− Na, idefigyelj, te… te kis! Majd én… majd én! − A Jani régi jó, busa feje tűnik elő hirtelen, ahogy csatornát váltok, és mindjárt kétszer akkorára dagadva, mint amekkora úgy általában volt neki, pedig hát az se semmi! Az se volt semmi ám… a Jani világokat kitöltő, óriási, vörös lufifeje, az libben elém: alul kissé hájasan s fölül kicsit összehajazva is − de jó! de jó újra látnom a drága Janim! −, az a pár szál szerencsétlenül, a homlokára tapadva tüntet, aranyló szájából savanyúság fröccsen szerte szét, de a széleken, a sötét sörték közül a szaftcsík cinkosan rám kacsint, mint anyukáméról a gyöngyházfény szokott, ha csak úgy ripsz-ropsz kente fel − itt azonban a hasonlóság, közös gének ide, közös gyerekszoba oda, hirtelen megszakad, ha tágítjuk a kört: az anyukám nem szúrt, nem szúr és nem is fog szúrni soha!

− Majd én majd megmutatom!

Tömpe mutatóujja fekete félholdja fenyegetőn szúr felém:

– Neked! – de beleremeg.

− Hogy hol lakik! −, és beleremegek én is, és a csontok, mintha vezényszóra, fennakadva mind a levegőben, és a lélegzet is. És a tekintetek az asztalfőt célozzák némán, engedelmesen és parancsolva egyszersmind: célkeresztben a Jani, lágyéktól fölfelé – hogy éppen ott kell a gonosz viaszosvásznas asztallapnak deli alakját levágni! –, amint vészjóslón fölém tornyosul: kimerevített pillanat lehetne ez, de valaki folyton beleremeg. Na mi lesz már? Mert valami lesz, mert olyan még sohasem, hogy semmi sem, ha hibáztam, tudom, valamire biztosan számíthatok, és ezt most tényleg nem kellett volna, tudom, hogy a…

− A jó ku… vagyis a jó édes… − de egyszerűen csak kicsúszott!

− Ajóédesúristenitneki! − Visszaszívnám, mint a taknyot, mielőtt még valaki elkapná, és csavargatni kezdené az orrom, de ezt már nem lehet. Hiába, hogy nem akartam. Hogy szakadna meg… de nem szakad, mert nem akarom, hogy megszakadjon. Mert beszívom, kifújom, mert lehunyom, kinyitom, mert megfeszítem és tartom és tartom és hiába: itt vagyok, ragyogok, és… én vagyok én, és ha már így előjött ez a nyitókép, egye fene, lejátszom az egész megkopott, vacak filmet, és mondom alá a hangot, csak figyelj.

Szól, ha recseg is, a jó ebédhez a nóta a nagymamámnál. Szemben az anyukám, mellette a húgi, jobbról kerekedik a fentebb vázolt veszély. A nagymamám a kamrában matat, az ő csontjaiban jó előre sajog a baj, és valami sürgős odébbtennivaló mindig akad itt. Hát apukám? Ha ő itt lenne… hú! Akkor egészen más lenne a helyzet. De az apukám nincs itt, mert az apukám nem szokott itt lenni, inkább ott, ahol dolga van, most éppen meccse, ráadásul idegenben játszik, úgyhogy ne is számítsunk rá ebédre, és nem is; nem is terítek neki, saját helye sincs már az asztalnál, azt elfoglaltam én. Az enyémet meg a húgi, miután kibújt az etetőszékből. Mindenki elégedett lehet a helycserével, legalábbis mi, gyerekek, úgy fest, mindketten rangban előrébb léptünk, csak egy kicsit mintha kitúrtuk volna közben az apukámat, vagy csak a rendelkezésünkre álló teret töltjük ki, nézőpont kérdése, kakas vagy tojás volt-e előbb, nem tudom, miért nem érdekel ez így senkit sem. Gyorsan megszoktuk és megszerettük az új helyünket, gyorsabban, mint az anyukám, aki néha felém fordul ebéd közben, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak sóhajt egyet. Én pedig úgy csinálok ilyenkor, mintha nem is látnám, mit csinál, mintha éppen azzal lennék elfoglalva, hogy kikotorjam a levesből a répát. És tényleg azzal vagyok elfoglalva, de látni azért még látok.

De ez most nem is érdekes. Hanem csak az, hogy számíthatunk rá: majd valamikor értünk jön az apukám, mert olyan nincs, hogy nem jön, számítunk rá, és ő jön, és majd az én helyemen eszi meg a felmelegített ebédet, mert ez már az én helyem, de felőlem oda ülhet, és úgy csinálhat, mintha még az övé lenne. Aztán ledől, vagy ledőlne, nekünk meg egyszerre mehetnékünk lesz, mert vár a tenger vasalnivaló, amiből engem a bugyihajtogatás érint, de én nem várom a bugyihajtogatást egy kicsit sem, csak az otthont, és abba sok minden belefér, még, na jó, akár a bugyihajtogatás is.

– Öreg este lesz megint, mire hazaérünk! A gyereknek még leckéje van. – Egy–null az anyukámnak. De a gyors és hathatós választ borítékolhatjuk: apukám egy jól irányzott lövéssel – vagy szúrással? – azonnal kiegyenlít. Csukott szemmel: akkor miért nem hozta magával a leckét?… és káromkodik, magában, mert ő nem olyan, hogy hangosan, de közben mozog a szája, és úgy artikulál, hogy mindenki, aki éppen a képébe bámul, jól értse, hogy érti. De én nem várom meg a végét, mert ennek sosincs vége, legfeljebb csak technikai szünet van néha. Egy ideje már ikszre játszanak ezek, na nem gól nélkülire, és nem is csak a részvétel számít vagy a játék öröme, bár ki tudja, talán még élvezik is, ezektől minden kitelik, ha a fair play nem is annyira.

Én még az apukámnak szurkolok. Nem mintha őt jobban szeretném, nem tehetek róla, egyszerűen ezt szoktam meg. Régen még ketten szurkoltunk neki, az anyukám meg én… akkor még mindig győztek, mindig, ha mi ott voltunk, ott visítottunk a pálya szélén, és az apukám minden gól után kinézett, mindig, mintha direkt nekünk lőtte volna, vagyis a mi kedvünkért, úgy csinált, integetett nekünk, és jól játszott, még cigánykerekezett is nekem a pályán, és közben nevetett… Egyszer egy kupát is nyert, sokat játszottam vele, amíg el nem játszottam autóskártyán, lett is baj belőle, szidás, könnyek, fogadkozás, hogy többet ilyet nem, és tényleg nem, mert nincs több kupa. Nem megy neki a játék, úgy tűnik. Ha például ikszelnek, az még nem ok a jókedvre, mert egy pont nem pont. De miért? Hát akkor micsoda? Mi a…?! Hogy én vele ne szemtelenkedjek, jött a válasz a logikus kérdésemre. Hogy okoskodás helyett inkább azon járjon az eszem, hogy ne ejtsek le, meg borítsak fel mindent azzal a kétbalkezemmel meg kétballábammal. Kérdés, hogy ugyan kitől örököltem ezt a hallatlan bénaságomat, mert tőle ugyan nem, ő mindkét lábbal egyformán jó. És fejjel is. Furcsa, nem? Azzal beletemetkezett a könyvébe, úgyhogy nem kérdeztem meg, hogy mégis, ha választani kell, a jobb vagy a bal feje-e a jobbik; talán nem is voltam még akkor olyan. Másnap erre elvitt az állatkertbe. Csak mi ketten egész délelőtt, vattacukor is volt, meg kóla, minden, ami egyébként tilos, éjszakai hasfájás még ilyen jól nem esett. Hát így megy ez, tanultam meg a leckét: egyszer pocsék, máskor brillírozik, kiszámíthatatlan a formája az apukámnak. Egyszer a hit fogy el, máskor az erő, milyen csapatkapitány az ilyen? Öregszik, adjuk el! De nem adom. Amíg vasárnap este értem jön, és hazavisz, semmi pénzért nem adom.

Szombat délután érkezünk a nagymamámhoz a kispirossal. Leszállunk a megállóhelyen, a semmi közepén, ahol a madár se jár, mondogatta az apukám, amíg ő még járt erre, pedig dehogynem: például fácán, bár a fácán tényleg nem jár, hanem repül, ki az árokból, volt, hogy teljes erőből neki a motorháztetőnek, hogy csak úgy koppant, jól megijedtem, mindenki megijedt, de ez mind semmi, végtére is nem belőlünk lett leveshús; könnyen pórul jár a fácán, ha balfácán. De én jobb, ha hallgatok, mert én is kiköpött az vagyok, néha kerek-perec megkapom a Janitól, ha magamra löttyintem a teát, mert ő nem befelé káromkodik, mint az apukám, és sajnos van igazság abban, amit mond, de én azért még egyelőre nem kenődtem fel egy szélvédőre sem. Ahol az apukám se jár, most olyan ez a megállóhely, a semmi közepén, és ebbe belekötni sem lehet, mert erre már csak akkor járunk, ha nélküle jövünk. Apukám nincs, leszálló nincs, csak mi vagyunk; fácánok vannak, nyulak és őzek is vannak, és a Jani is van. És a nagypiros!

A Jani a barátom, amióta az eszemet tudom, és hazafelé megengedi, hogy egy kicsit én is vezessem azt a csodálatos járgányt, de az anyukám ennek egyáltalán nem örül, mert nem való a gyereknek, mondja, pedig a kés, a villa meg az olló nem való a gyerek kezébe, és ezért eszem kanállal, mert én szófogadó vagyok, de a bicska, a lombfűrész meg a traktorkormány az más, arról nem szól a nóta. Mi az nekem, elkormányozni egy traktort, de a Jani a rend kedvéért úgy csinál, mintha ő vezetne, csak hogy az anyukám megnyugodjon. Na azt várhatod. Bárcsak nekünk is traktorunk lenne otthon! De ha felhozom a témát, az anyukám rögtön felkapja a vizet, utálja a traktort, az apukám meg jókat nevet az ötletemen, hogy azzal mennénk iskolába, de csak viccből nevet, szóval a traktorról, azt hiszem, egyelőre lemondhatok. Ha legalább traktoros lap lenne az autós kártyában, akkor az lenne a kedvencem, és akkor az vinne mindent, és mindig magamnak osztanám. A legmerészebb álmom az, hogy egyszer felülhessek egy kombájnra. Legalább egyszer! Sajnos hiába kértem a szülinapomra, hogy hadd menjek egy kört a Józsi bácsival, éppen szerelőnél volt állítólag, mármint a gép, a Józsi bácsi meg nem ért rá, elment a boltba, és kapált, és kórházban volt, és a fiánál, és meglátogatta a lánya, állítólag, de helyette legót kaptam, és nem is szomorkodtam sokáig, és nem is túl feltűnően, úgyis az volt a harmadik legkedvesebb kívánságom, mert legózni a második legjobb dolog a világon. Ha kinn szakad az eső. És szakadt, ahogy a születésnapomon mindig, hátha jövőre meglesz a villanyvasút is, rossz időben az a csúcs.

A nagymamámnál egy óriási nagy büdös ágyban alszunk együtt, a húgival, meg az anyukámmal, óriási nagy párnákon, óriási nagy büdös dunnák alatt, majd agyonnyomnak, de én szeretem mégis… Jó így együtt, mi, gyerekek és az anyukám és persze a nagymamám, mind egy rakáson, meg a Jani, de ő a konyhában dől le, a heverőre, és különben is, este mindig a kocsmába megy először, kimegy elengedni a kutyát, beszól, jó éccakát, és tényleg csak jó éccaka jön vissza, már csak én vagyok fenn, a többiek régen horkolnak. Meg a Nótás, de őt persze nem ugatja meg, okos kutya. A nagymamámnak inkább nem szólok, hogy eléggé büdös a dunna, pedig szellőztetni is szokta, de fölösleges, ő nem érez szagokat, a trágyára sincs egy szava sem, úgy megszokta már, bezzeg a samponomra elhúzta az orrát a múltkor, amikor beleszagolt, hát meglepett vele, mert én viszont szeretem azt a szagot. Csak az anyukámnak mondom lefekvéskor, ő olyan kényes, hogy biztosan érzi, a múltkor is elhányta magát attól, hogy én elhánytam magam, ilyenkor mégis azt mondja, hogy butaságokat beszélek. Nem vitatkozom vele, végül is egészen megszoktam már ezt a büdöset, és könnyebben elalszom itt, mint otthon. Amúgy is csak azért büdös, mert döglött libából van, és a döglött libák büdösek. De azért még nem fogom megsajnálni őket, mert a múltkor is megkergettek a falu szélén, nyújtott nyakkal, a nagy hegyes csőrükkel kapkodtak felém, de én gyorsabb voltam.

A döglött libákkal végül is semmi bajom, bár néha azért tudnak szúrni még így is, tollvéggel fülön, de nem vészes. A kakas viszont úgy megrúgott egyszer, hogy sírtam, később pedig azzal álmodtam, hogy nekem jön megint, be is pisiltem, másnap még sántítottam, és jó sokáig megmaradt az a nagy kék folt a csípőmön, meg a mélyedés, ahová beütötte a hegyes sarkantyúját, olyan magasra felugrott a dög. Még jó, hogy elszaladtam, és nem estem el, mert akkor a tetejébe még jól meg is taposott volna, ezzel vigasztalt a Jani. A doktor néni azt hitte, hogy szíjjal vertek el, mert fogalma sem volt róla, micsoda fenevad egy hatalmas, vörös kakas, az anyuka meg sírt, és bizonygatta, hogy egy újjal se, soha! Na erre majdnem mondtam valamit, de az injekciós fecskendő, amit szokás szerint kaptam, lefoglalta a gondolataimat. A kakas volt, persze, az a rohadék, hümmögtem. Nagyon fájt, bólogattam. Meg is ijedtem, meg hát. Vállvonogatás. A sebre büszke voltam, a többiről inkább hallgattam volna. A büdös dög! De azért engem sem kell ám félteni. Kicsivel később kiszívtam a velőt a nyakából, és megettem a szívét, és kivételesen még veszekedni sem kellett érte, mert még a húgom is felfogta, hogy ezen a szíven nem osztozunk, és végül ez vigasztalt meg. A töke a nagymamámnak és az anyukámnak járt, a mája a Janinak, a zúzáját meghagytam a kicsinek, hadd örüljön. Ez egy győzelemmel felérő döntetlen, akárhogy is nézzük!

A dunna alatt már a kakasra is bátran visszagondolhatok. A dunna alatt mélységes a csönd és mélységes a sötét. És a dunna fölött is, ha leszáll az éccaka, olyan vastag a sötét, hogy sehol máshol a világon olyan nincs. Csak a dunna nehéz szagát és óriás súlyát érzem. Csak azt látom, amit látni akarok, vagy ami azt akarja tőlem, hogy lássam. Csak azt hallom, hogy a szívem dobog. Hangosan. Olyan hangosan, szaporán és erősen, dobb-dob-dobb, hogy mindjárt ki fog ugrani, baing, mint a kő a csúzliból, és akkor meghalok. De nem szólok, nem is moccanok, egy családban egy beszari bőven elég. Még jó, hogy kibírom… nem, nem halok meg. Közben arra gondolok, hogy a húgi viszont tényleg fél, hiába van itt mindenki körülötte, és hiába fekszem én az ajtónál, úgyhogy a rablók biztosan engem visznek el, és nem pedig őt, aki legbelül, esetleg ha óriás csápjaikkal benyúlnának érte! De ez nem is olyan nagy baj, mert engem villámgyorsan vissza is hoznának, legalábbis a hülye Jani szerint, mindenki nagy szerencséjére.

Biztos, ami biztos, elárulom a húginak a titkot: hogy éjjel az ágy alól kimásznak majd a jancsibogarak, és akkorák, mint a tenyerem, és a fűrészfogaikkal jól elrágják mind az aranyhaját, mert attól lesz ezer életük. Nekem nem kell félnem, mert csak a szőkéket szeretik, ilyenek ezek a jancsibogarak is. Amikor aztán sírni kezd, hogy ronda kopasz lesz, megígérem neki, hogy na jó, én majd őrt állok egész éjjel, illetve fekszem, virrasztok egész reggelig, amíg feljön a nap, semmiség az, és a kísértetektől is megvédem, meg a rablóktól is, ha akarja, és agyonnyomom mind a jancsibogarakat, akárhányan jönnek, vagy összegyűjtöm őket egy skatulyába, szükség esetére. Csak akkor, ha a mókuska néniéktől csokit kapunk, mert fél füllel hallottam, hogy másnap jönnek (de nem jöttek, mert már megint lerobbant a csotrogányuk, hát ki lehet találni, hogy ki ette meg a tepsi sütit helyettük), adja szépen nekem az övé felét, és lehetőleg ne kelljen erre majd külön emlékeztetnem. Na ebben magam sem hittem: hogy majd a hála elönti feledékeny kis szívét, és aztán önként és dalolva… de gyártottam tervet erre a másik, valószínűbb esetre is, a hivatkozási alap megvolt. És az erő is, persze, az is. Különben sem igazság, hogy ugyanakkorát kapunk, amikor ő még fele akkora sincs, mint én! Meg is ígért fűt-fát, csak védjem meg, nemhiába hívják beszari húginak. Aztán rögtön el is aludt, ahogy szokott. Igazán nincs sok ideje félni, amilyen álomszuszék, de még annyit sem bír ki nyávogás nélkül!

Anyuka a film, a nagymami már az időjárás-jelentés alatt szuszogott. Csak én nem, de legalább gondolkodhattam kicsit a jancsibogarakon, hogyan, mivel lehetne fokozni a félelmetességüket, mondjuk fúrófejjel, esetleg öt fúrófejjel, vagy ásólábakkal, nyolccal, de mit ássanak ki? Hát a hajhagymákat. Akkor viszont el kell neki magyaráznom, hogy mi a különbség a tövig lerágás és a tövestül kiásás között… annyi baj legyen, majd a kiskertben bemutatót tartok holnap, hátha akkor felfogja. Elképzelem a jancsibogarakat a fűrészfogakkal, mind az ezerrel, meg a fúrófejekkel, meg az ásólábakkal, de hát annyi hely van egy jancsibogáron, valami félelmetessel még igazán fel lehetne vértezni. Hátulra kerülhetne még egy irtózatos szeplőszúró fullánk, nehogy már én legyek az egyetlen pulykatojás a családban! De ha már ő is pulyka, ki lesz a kakukktojás?! Mindegy, ezért egyszer már úgyis kikaptam az anyukámtól, amikor beárult ez a kis júdás… Jobbat kell kitalálni… de semmi sem jut az eszembe. Reggelre az egészet elfelejtem.

Mire a húgi felkel, bevágtam két szelet zsíros kenyeret, és megástam hat csapdát. De egyikbe sem lép bele. Igazából nem is azért ástam, hanem az ellenségnek, rajta csak próbát tettem, hát nem sikerült. Felmászok a diófára egy zsírpapírral és a tollal, amit ugyan nem szabadna kivinni, tollra viszont szükségem van a munkámhoz. És csak egyszer duggattam vele, többet aztán nem, mert megértettem, hogy azt faággal is lehet, illetve azzal kell, a tollal viszont csak írni, mást nem, mert ha duggatok vele, belemegy a föld, és elromlik, és nem lehet vele többet írni, és a faággal sem lehet, szóval kész a baj. Persze én tudom, hogy lehet faággal is, mi sem egyszerűbb, csak nem papírra, hanem a földbe, és persze papírra is lehet, csak az már nem olyan egyszerű, hogy klikk, és írás, ahhoz még festéket is kell keverni, és ahhoz a kamrakulcsot is meg kell szerezni, hát még jó, hogy van tollam, és nem duggatok vele. És persze nyugalomra is szükségem van, hogy gondolkodhassak: tovább kell dolgozni a terveken.

Ám a dolgok nem mindig a tervek szerint alakulnak. Csak tudnám, hol hibáztam. Nem is rosszalkodtam, szavam se lehetett hallani egész délelőtt, és ez a hála… Csalódottságom dühvé fújja fel undorom. A látszat kedvéért kaparászom a tányérban, úgy csinálok, mintha minden rendben lenne. Jobb a békesség. Csak nem értem, miért kell megenni azt, amit utálok. Ami undorító. És miért nem lehet azt mondani, hogy utálom, ha egyszer utálom, az az igazság, és hazudni pedig nem szabad?! Ha nem hagynak békében, muszáj azt mondani, hogy fáj a hasam. A doktor néni erre azt mondta az anyukámnak, hogy semmit sem szabad erőltetni. Így is lett. Amikor aztán a kúp került szóba, összeszorítottam a fogamon kívül mindent, és megtanultam betömni a legundorítóbb moslékot is (paradicsomos káposzta, nem lepett meg, hogy este kihánytam). Zokszó nélkül. Mert hiába fáj most már igazából a hasam, inkább nem mondok semmit, az egész baj a hasfájósdival kezdődött. Jobb a kiabálás is sokkal, mint a kúp. Megeszem, de még mindig utálom a nyeles húst, ahogy a húgi hívja. Ő bezzeg két kézzel tömi a majmot, mindegy, mit tesznek elé. Ha már nyél, akkor inkább pálcikás jégkrém, szép ábránd, azt bezzeg sose kapok, a mandulám meg a fogaim miatt, meg mert anyuka utálja.

Hiába nyelem a szaftos nokedlit, mint a parancsolat, és hiába húzom meg magam, a Jani csak nem állja meg, hogy belém kössön. Hogy ugyan mi az úristen baja van ennek a gyereknek, hogy még a csirkepörkölt sem elég jó az úri gyomrának. Az anyukám már leszedte a csontokról a húst, de ettől még nem lett szilvás gombóc a mócsingból. He? Hát nem szereti a csontot, tudod, mondja az anyukám, hát mi se a csontot rágjuk itt, drága néném, vág a szavába a Jani, he-he, nem vagyunk mi kutyák. He-he-he, egy korty fröccs a hülye viccre, amin persze csak ő nevet. Mire nekem meg az talál az eszembe jutni, hogy akkor mit ugatsz itt. He? De nem ám csak eszembe talál jutni. Ki is csúszik. Néha kicsúszik valami, nem tehetek róla, néha kicsúszik egy puki is, és akkor mindenki nevet, csak én nem. És most kicsúszott ez is, épp csak úgy magam elé motyogtam, és ha nem hallgat el egy pillanatra a rádió, semmi baj sem történik. De elhallgat. És senki sem nevet.

– Mit mondtál? Mit? No, megállj csak, te kis… majd én megmutatom… neked! – Egy pillanatra minden elsötétül körülöttem, még a szívem is, mint a hegedűs, egy ütemet kihagy. Majd a pofon térít észhez.

Az anyukám. Ő engem, én őt nézem, csak őt látom most, de igazából nem látom, az arca elfolyik, és mindjárt az enyém is, érzem. Rögtön felpattanok, és kiszaladok az udvarra, az üvegajtót jól bevágom magam mögött, hogy csak úgy csattan. Nem szabad, de most ezt kell csinálnom, mert most rossz vagyok, és az ilyen. Dobbdobdobb, szaporán ver a szívem és hangosan. A Nótásé is, örömében csóválja a farkát, és feltekeri magát a láncra, rózsaszín nyelvével integet, azt hiszi, a maradékot hozom, de nem foglalkozom vele, már megint kiöntötte a vizét, a buta dög, hát dögöljön szomjan. Már kint is vagyok a kapun. Kintről visszanyúlok, és bereteszelem, ki ne menjenek a tyúkok. Ezzel rosszaságom határához értem, de ennyivel nem érem be, ellököm magam a kerítéstől: nyílik még előttem tér a rosszaság se vége, se hossza mezején. Ég a fülem a nyakleves helyén, a szemem száraz. Először a kedvenc meggyfámra másznék fel, de nem sikerül rögtön felkapaszkodni, valahogy nehéznek érzem magam. És még kijöhet az anyukám is, és lentről kiabálhat velem, márpedig én most se látni, se hallani nem akarok senkit és semmit. És mondanivalóm sincs, egyáltalán semmi. Inkább elindulok az utcán, de nem a játszótér, hanem a temető irányába, arra úgysem keresnek, tehát a rosszaság útja is arra vezet. A dédike házához.

*

(A novella folytatását november 29-én tesszük közzé.)