Csáki Judit színházkritikust, egyetemi tanárt a barátságon túl is sok szál köti Alföldihez és az ő Nemzetijéhez: már a hatásos fülszöveg is felhívja a figyelmünket arra, hogy mindketten 2013. július 1-ig töltötték be addigi fontos pozíciójukat a Duna-parton, illetve Kaposváron. Nem kell hozzá túl sok háttérismeret, hogy tudjuk: mindkettejük helyét ugyanaz a személy foglalta el, pontosabban: kapta meg. Az Alföldi színháza – Öt nemzeti év című kötetet tulajdonképpen ketten írták: a főszöveget Csáki jegyzi, kurzívval pedig Alföldi ehhez írott kommentárjait olvashatjuk.

Csaki_Judit_Alfoldi_szinhaza_-_Ot_nemzeti_ev_

A borítót egy hatalmas Alföldi-portré foglalja el, amely a mostanában megszokott Alföldi-képet mutatja: fekete ruhás, borostás, ősz hajú férfit, akinek arcán nyoma sincs a mosolynak. A cím viszont, emlékeztetésül, nem Alföldi Róbert, hanem: Alföldi színháza – Öt nemzeti év. Nyilvánvaló, hogy több példányt lehet eladni a kötetből egy fotóval, de ez a szenzációhajhász gesztus egyáltalán nem áll jól az egyébként nagyon igényes könyvnek.

A könyv nem Alföldi színházáról szól, nem is a Nemzeti Színház 2008 és 2013 közötti időszakáról, hanem arról, hogy ebből Csáki Judit mit (és kit) tart fontosnak. Hiába idéz sorra kritikákat, az előadások listaszerű felsorolása, felidézése, értékelése nem tud kimászni a szubjektív válogatás gödréből. (Hogy ez a gödör valóban gödör-e, s ha igen, milyen mély, vagy esetleg valami egészen más, azt most hagyjuk.) Ezek a beszámolók viszont minden bizonnyal csak azoknak mondanak valamit, akik látták a szóban forgó előadásokat. Nekik viszont többet mondanak, mint puszta emlékezés vagy felmagasztalás: épp a kritikák idézésével éri el Csáki, hogy valamennyire értelmezze is az előadásokat, és ne csak a szokásos lózungokat írja.

Csáki Judit viszont úgy tűnik, csak a szépre emlékszik az elmúlt öt évből. A szerinte rosszul sikerült vagy valóban megbukott bemutatókat egy-egy félmondat erejéig említi csupán, így nem tud átfogó képet festeni a színház ötéves működéséről – holott a fülszöveg is valami ilyesmit ígér. Alföldi erényeinek magasztalását viszont nem kevés árnyalattal képes véghezvinni. A remek társulatépítő, a celeblét és a komoly színházi ember között dönteni kényszerülő sikeres igazgató képét talán túl sok színnel ábrázolja. Alföldi kommentárjai ezt némileg igyekeznek helyrebillenteni: ő ugyanis nem maszatol, hanem nyíltan leírja konfliktusait, rossz döntéseit is, mindeközben pedig esze ágában sincs álszerénynek lenni.

A Nemzetire vetülő politikai figyelem gyakran kerül elő a szövegekben, Csáki azonban itt nyíltan nem is törekszik tárgyilagosságra. Még amikor az olvasó megítélése szerint igaza is van, könnyen elragadtatja magát és ír olyanokat, ami egy napilapban elfogadható, de egy – ismétlem – ilyen színvonalas kiadványban talán nem helyénvaló.

A könyv legizgalmasabb részei az interjúk, ezek többé-kevésbé tényleg kitűnőek, és még azok számára is érdekesek lehetnek, akik nem vagy nem nagyon jártak nemzetis előadásokra. A kérdés viszont itt is felmerül: miért épp azokkal beszélgetett Csáki, akikkel? Mi indokolja például a Bánfalvi Eszter-interjút, ha Básti Julit nem szólaltatja meg? Félreértés ne essék: mindketten kiváló színésznők, de a válogatás elvét nem értem. Miért beszélhet Závada Pál tíz oldalon keresztül a színészbüfébeli emlékeiről, ha a színház vezető színészének, Kulka Jánosnak még egy oldal sem jut? (Csak mellékesen jegyzem meg, ha igazán provokatív akart volna lenni Csáki Judit, akkor Vidnyánszkyt, Trill Zsoltot, Fekete Pétert etc. is. meginterjúvolja.)

A legkevésbé sikerült, ezzel együtt legfeleslegesebb fejezet mindezeken túl a Mások a Nemzetiről című. Itt elolvashatjuk többek között Nádasdy Ádámnak a színház búcsúünnepségére írt, nem kimondottan jó versét (két igazán találó sor viszont mégiscsak akad benne: „Talán nem is baj, hogy csúnya ez a színház:/ Maga a nemzet se valami szép.”), továbbá Esterházy Péter ugyanakkor elhangzott beszédét; azonkívül két színész, Makranczi Zalán és Znamenák István, illetve Vörös Róbert dramaturg blogbejegyzésszerű, meglehetősen semmitmondó emlékezéseit (láthatóan őket is fontosnak tartja a szerző, de valamiért nem ült le velük interjút készíteni); valamint Hajzer Éva, foglalkozására nézve „néző” nemzetivel kapcsolatos érzelemkitöréseit. Ebből megtudhatjuk például azt, hogy a néző hölgy az Alföldi-féle Nemzeti Színház miatt állatmentő lett, és (nem vicc!) elment Afrikába egy árvaházba önkéntesnek. Ezen szövegek létjogosultságát látszólag semmi nem indokolja, így nem is teljesen világos, miért kerültek a kötetbe.

Fontos könyv az Alföldi színháza, de nem elég okos ahhoz, hogy a saját csapdáiból kikecmeregjen. Láthatóan kapkodva és nem kellően átgondolva készült el, ennek ellenére többnyire valóban élvezetes olvasmány. Főként – és elsősorban – azoknak, akik jártak a Nemzetibe. Nem bulvárkönyv ugyanis, hanem emlékmű.

A FÉLonline.hu értékelése: 6/10

A kötet recenzióinak gyűjteménye a Critica Nován

Csáki Judit, Alföldi színháza – Öt nemzeti év, Libri, Budapest, 2013.