Erről a slamről mondani kéne valamit. Konkrétan meg kellene mondani, hogy akkor ez most végső soron jó-e vagy rossz-e. És ezt egészen komolyan gondolom.

Mert sokan mondják sokféle okból, hogy a slam valami nagyon rossz. És ezzel részben egyetértek, de nem elsősorban azért, amiért ezt mondani szokták. A slam biztosan nem rossz azért, mert valamilyen módon „lealjasítja a kultúrát” vagy mert „lehet ezt csinálni, csak mért kell közzétenni?”, vagy mert „ezt nevezik ma költészetnek?!”. Ezek mind butácska ellenvetések.

A slam először is nem aljasítja le a kultúrát, mert a slammerek egy jó része, amint észrevettem, kiiratkozott a kultúrából, legalábbis abból a „magas” kultúrából, amit olyan sokan féltenek tőle. Szóval még ha némiképp hiteltelen is ez az antikulti vagy alterkulti hozzáállás a hagyományos irodalmi orgánumokban fel-feltűnő Závadáktól és Simonoktól, a slammer qua slammer akkor sem a magaskultúrában utazik és azt csak annyira alacsonyítja le, mint a jazz Beethovent (pace Adorno).

De még ha úgy is volna, hogy a slam költészet, akkor sem volna érdemes megbotránkozni rajta. A valamicske műveltséggel rendelkező olvasó rájöhet, hogy az idők változnak, és ha nem most, valamikor úgyis megszületik egy olyan műfaj vagy stílusirányzat, ami nem lesz az ínyére, hiszen az újabb és újabb generációk ízlése szükségképpen egyre távolabb kerül a régiekétől. Ne felejtsük el, hogy Babits is milyen értetlenül ekézte Kassákot. A történetileg tudatos olvasó tehát jobban teszi, ha hátradől és hagyja, hogy az idő ítéljen bármiféle újdonság felett, ő maga pedig – lévén, hogy senki, még a legszemtelenebb slammer sem kényszeríti slamhallgatásra – olvashatja azt az irodalmat, ami neki tetszik, van abból is elég a föld kerekén.

De mégiscsak azt akarom mondani, hogy van valami baj a slammel, éspedig pont az, ami miatt nagyon sokan jónak tartják. Ugyanis elterjedt vélemény, hogy a slam egy olyan alternatív önkifejezési módot képvisel, ami által a mai fiatalok képessé válnak a megszólalásra, a véleményformálásra, általában a kritikus gondolkodásra. A slam a mi szamizdatunk, underground kultúránk, rendszerkritikus irodalmunk, az avantgarde-unk vagy bármi, amelyen keresztül megteremthetjük a saját identitásunkat, megtanulhatunk reflektálni a környező valóságra, és végül képessé válhatunk megváltoztatni azt.

Ahogy Závada írja egy kommentben: „Ha a slamet mint 3.) mozgalmat vizsgáljuk […] akkor pedig be kell lássuk, hogy elképesztő közösségformáló ereje van […] így nem elhanyagolható szoc., társ., politikai reflexió tekintetében sem.” Vagy ahogy Bánlaki D. Stella fogalmaz: „a slam ma az egyik nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a fiatalok gondolkodnak.” De rajtuk kívül is akadnak jópáran, akik szerint a slam – szemben a magába fordult és már-már élvezhetetlen magasművészettel – képes megmutatni a huszonegyedik század emberének, a felnövőben lévő generációknak, hogyan kell görbe tükröt tartani a társadalomnak, hogyan kell hátrébb lépni a mindennapok rohanásából, elgondolkodni: a slam a valóságra való kritikai reflexió autentikus formája és közege.

Ha így áll a helyzet, az nem túlságosan jó hír a számunkra. A slam ugyanis természeténél fogva alkalmatlan arra, hogy a kritikus gondolkodás táptalaja legyen. A slam természete szerint a magamutogatás műfaja. Valami olyasmi, mint egy rapcsata a pesti egyetemistáknak és egyéb értelmiségifiókáknak. A cél a közönség tetszésének, elismerésének kiváltása, mégpedig egy meglehetősen rövid, nem egész négy perces előadás keretei között. A slammernek éppen ezért arra kell törekednie, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el a közönségben – vulgo: a slammernek hatásvadásznak kell lennie.

Ez persze nem diszkreditálja a slamet mint előadói formát, de még mint művészeti formát sem feltétlenül. Létezik exhibicionista művészet, kár is lenne tagadni. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a slam esetében a dolog belső jellegéből adódik, hogy a jól megcsinált slam elsősorban nem mély vagy igaz, hanem jól szól, hogy vicces, érdekes, figyelemfelkeltő, stb. Ebből persze nem következik, hogy a slam soha nem igaz vagy mély vagy gyönyörű. Az viszont következik belőle, hogy maga a műfaj arra sarkallja az alkotót, hogy technikát helyezze előtérbe a tartalommal szemben. A slammernek az a dolga, hogy jó showt csináljon, ami ütős, de mint tudjuk: egyáltalán nem biztos, hogy a legütősebb show egyben a legigazabb, legmélyebb, legjelentősebb.

Arról nem is beszélve, hogy be kell látnunk: nem egész négy percben igencsak nehéz valamiféle magvas gondolatot közvetíteni. Így aztán a slammer kénytelen egy-egy jól hangzó catchphrase-re, frappáns odamondásra szorítkozni („A Jobbik? A Jobbik meg csak simán kapja be a faszomat”). Egyszóval a slammer kénytelen-kelletlen az álentellektüel seggfej szerepét kell, hogy alakítsa, aki látszólag bátran beszól az Arcnak, valójában viszont az a célja, hogy ledumálja a szellemi bugyit az – ezúttal ártatlan fiatal hölgyként reprezentált – közönségről.

Ha tehát a mai fiatalság számára csakugyan a slam az önkifejezés és kritikus gondolkodás autentikus közege, úgy a fiatalság catchphrase-ekben, frappáns beszólásokban tanul meg gondolkodni és kifejezni magát, amelyekért azután nem kell jótállnia, hiszen az ő feladata csak az, hogy három percben lenyűgözze a közönséget. Ezen túlmenően további felelősség nem hárul rá. Nem kérdezhetjük meg, hogy a Jobbiknak pontosan miért kell bekapnia a faszunkat. De ha meg is kérdezzük, a slammer mint slammer nem válaszolhat valamiféle velős gondolatmenettel, amin egyszer-kétszer át kell rágni magunkat, aminek a megértéséhez kicsit olvasgatnunk kell. Ha slamben válaszol, újra csak valami könnyen emészthető, azonnal ható szöveget nyomhat le, ami ugyan rátapinthat a lényegre, de az a tapogatózás kevés a kritikai reflexióhoz.

Egy szó mint száz: a generációnknak és pláne a következőknek a legkevésbé arra van szüksége, hogy frappáns beszólásokban, odamondásokban tanuljon meg gondolkodni, hogy a közösség, amelyhez tartozik és amelyen keresztül „szoc., társ., politikai reflexiót” gyakorol, olyan showmanektől kapja az eszmei hátterét, akik a közönség minél hatásosabb elbájolására hajtanak különböző szómágiák segítségével. Az ilyesmiből, azt hiszem, elég baj származott eddig is.

A slam mint szórakoztató műfaj vagy mint művészeti forma teljesen a helyén van. De azt a szerepet, amit úgy érzem, sokan szeretnének neki tulajdonítani, jelesül, hogy egyfajta alternatív vagy underground kritikai kultúra zászlóshajója lenne, amely a megavasodott magasművészet helyett majd megszólítja a fiatalságot, közösséggé szervezi őket és megtanítja kritikusan reflektálni a világra, nem tudja eljátszani. A slam természetéből adódóan alkalmatlan az olyanfajta kritikai reflexióra, amelyet az általa megcélzott és megformálni kívánt közösségnek gyakorolnia kellene. A slamnek nem ez és nem is lehet ez a célja, hiszen az, ahogy Körtesi Márton nagyon helyesen megjegyzi, nem több, mint „a pillanatnyi szórakoztatás.”