattanok, és a szemeim is, és nem a mézeskalácsházat látom, de nem ám, hanem a kék hullámot a nagymamám háza előtt, és egyszerre rám tör a reszketés. Leugrok a kocsiról, köszönés nélkül sunnyogok előre, de ahogy beteszem a kaput, abban a szempillantásban, boszorkányság, nyílik az ajtó, és előbukkan a nagy bozontos lángoló fej, és én hanyatt-homlok rohanok, be a budiba, és a hátam mögül a nevemet hallom, és a nevemet megint és lihegést, és gyorsan eltolom a reteszt, és teli torokból ordítok, kint meg ő ordít, és rázza az ajtót, én meg egyszerre csak okádni kezdek, együttes erővel dől belőlem szőlő és galuska, valaki szorít, présel, segítség, nyögöm, agyonnyom, repülőgép zúg a fejem felett, de nem látom, mert a fejemben, mert minden elszürkül, és zuhanok, és a homlokom keményen koppan, előrecsuklok, és az a bűz megint és egy nagy csattanás, és nehézség és könnyűség egyszerre, és világosság újra, levegő, szürke ég, levegő, aztán szalad-szalad-szalad a világ, de nem tudom, hogy hová, visszafelé, és nem hallom, hogy mit mond, olyan halkan beszél, és miért, és átkarol, és aztán minden vaksötét már.

Amikor kinyitom a szemem, még mindig sötét van. Egyedül fekszem az ágyban. Az ágyamban, mert nincs mellettem senki, hiába kezdek tapogatózni, csak a levegőt markolom. Olyan csönd van, mint a nagymamámnál, és olyan sötét is, csak a szuszogás hiányzik mellőlem, csak az a másik test. Felkelek. Imbolygok, mintha minden oldalról súlyok húznának lefelé. Találomra elindulok, de rögtön meg is botlok valamiben, felrúgom, kiömlik, belelépek, aztán valahogy odatapogatózom a másik ágyhoz. Odakucorodom, erre ő motyog valamit, és behúzódik a falhoz. Bebújok a takaró alá, átkarolom, hogy jobban elférjek, és a fülébe súgom a titkom. Most már tényleg jobb, ha tudja.

Másnap arra ébredtem, hogy valaki bökdös. Nagy kék szemeivel kíváncsian nézett rám a testvérem, és rögtön rákezdte, hogy áruljam már el neki, miért akartam belebújni abba a büdös budiba, ami tele van kakival. Mit kerestem, talán valami titkos kincs van elrejtve ott? Rögtön lekevertem neki egyet, és aztán meg is bántam, és már késő volt persze. És az anyukám is lebetegedett, a homlokát borogatta, és a nagymamám pedig telefonált, hogy a dédike meghalt az éjjel, és én egész nap megállás nélkül csak sírtam, annyira fájt a fejem nekem is, és még az apukám is próbált megvigasztalni, de hiába, el kellett neki rohanni valahová, hogy majd vacsorára, legkésőbb mesére vissza, na persze, és minden maradt a régiben, és közben örökre megváltozott minden, mint mindig minálunk.