Sok ember köszönheti a színjátszásnak, hogy van hova mennie.”

Varju Nándorral, a győri Révai Miklós Gimnázium diákszínjátszó-rendezőjével, a RÉV TIE Társulat tagjával beszélgettem az elmúlt tizenöt év tapasztalatáról.

Portré

Fekete Anikó: Hogy lettél diákszínjátszó?

Varju Nándor: Mindez valamikor a kilencvenes évek elején kezdődött. Magával a színjátszással még az általános iskolában ismerkedtem meg. Ihász Ica néni színjátszókört vezetett a Fekete István Általános Iskolában, hetedik-nyolcadik osztályos koromban játszottam nála. Hetedik végén elmentem egy színjátszótáborba Csornára. Ott találkoztam először olyan diákokkal, akik már komolyabb formában játszottak középiskolában, és Wenczel Imrével is itt ismerkedtem meg. Aztán a Révai Miklós Gimnáziumba kerültem, és ez első év második félévében elkezdtem „színjátszózni”, 1994 tavaszától Wenczel Imre vezetésével. Innentől kezdve töretlen a pálya. Az 1994-es csornai megyei színjátszótábortól kezdve minden nyáron jelen vagyok az eseményen – lassan már húsz éve.
Nem emlékszem, mikor mentem el az első próbára, csak arra, hogy a Kisfaludy-napokon láttam előadásokat, aztán bementem Imréékhez, megkérdeztem, hogy játszhatok-e, ő pedig adott egy jelenetet, majd azt mondta, tessék, ezentúl te fogsz ebben szerepelni. 1994 nyarán összeismerkedtem Tóth Szilviával, innentől kezdve pedig hol Imre, hol Szilvia kezei alatt dolgoztam, és időnként Nagypál Orsinál is.

Miért választottad a diákszínjátszó-rendezést?

A kezdetektől fogva érdekelt. Észrevettem, hogy a színpadi lét nagyon jó: szerettem, hogy az ember mások bőrébe bújhat, kedvére „ripacskodhat”. De éreztem, hogy a másik oldal is izgalmas: hogy a rendezés által gondolatokat is át lehet adni, lehet kísérletezni. Az első darab rendezésébe negyedikes gimisként fogtam bele. Akkoriban érettségire készültek a végzős osztályok, ezért csak három évig jártak színjátszóra, így Imre megkért, hogy a nyári táborban (1996 nyarán) vállaljak el egy csoportot. Rettenetesen küzdöttem velük. Vagy inkább magammal. Nem voltam még felkészülve arra, hogy csoportot vezessek, de végül egy egészen elfogadható kis előadás jött létre. Aztán a következő évben már együtt dolgoztunk Imrével. Klasszikus darabokból volt összeválogatva néhány jelenet, rendezhettem egyet-egyet a Peer Gyntből és a III. Richárdból. Innentől kezdve foglalkozom ezzel a területtel is. 1999-ben Sárköziné Kollarits Edittel közösen kezdtük el vezetni az akkor már egy éve működő ReActor csoportot. 2000-től 2006-ig a saját csoportomnak tudhattam őket, és amikor egyetemisták lettek, még akkor is együtt dolgoztunk.
Azért kezdtem bele az egészbe, mert nagyon érdekelt, hogyan lehet megmozdítani olyan anyagokat, amiket mások megírtak, mások találtak ki, és ez mitől lesz az enyém – vagy a miénk. Kísérlet volt az első önálló rendezésem is, a Folytassa, Othello! című előadás, amiben az érdekelt, hogy egy tragédiából hogyan lehet komédiát csinálni. Azóta is foglalkozom hasonló dolgokkal, főleg a műfaji kérdések kapcsán: hogyan lehet harminc percbe összesűríteni a háromórásra írt darabot. Szálak, szereplők kihagyásával, mégis megtartva a mű által hordozott üzenetet.

Mára már biztos tudatosabban látsz neki egy-egy munkának. Hogyan állsz neki a rendezésnek?

Mindegyik anyagnál másképp. Sok szempontból ösztönös ember vagyok, és főleg az voltam a kezdetekben, de egy idő óta már tudatosabban dolgozom. A dramaturgiai munka viszont egyszerre ösztönös és tudatos. Általában valamiért megtetszik egy darab: vagy azért, mert láttam egy feldolgozást, vagy mert valaki beszélt róla, vagy mert már korábban próbálkoztam vele, és nem jött össze. Meg kell ismernem a művet, át kell látnom a szerkezetét, tudnom kell, hogy passzol-e az adott csapathoz.
A csoportvezető mindig próbál egyrészt magának, másrészt a csapaton belül minden egyes személynek feladatot adni. Sokszor az is probléma, hogy az erős játszók mellett vannak olyanok is, akik kevésbé kerülnek reflektorfénybe. Helyenként nehezen érti meg egyik-másik gyerek, hogy ő most miért csak tizenöt mondatot kapott. Erre van a mondás: „nincs kis szerep, csak kis színész…” Általában azért meg szokták érteni, hogy a feladatot, amit kapnak, nem véletlenül kapják. Elég jól meg kell ismernem őket már addigra, hogy tudjam, mennyire terhelhetőek, valamint hogy szerintem mire van szükségük. A csapat karaktere meghatározza, hogy milyen előadást készít velük az ember.
Egy idő után kialakul, hogy egy három-négyéves folyamat kapcsán mi az, amin érdemes átmennie egy csoportnak. Kell olyan darab, ami mélyebbre megy, például Shakespeare, Brecht, és kell komédia is, mondjuk Tasnádi vagy Molière, hogy rájöjjenek, ríkatni és nevettetni nehéz feladat (bár talán az utóbbi a nehezebb). És fontos, hogy engem is érdekeljen. Volt, hogy elkezdtünk foglalkozni valamivel, majd két hónappal a bemutató előtt eldobtuk és belefogtunk valami egészen másba, mert „elfogyott bennem”. Ha nem születik meg 3-4 hónapon belül, akkor már nem érdekel. Inkább feszítettebb tempóban csinálunk ilyenkor mást, amit addig nem is láttunk, és ami akkor izgalmasabb.

KörTeliKör Pernelle-csalad (2009 Irsai Hortenzia, Margl Ferenc)

Sokfelé jártál Magyarországon, sokat tapasztalhattál. Mi az, ami az 1990-es évek elejétől 2013-ig bezárólag változott? Mi történt a diákszínházi palettán?

Vannak előremutató és kevésbé előremutató folyamatok. Ami nagy szívfájdalmam, hogy a régiónkban egyközpontúvá vált a színjátszás. Régebben Sopron, Mosonmagyaróvár is hangsúlyosabban jelen volt a színjátszós életben, de mi Győrben manapság nem nagyon tudunk róluk.
Amit jó látni, hogy Magyarországon egyre tudatosabb a diákszínjátszással való foglalkozás ügye. Sok korombeli és nálam fiatalabb felnőttnek fontos ez. A fiatalok nagyon sok új színt és energiát hoznak a színjátszásba. Próbálunk mi is ifjabbakat behúzni, hogy újabb lendületet kapjon a dolog, és minél tudatosabban épülhessen tovább. A globalizálódó világnak azért vannak előnyei is: könnyebben informálódunk egymásról, mint tizenöt évvel ezelőtt. Jó látni, kik az újak, milyen csoportok, irányzatok jönnek látre. Egyre több dolog elérhető: mozgásos képzések, vagy hogy valaki énekelni tanuljon. Szélesedik a színjátszásban elérhető eszközök palettája is: zene, fénykép, film, és a társművészetek is egyre inkább teret nyernek. Azzal együtt pedig, hogy mindez egyre professzionálisabb, a szakembergárda is egyre képzettebb. Az én időmben sok esetben esetleges volt, kiből lesz diákszínjátszó-rendező, manapság viszont már vannak erre irányuló képzések, viszonylag könnyen elérhetőek.
Amiben még hiányt szenvedünk, az a finanszírozás. Az ODE (Országos Diákszínjátszó Egyesület) folyamatosan anyagi problémákkal küzd, nem tud megfizetni embereket, akik ezzel hivatásszerűen tudnának foglalkozni, pedig ez egy több ezer diákra és több száz tanárra, drámapedagógusra kiterjedő mozgalom. Ez a fajta képesség- és készségfejlesztés nem működik Magyarországon, holott a szülők visszajelzéseiből egyértelműen lehet látni, hogy a gyerekeikkel jó dolgok történnek. Főleg akkor, ha van egy egészséges szakmai közeg, ahol kommunikálnak egymással a vezetők, akik beszélgetnek a gyerekekről a gyerekekkel. A gyerekek ki vannak éhezve arra, hogy okos emberekkel beszélgethessenek, tanulhassanak tőlük. A színjátszás, ahogy én csinálom, nagyon verbális műfaj. Nagyon sokat kell ahhoz beszélgetni, ismerni egymást, hogy igazán jól tudjunk együttműködni a színpadon, így sokszor többet tudunk a gyerekek napi gondolatairól, teendőiről, mint a szüleik. Ezért igyekszünk a felnőtteket is odavonzani a színjátszás közelébe, hogy lássák, mi történik a csemetéjükkel, és támogassák, amit csinálunk. Egyelőre nagyon pozitívak a visszajelzések: mindenhol hálásan veszik a szülők ezeket a törekvéseket, eljönnek, megnézik az előadásokat. Szinte egy második családi kör alakul ki nálunk. Ezt nagyon jó látni. Országos szinten nem tudom, hogy zajlik ez, reményeim szerint máshol is törekednek erre, mert ez lehet az előre mutató út. Talán a szülők bevonásával az anyagi források is könnyebben elérhetők lesznek.

TrActor Egy előre... (2012 Villányi Fábián, Bizzer Ádám és Horváth Jácint)

Szuper, hogy olyan mozgalom részesei vagyunk, mely több ezer embert érint, de aggasztó, hogy mégsem lehet mindezt akkreditált formában tanulni. Szerinted mi lehet annak a módja, hogy a „csak mozgalom” jellegből kitörjön a diákszínjátszó-rendezés és önálló szakmává válhasson?

Az alkalmi beszélgetéseknek nincs értelme addig, amíg nincs egy olyan szervező erő, ami ezeket a szempontokat összefűzi egy gondolatmenetbe. Mintha nem érezné, nem tudná senki sem, hogy kinek a feladata ilyen típusú képzéseket tartani. Őszintén szólva én sem tudom, hogy az EMMI vagy a KLIK feladata volna-e inkább. Az állami szerveknek is fontos lehetne, hogy a szakma magas szinten legyen szervezve. Nagy szükség lenne arra, hogy azok, akik vezetőként ebben mozognak, egymástól is tudjanak tanulni, de erre csak évente kétszer-háromszor, két-háromórás tréningek formájában van lehetőség, akkor is úgy, hogy ezek a tréningek alapvetően diákokat szólítanak meg. Néha néhányan mi, csoportvezetők is bemegyünk, megnézzük, és ha tudunk, profitálunk belőle.
Fontos lenne az is, hogy egy-egy műhely bemutatkozhasson. Vagy arra kellene lehetőséget teremteni, hogy (akár Győrben) meghirdethessünk képzéseket, ahol esély nyílna komolyabb szakmai tréningsorozat szervezésére. Így akár ki is alakulhatna egy szakmai beszélgetés, vita, eszmecsere. Nehéz eldönteni, hogy ez kinek a feladata lenne, mert az ODE láthatóan nem tudja vállalni. Nincs hozzá infrastrukturális háttere, se humán erőforrása, legkevésbé anyagi lehetőségei. Műhelyszinten van erre törekvés, például Inárcson vagy Pápán. Ehhez az is kell, hogy kicsit kilássunk magunkból. Azt érzékelem, sokszor bezárkózunk a saját világunkba. Kellenének a nagy egyéni vállalások.

RÉV Rebellis (2013)

Mi volt az eddigi legszebb élményed a játszóid felől?

Több ilyen volt. Mindig az utolsó a legmeghatározóbb. Évről évre történnek dolgok, amik nagyon jólesnek és persze olyanok is, amiket hiányolunk. Mindig azok a legszebbek, amikor a játszók fontosnak tartják, hogy megemlékezzenek arról, hogy mi együtt dolgoztunk. Nagyon jó volt, amikor a heti próbákon túl is tudtunk szervezni külön találkozásokat. Érettségi előtt nem okozott problémát, hogy elmenjünk egy országos találkozóra, és hogy a következő hétvégén – ami pont az érettségi előtt volt – egy másik fesztiválra is eljuthassunk (ráadásul a szülők is azt mondták, menjetek, ezért dolgoztatok). Vagy amikor egy egész doboznyi fotót kaptam egy csoportomtól. Vagy amikor együtt maradt egy csapat, tovább dolgoztak, és önállóan is szerveztek maguknak előadást, sőt ők mondták, hogy nekem mikor hova kellene menni, mert még az általam rendezett előadást játszották szerte az országban. Legutóbb pedig könnyes búcsút vettünk Korányi Bálint csoportvezetőtársammal a TrActor csoporttól, akiktől szintén fotóalbumot kaptunk. Ezek tényleg azért olyan jók, mert nem várja el az ember: maguktól érzik a gyerekek, hogy ez fontos.
Szintén nagyon pozitív élmény, amikor rám ismernek: ja, te vagy az, akiről egy barátom már mesélt. Hallanak róla, hogy Győrben miket csinálunk. Ezek azok, amik évek múlva is visszaköszönnek, és akkor látja az ember, hogy valószínűleg valami jót hozott létre. Sok ember köszönheti a színjátszásnak, hogy van hova fordulnia, mennie. Nagyon jó érzés látni diákokat felnőni. A volt tanítványaimmal sokszor ugyanott kezdjük el a beszélgetéseket, ahol abbahagytuk, és szerintem ezek azok az élmények, amik igazán mélyre hatnak.