Megmozdulás

Képtelen lennék megtenni vele azokat a tervszerű mozdulatokat, amik az ágytól a falig megfertőznek mindent a közelükben, még ha ez a nemi betegség nem is kimutatható. Fáraszt az úttest a gondolata, ami ajkaitól az ajkaiig vezet. Egy ilyen út a részvétlen, terjeszkedő sivatag volna, annak a csontjaimig ható vonzalomnak a cáfolata, amit érzek.

Nem akarom, hogy a férfit lássa bennem, egy viszonyt, behelyettesíthető képletet, azt akarom, hogy engem lásson, ahogy én sem a nőt keresem benne (ostoba, kiherélt mítosz!), hanem őt magát. Azt akarom, hogy érintésünk a miénk legyen, ne hasonlítson egy házaspár vagy két homokos mozdulatára.

Nincs másról szó, mint a jelmeztelen ösztönökről. Velük lehetetlen kétszer ugyanabban a sodrásban elkeveredni.

 

Álom

Fölléptem a hajóra. A kapitányt alig értettem, valami Lille-környéki tájszólásban beszélt Amerikáról, egy menetrendszerű felfedezésről. Az én végtagjaim e szavaktól egészen elzsibbadtak, hát ordítottam: „Anglia, Anglia! Amerikába már repülők járnak!”. Ő nem értette, mert nem beszélek elég jól franciául. „Útvonalakat lehet szerkeszteni, de a távolság már nem létezik, nem vagyok képes többé megerőszakolni a valóságot!”

Másnap aztán reggel lett és én egész nap rettegtem. Este jöttek a haverjaim, együtt mentünk a bordélyhoz. Sorsoltunk, én a harmadik vagy talán a negyedik lehettem (ráadásként egy bizonyos igazságra). Izzadó tenyerem olyan volt, mint egy frissen fölmosott fedélzet, ami csak a matrózok lerészegedésére vár. Pár perc múlva rájöttem, hogy nincs vesztenivalóm.

Ezután egy amolyan szalonnasütésre voltam hivatalos. Mire megérkeztem, a tűz már kialudt, vagy talán sohasem égett, láthatatlan alakok ültek a parázs körül. A nyársakon izzó apró parazsakkal mindenki nagyon jól bánt, a fotóalbum egyre terebélyesedett az irodalomtankönyvekben, annyira abszurddá vált az egész, hogy az szinte már érdektelen. Vadul hadonászni kezdtem. Ha tehetem, minden lapot összefirkálok, annyira undorodtam az óvatos remekművektől. Kiváló alkalom lett volna, hogy szemeimből könnyeket facsarjak, de inkább lehunytam őket, és elaludtam.

 

Elő az útlevéllel

A zülléshez és a boldogsághoz gyáva és esetlen, a tragédiák és az ünnepek próbára tesznek, s én sokszor elbukom. Viszont megvan az a képességem, hogy egy kellemetlen szóviccel elintézzem ezt az egészet: „nem vagyok a való világba való” (valahogy így válhat a bor vízzé). De látásból ismerek már egy másik költészetet is, egy nagyítót, amivel jobban és elég ideig nézve minden gyúlékony.

Egyébként az életem egészen szegényes, megnyugtató a gondolat, hogy egy gazdatest. Barátságaim vidéki focipályák, íztelen rágógumik a népszerű szavak. Úgy várok a fölszabadulásra, ahogy a borospincében nyújtózik egy gyertya szél és a napfény felé. Végzetesen türelmes vagyok.

 

A határ

Kedvelem a tolvajokat, akiknek nincs lelkiismeretük. A cigányokat, akik abból élnek, amit amúgy megvetnek. A művészeket, akik elvált, alkoholista határőrökként élnek. A házasságtörőket, akiket bűntudat ostromol. A hajléktalanokat, akik a szabadságot gyalázzák. Ők fél lábbal már mind a túloldalon vannak (mint az egykori költő). Lebukásuk látványos, tapintható a határ, amin túl már semmi sem marad láncra fűzött életükből, a kimunkált útból bevizeléstől bevizelésig. Amin túl először csöndesen égni kezdenek a díszletek, majd a tekintet leválik a határról, amit maga mögött hagy.

Mert a tekintet emelte ezeket a határokat, a megszokássá fajuló képzelet. Az elvárt igazodás egyrészről, a remélt eligazodás másrészt (ami szükségképpen eligazodás a valóságtól is). Olyan ez, mint amikor egy nép szavaz és száműzi önmagát. De kinek is magyarázkodom? Ha akarom, fogalmam sincs!

 

Utolsó nyilak

Patadobogás, patadobogás – az erő mint tulajdonság, súlytalan és elkerülhetetlen, akár a szél – visszasimulnak a bőrbe az erek. Patadobogás az erdőszélen, amit fölfognak a fák, ami a még láthatatlan évgyűrűkben megragad.

Vágtatni csak előre, mégis könnyűszerrel fölfegyverkezve a kapaszkodni vágyó, visszás emlékek ellen. A szégyen ellen, amit az idővel nem lehet elmaszatolni, hogy használtan kaptam az életem, hogy nyitva hagytam a vízcsapot negyven napra, de nem történt semmi.

A lovas hamarosan megáll, mert az ég magába szívja sötét lovának színét. Szemében már úgy tükröződik az alkony, mint egy stoplámpa fénye az autó üvegén. Megnyugszik a dobogás, nincs többé szükség rá, mert visszhangzik fülemben. Üresen maradnak a papírlapok, nem kell többé meggyilkolnom a halhatatlan fákat.