Nincs nálam jegyzetfüzet, s nem kapcsolom be a diktafont sem, nem készülök arra, hogy majd tudósítást írok. Helyette kedvesen kérlelő szavak emlékébe kapaszkodva igyekszem egymagam, vadidegenek közt ülve a tömeg miatti szorongásomon úrrá lenni. Hiszen megígértem, hogy egyszer megnézek én is egy versenyt élőben. S csak másnap jövök rá, mekkora jelentőséggel is bír ez a két szó: versenyt és élőben. Azóta érlelődik bennem lassan és óvatosan a II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság döntőjéről ez a beszámoló.

Ha valakit érdekel a slam poetry jelensége, ám eddig csupán irodalmi rendezvények kísérő programjaként látta, hogy költőként is ismert slammerek felolvassák-előadják szövegeiket, az mihamarabb látogasson el egy olyan rendezvényre is, ami csak a slamről szól. Meg fog lepődni, s talán még az is megfordul a fejében, mennyire értelmetlen nyári alkotótáborokban, irodalmi fesztiválokon vagy konferenciákon kuriózumként mutogatni néhány sapkás és/vagy kapucnis, mobiltelefonról olvasó fazont, mert olyankor tényleg könnyen adja magát a gyakorta hallott rosszmájú kérdés: itt már mindenki slammel akarja eladni a saját programját? S abból a látószögből tényleg nem tűnik sokkal többnek a jelenség, minthogy egyesek állva olvassák fel verseiket.

Kiváló alkalomnak a valódi slam-feeling megismerésére persze olyan események tűnnek, mint a 2013. november 15-én a Trafóban teltház előtt megrendezett II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság döntője volt.  Az október első hétvégéjén a Corvintetőn tartott háromnapos selejtezőből huszonöten jutottak tovább, egy híján mindannyian felléptek a döntőben is. Szokás szerint most is mindenkinek három perc (+ 15 mp „tiszteletidő”) állt rendelkezésére, hogy megmérettesse magát, a szakmai zsűri is három főből állt (Ladik Katalin, Keszég László és Bencsik Ádám Ponza), akikhez két önként jelentkező csatlakozhatott a közönség soraiból. Most is tíz pont volt a maximum, amit adni lehetett, s míg az első körben még csak fél pontok, a döntő döntőjében már tizedek is árnyalhatták az értékelést. A házigazda most is Mavrák Kata Hugee és Németh Péter Zeek voltak, a produkciók közt az Amoeba zenekar játszott, a látványért pedig a Kiégett Izzók felelt.

csintaáron

Életkép a a döntőről

Akik jártasak a pontozásos sportágakban, tudhatják jól, hogy sokat számít, ki mikor kap szerepet. Egy verseny elején biztos, hogy nem repkednek maximális pontszámok. Érvényes ez egy slam poetry versenyre is, a sorrendet sorsolással, ott a helyszínen döntik el, a slammer (a közönséggel együtt) közvetlenül a fellépése előtt tudja meg, ő következik. Nincsenek kiemeltek, nem számítanak korábbi eredmények, akár a tavalyi dobogóst is kihúzhatja Hugee vagy Zeek keze abból a bizonyos baseballsapkából.  Ad demonstrandum végül tényleg ez történik, elsőként Simon Mártonnak, a tavalyi ezüstérmesnek kell a mikrofon elé állnia. Hozza is a tőle megszokottat, odateszi magát rendesen, a közönség is hosszan tapsol, a zsűri szíve azonban csak maximum 9,5 pontig lágyul.

Az én szemszögemből akár jelképesnek is tekinthető, hogy Fortuna így döntött ezen az esten. Az a résztvevő, akinek a legjobban ismerem a szövegeit, s ebből kifolyólag leginkább vártam, hogy ehhez képest ezen az esten mivel áll elő, rögtön az elején túl van a szereplésén, az öt fős második körbe gyakorlatilag esélye sincs bejutni, s itt van még  huszonhárom másik slammer, akik közül persze egy-kettő még akad, akikre kíváncsi vagyok, de hát mennyien vannak itt még rajtuk kívül  – csupa ismeretlenek.

györfikata_slam

Győrfi Kata

Él egyfajta kép a köztudatban a slam poetryről, hogy ez afféle szellemes rímpárokba szedett politizálás. A slammer kiáll a színpadra a mikrofon elé, és rímesen-ritmusosan szónokol az ország állapotáról, közéletről és közérzetről, vagy akár aktuális pártpolitikai jelenségekről. Nem véletlen persze, és minden bizonnyal akadtak olyanok is a nézőtéren, akiket ez az este is csak megerősített ebben. Hiszen repkedtek itt a megjegyzések szép számban vak komondorokra, a Horthy-szoborra, nácikra, rasszistákra, homofóbokra, kormányra és ellenzékre, Orbánra és Gyurcsányra, stb. De emellett szép számmal hallhattunk olyan előadásokat is, melyek igencsak személyes, magánéleti jelenségeket tematizáltak. Portrét vakrandizó depressziósról és hiperaktívról (Tolnai Eszti), ódát a kövérséghez (Basch Péter), kamaszkori emlékek felidézését (Kövér András Kövi), vagy ironikus összefoglalót a gyerekkorról (Kemény Zsófi), stb.  Persze újra és újra tematizálták a fellépők magát a slamet is, megtudhattuk, hogy az olyan, mint a pogó (egyik szóra sem keresünk magyar megfelelőt), na meg egyébként is, a slam az új punk (Csider István Zoltán), és aki anélkül alkot róla felszínes (és rosszindulatú) ítéletet, hogy megnézné magának, mi is ez, annak Gábor Tamás Indiana üzent eléggé határozottan.

tg_slam

Tengler Gergely TG

Talán épp a tematikai sokszínűség miatt, de ahogy egymás után, előzetes elvárások nélkül hallgattam az addig számomra ismeretlen fellépőket, kezdett fontosabb lenni a témán, egy-egy jól hangzó, találó soron, egy-egy szép, többszörösen összetett képen túl az, ahogyan mindezt előadják. Már nem a rím, hanem a ritmus (még a leginkább stand up comedy felé hajló előadásban is), sőt, ezen is túl a színpadi jelenlét, egy-egy kiváló dramaturgiai megoldás volt számomra a lényeg. Ahogyan Tengler Gergely TG gyakorlatilag belakta a színpadot, ahogy Horváth Kristóf Színész Bob dramaturgiailag tökéletes, tűpontos ritmus- és hangnemváltásokat csinált, produkciójának végén a levegőben lógva hagyva egy igencsak kínos kérdést. Vagy amikor Győrfi Kata háromszor is elismételte a félbehagyott, magakasztott „Katalinka szállj el, jönnek a” mondatot. A slam poetryre nem lehet csak mint szövegre tekinteni, nem lehet úgy viszonyulni hozzá, ahogy egy irodalmi rendezvényen hallgatod a költőt, még ha elő is adja a versét, és nem csak gyorsan túljut a(z esetleg motyogó) felolvasáson. Való igaz, akár úgy is lehet fogalmazni, hogy a slam poetry nem irodalom, mármint abban az értelemben, hogy nem leírt szövegek időben és térben közvetett, olvasás általi befogadásáról van szó. Nem lehet csak a szövegre támaszkodni, nem lehet az értelmezésből a többi összetevőt sem kihagyni. Vannak slam szövegek, amelyek persze így is működ(het)nek, de a slam mégiscsak a szöveg, a hang, a tartás, az előadói habitus, a közönséggel való kommunikáció és persze a már említett  ügyes dramaturgiai megoldások keverékéből áll össze. Ezt pedig csak élőben lehet igazán megtapasztalni, s legjobb akkor, ha az egymást követő fellépők ráadásul még versenyeznek is egymással. Nem, nem degradálja le, hanem megfűszerezi az egészet.

Nem említettem eddig, mert külön bekezdést érdemel Süveg Márk Saiid slamje, ami teljesen új távlatokat nyitott. A marhavagonban utazó deportáltak szemszögéből előadott szöveg a szinte kivétel nélkül két szótagos szavak sorolásával (nem ritkán többszöri ismétlésével) a vonat zakatolását ugyanúgy visszaadta, mint az emberek zaklatottságát, kétségbeesését, halálfélelmét. Saiid a legpozitívabb értelemben döbbeneteset nyújtott, a közönség is csak lassan tért magához. Ezzel a produkcióval a tavalyi bajnok magasan verte a mezőnyt, méltán jutott be a második körbe (bár úgy hírlik, a slammer közösségben is élénk viták zajlottak utána arról, mennyire volt jó ötlet egy ilyen témával versenyhelyzetben színpadra állni.)

Saiid mellett végül Basch Péter, Csider István Zoltán, Horváth Kristóf Színész Bob és Tengler Gergely TG jutott be a döntő döntőjébe. Mielőtt azonban még egyszer megmérették volna magukat ők öten, a harmadik meghívott fellépő, vagyis ez esetben fellépő páros kápráztatta el (nem túlzás) a közönséget. Míg az est elején Szkárosi Endre szólította fel a nézőket végre tettekre, a második blokk kezdetekor (12 fellépő után volt egy kis szünet) Molnár Péter mondatta ki velünk néhány tucatszor, hogy “szabad”, a döntő kör elején Szlávy Eszter és Pion István közös fellépését nézhettük végig. Az idén a selejtezőből tovább nem jutó tavalyi bronzérmes slammer és légtornász párja a későbbi beszámolók szerint gyakorlatilag ellopta a show-t a többiek elől.

Éjfél közeledtével aztán a második kör szinte csak levezetésnek tűnt az eddig történtekhez képest. Saiid egy a szünetben írt köszönőbeszédével megnyerte végül a versenyt, második Basch Péter, harmadik Horváth Kristóf Színész Bob lett (egyébként azonos pontszámmal), negyedik Csider István Zoltán, ötödik Tengler Gergely TG.  A zsűri szakmai különdíját Győrfi Kata érdemelte ki, a közönségdíjas pedig Simon Márton lett.

A slam poetry kétségtelenül megosztó jelenség. Időről-időre fellángol a vita körülötte, mi is ez, mire jó, miért nem jó. Mint általában minden jelenséget a világon, megpróbáljuk ezt is a lehető legegyszerűbben definiálni, besorolni valahova, vagy éppen kizárni valahonnan. Akadnak lelkes igenlők, és harcos ellenzők egyaránt. Én egyrészt úgy gondolom, nem kell minden ellenérvet élből elutasítani, de maximálisan igazat  kell adnom mindazoknak, akik szerint élőben kell megnézni egy slam poetry rendezvényt, mert úgy lehet csak igazából megérteni (sőt megérezni), ők miről is beszélnek. Én megtettem, ott voltam, végignéztem minden egyes produkciót. És egyáltalán nem bántam meg.

Fotók: Polgár András

(II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság döntő . Trafó, 2013. november 15.)

Figyelem! Slam poetry napok a FÉLonline-on is! Ha először mégis inkább a szövegekkel barátkoznál, akkor kövesd a FÉLonline versrovatát!