Ha a jelen írás tárgyául szolgáló két kötet kapcsán a legutóbbi tíz-tizenöt JAK-füzetet végiggondolom – persze a szépirodalmat – kicsit elszomorodom. Nem azért, mert azok olyan rosszak lettek volna, hanem pont azért, mert voltak köztük bivalyerősek, amelyekhez viszonyítva Fenyvesi Orsolya és Pál Sándor Attila kötetei nem igazán mondhatók kitűnőnek.

181pontozo

Itt rögtön visszakozom is: Pál Sándor Attila Pontozója nagyon tisztességes, szerethető verseskönyv. Amolyan anti-urbánus vagy pontosabban nem-urbánus (de persze szigorúan nem népies) líra – a versek egyik legfontosabb jellegzetessége a falu mint élettér, mint otthon. Nem csoda, hogy a fülszöveget jegyző Győrffy Ákos azt említi, visszamerült a gyerekkorába, nekem is többször eszembe jutottak a nagyszüleimnél, falun töltött nyarak.

A Győrffy által megjegyzett rokonszenves szelídségen tűnődöm most – mármint hogy ez a költészet rokonszenvesen szelíd volna –, és hogy talán igazságtalan a Pontozót az őt nem sokkal megelőző kötetekkel versenyeztetni. Az említett bivalyerő legtöbbször ugyanis olyan (tragikus) tematikus szálnak volt köszönhető azokban a kötetekben, amelyhez fogható egyrészt nincs ebben a kötetben, másrészt bolondság volna számon kérő éllel hiányolni. A kötetnek persze van jól körülhatárolható, kijelölhető központi problémája, méghozzá az én-dilemma, a felnőtté válás, gyerekkori, családi traumák. Viszont – sajnos nem tudom kikapcsolni a (ki tudja, mennyire) céltalan versenyeztetést – ez a problémakör aligha fogható a Szőrapa apahiányához, a Biciklizéseink Török Zolival újra és újra kibillenő bizonytalanságának feszültségéhez, a Glaukóma szociális és mentális drámájához, az Akció van! groteszk családi problematikájához vagy az Urbia abszurd-morbid, sztalkeri világához. Szinte nem is értem a mostani fanyalgásomat, mintha az egyik kedvenc magyar filmemből, a Tesóból – amelynek épp a lakótelepi miliő adja meg különleges ízét – hirtelen akciójelenetek tömegét hiányolnám. Nem arról van szó – könnyűzenei terminussal –, hogy ne lenne benne dög. Mert van. Tényleg. Rokonszenvesen szelíd dög van benne. Ami szokatlan, hogy mintha nem akarna hatni. A Pontozó nem akar asztalt beszakítani, arcot letépni. A szövegek beszélőjének nyugalmához, visszafogottságához pedig jól illik ez az élőbeszédet finoman, könnyeden felstilizáló versbeszéd – habár megjegyzem, olykor tényleg a prózai beszéd közelében jár, nem csoda, hogy volt ebből félreértés.[1]

Sajnos igazán emlékezetes, kiemelkedő verssel nem találkoztam, ám a versek java egyenletesen jónak mondható, így egyszerűbb a kevésbé sikerülteket felsorolni. A Ház címűt például annak ellenére kevéssé kiérleltnek, néhol zavarosnak érzem, hogy valószínűleg a kötet egyik fontos verse akart lenni. A szöveg több szempontból is gyengén szerkesztettnek mondható. Nem azért, mert ne volna általános irányultsága, koncepciója a versnek. Inkább részleteiben érzem kidolgozatlannak. Azt például, hogy „emlékszem a pánikra / amikor a csipától reggelre összeragadt a szemem és azt / hittem megvakultam de anyuék kamillával visszaadták” még tudom értelmezni, de meg nem értem, mivel elhibázott ellipszisnek gondolom, hiszen ha kiegészítem a mondatot, „anyuék kamillával visszaadták a szemem világát”, a versbe máris oda nem illő, közhelyes és nem mellesleg kissé archaizáló szófordulat furakszik. Ennél kevésbé rekonstruálható a vers zárlata, amely szinte csak egymás mellé szerelt tagmondattöredékeknek tekinthető: „nem vagyok ötéves, huszonhárom vagyok, az tizen- / nyolccal több, pont mint most öcsém, lefekszem a / szobámban és alszom, hogyan változtak a kisautóim / könyvekké, apu és anyu már nem takarnak be, öcsém / a másik szobában, vele sem beszélgethetek, holnap / nincs ovi, én tanítok, de az kicsoda.”. Ezek a tagmondatok persze részint a gondolatfolyamban, részint kettesével-hármasával értelmezhetők, ám az életkorral való bűvölés könnyen félreérthető és tét nélküli, ezenkívül az utolsó sor leszúrt (nem)kérdése rossz ritmusban érkezik, a láthatóan szándékosan zilált gondolatfolyamból csak nehezen és nagy olvasói jóindulattal képződik meg értelemegész.

Egy másik kevéssé (talán legkevésbé) sikerült vers a Fák című, melyről a kötet végén jegyzet tudósít: „A Fák c. vers Kovács Dóra magyarózdi néprajzi gyűjtése anyagának felhasználásával készült.”. A vers meglehetősen kilóg a többi közül, ha észrevesszük a vonatkozó jegyzetet, ha nem, már az első sorok alapján csak talált szövegként tudjuk értelmezni, fel sem merül bennünk, hogy esterházys–Csokonai Lili-s szerepjáték volna: „Én Horváth Erzsébet a leány neven Varro / Hát én ahogy vissza emlékszem magamra tútam / énekelni és a táncot (…)”. Ehhez a vershez talán csak a Templomkert című vers köthető, mely a paratextus szerint „Ismeretlen gyűjtés a hatvanas évekből, Bács-Kiskun megye, Szank. Két rövid részlet a jegyzőkönyvekből.”. Csakhogy a vers filozofikus hangütése, de mindenekelőtt a megszerkesztettsége – a sortörések és a többértelműséget esterházysan kikövetelő, gépirathibát jelző lábjegyzet – itt túlságosan árulkodó, csak a szöveg szándékával ellentétesen tudom olvasni, talált szövegként nem. Ebben a tekintetben tehát sok aspektusban inkább a Fák ellentétének mondható ez a vers. Ez nem is baj; bár ez az életen filozofáló szöveg (kb.: vajon csak mellékvágány-e a földi élet?) nem lesz ettől az ellentéttől a kötet legerősebb verse, de mindenképpen tartalmasabbnak mondható, mint a Fák, amely valószínűleg pusztán a pontozó nevű szóló férfi néptánc szövegbeli szerepeltetéséért került a többi vers közé. Persze magát a gesztust értem, hiszen a szerző interjúiból, facebookos aktivitásából megtudhattuk, hogy néptáncos, és hogy a pontozó az egyik kedvenc tánca.

Meg kell említenem még a Depresszió című verset, nem azért, mert gyenge, hanem mert egyáltalán nem illik a Pontozó koncepciójába, viszont egy Nemes Z. Márió-(hommàge)kötetben volna helye. „Olyan volt, mint egy ember. Apa hozta októberben. Egy / kartondobozban ült, istállószaga volt és félt. (…) Injekciókkal tartották életben, később tablettákkal, melyek / köré hús nőtt. (…) Mikor eljöttem, másnapra / megdöglött, mert nagyapa szerint csak az ember tud meghalni.”

Ezek miatt elmarasztalni a kötetet persze nemcsak túl szigorú volna, hanem igazságtalan is. Pál Sándor Attila verseinek java erős atmoszférateremtő-erővel bír, s az így létrejött (falusi) versvilág könnyedén szippantja magába az olvasót. Írtam feljebb, hogy igazán emlékezetes verssel nem találkoztam, ennek oka, hogy a versek java egyenrangúan erős alkotói ennek az atmoszférának. Viszont néhány versben olvashatók emlékezetes képek, többnyire hasonlatok – és ebben mutatkozik meg talán leginkább, hogy mennyi köze van ennek a lírának a kortárs költészet hasonlatpoétikájához. Az olyan egyszerű, érzékletes hasonlatok emelik el a Pontozót a középszertől, mint a „mosolygott, mint a vadalma” (Séta (1.)), az „egy pillanatig / úgy nézett ki, mint egy plüssállat” – ti. az imént idézett Depresszió furcsa, epilepsziás rohamoktól szenvedő élőlénye –, vagy a Mezítláb című versből kettő is: „Tompán sütött a Nap, mint / egy kormos villanykörte.” és „a cipőtalpa mintája úgy maradt a poros földön, / mint egy asztronautáé”.

A Pontozó tisztességes kötet, nem szűnő hiányérzetem oka, hogy szerintem keveset vállalt. Igaz, amit vállalt, becsülettel elvégezte. Szelíd belépő a magyar irodalomba, de annyi biztos, mostantól már Pál Sándor Attilára is figyelnünk kell.

A FÉLonline.hu értékelése: 7/10

Fenyvesi2

Sajnos nem mondhatom ugyanezt el Fenyvesi Orsolyáról debütáló, Tükrök állatai című kötete alapján. A kötet már küllemre sem biztató, a cím á betűjének tükröződése olcsó megoldás, de ez még hagyján, hanem a hátsó borítón lévő kép egészen érthetetlen, címe Asztro-Mária. Szerintem a giccs és a hülyeség határán mozog, amit esetleg röhögve megmutatok a haveroknak, esetleg megfelelő, csípős megjegyzés kíséretében megosztom facebookon vagy elküldöm a Pápanyalóka blog szerkesztőinek. Szóval számomra ez a kép csakis viccként működik. Ami megdöbbent, hogy Fenyvesi Orsolya számára, aki civilben művészettörténész, nem, hiszen a kötetének hátsó borítójára helyezte.

Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a legalábbis megkérdőjelezhető külcsínt nem tudják ellenpontozni a versek. A szövegek zömén látszik, hogy Fenyvesi nagyjából tisztában van a kortárs tendenciákkal, találunk Petri-allúziót („A farkasok árnya napsütötte sáv.” Berendezési tárgyak) és Pilinszky-utalást („égve hagyott lámpák fénye” Illusztráció), keresni kéne még Marnót vagy Keményt. Egész jól elsajátította a telepesek fellépésével teret nyerő formanyelvet is – szabadvers, „paráztatás”, ellentétes szerkesztésű, oximoronszerű képek, hasonlatpoétika, mítoszteremtés stb. –, ám a formanyelv mögül hiányzik az invenció. Anélkül a versek java érdektelen marad, a mintául szolgáló formanyelv receptszerűen használt szabályai pedig képzavarokkal tűzdelik a verssorokat.

A legnagyobb baj talán, hogy az ellentétezőnek szánt képeket komplementer-elvű gondolat hozza létre, és ettől receptszerűen suták: „Ez a nyugalom kastélya, / behavazva egy sivatagba.” (Enfilade); „egy szabadtéri buliban táncoltunk, / rengetegen, mint a Hold” (Kariatidák). A hasonlatnak – ha mérlegként képzeljük el – már a modernség kezdete óta lényege, hogy kibillenjen az egyensúlyi helyzetből – gondoljunk Lautréamont hasonlatára a szépről –, az azonban nem megengedhető, hogy a mérleg fölboruljon. De megáll-e A képzeletbeli világháború hasonlata: „a térképek, mint a belek izomzata, / hazajuttatnak / a kontinens csonkolt végtagjaihoz”? Sajnos az sem menti ezt a képet, hogy látomásos a vers. Ugyanígy tartom képzavarnak a Fénymásolat felütését: „Sétálni indultak, / mint a fiókok fénye”. A telepes hasonlat is zavarosnak tűnhet elsőre, ám a jó telepes hasonlat valójában olyan többszörösen összetett kép, amit Hankiss Elemér, József Attila költészetén kidolgozott komplex kép fogalmával lehet mérni. Erre kiváló példának tartom Krusovszky Törtfehér című versében a csirkeszívet, az Elromlani milyenben pedig a sokat idézett hentespult–legelő-analógián kívül a betonkeverő-szájban kopogó szavak képét, mely a „Nyelvem helyén / száraz kavicsok forognak.” kétsorossal egységet alkot, s így a versbeni (és kötetbeni) veszekedésnek legalábbis Démoszthenész filippikáinak hevességét kölcsönzi.

Igazán zavaró az is, ahogy Fenyvesi többször az időkezelést igyekszik kissé megbolygatni, mivel múlt és jövő idő (ráadásul nem grammatikai) egymás mellé helyezésével szeretné ezt elérni: „Sok-sok levelet írtam akkor neked a jövőben” (A hajcsat). Vagy furcsa időparadoxont kreál: „Egy hete megettük az összes barackot a fáról, / amit tegnap ültettünk” (Muskátlis teraszok) – s ennek ráadásul semmilyen funkciója nincs se a versben, de még a kötetben se, pedig a barack feltűnik még itt-ott (pl. Csendélet erőszakos őszibarackokkal), ez a kép mégse kommunikál velük.

Sok szöveg pusztán hangzatos blöffnek tűnik fel, például A férfi és nő bestiáriuma harmadik darabjának felütése: „Az unikornis a remény skizofréniája.” E kilencdarabos ciklusnak egyébként vannak jobban sikerült darabjai is, az oroszlánhangyáról szóló negyedik és a medvéről szóló ötödik, ám sajnos ezek sem többek emblémaszerű, egyszerű allegóriákon alapuló rövid verseknél.

Fenyvesi Orsolya kötetéről összességében az mondható el, hogy tobzódik a zavaros képekben. Ezen nem segített sem az űrkutatás (pl. Cassini-Huygens, A férfi és nő bestiáriuma VIII. és nyilván ehhez a szálhoz kapcsolódna a hátsó borító is), sem a művészettörténet témáinak, szókincsének részleges játékba hozása (Enfilade, Kariatidák, Arabeszk, Ornamentika stb.). A gond, hogy ezek ötletszerűnek maradtak meg, nem alakult ki belőlük sajátos poétikai eszköz, nem jött létre általuk (sem) a kötetet egyben tartó kohéziós erő.

Zárásul azonban, a hosszas hibasorolás után Fenyvesi egy jól sikerült, nagyon szép hasonlatát idézném a kötet utolsó verséből, a Fotográfiából. Sajnos ez azzal kivétel, hogy az egyetlen igazán jól sikerült, meghitt visszafogottsággal szóló, mélytartalmú verse a Tükrök állatainak. „Te / arra ügyeltél, milyen precízen / állítom be a kopott masinát, / apámé volt, mint a szemem / valaha.” Erre nincs jobb szó, ez egyszerűen szép. Kár, hogy a kötet legvégéig kell várni rá. Kár, hogy összességében ettől még gyenge és érdektelen a kötet.

A FÉLonline.hu értékelése: 3/10

Pál Sándor Attila, Pontozó,  JAK, Prae.hu, Budapest, 2013.

Fenyvesi Orsolya, Tükrök állatai, JAK, Prae.hu, Budapest, 2013.


[1] “Pál Sándor Attila prózái következnek ezután” – Nagy Márta, Orcsik álarcban kiköpött Sopotnik, Prae.hu, 2013. 08. 31.