– The Poster Boy interjú

Létezik magyar indie-pop zenekar: ők a The Poster Boy. Nemrég jelentették meg második nagylemezüket Bonjour, c’est Pop Deux! címmel, amit 15-én pénteken a Kuplungban a Majdnem Híres Rocksuli szülinapi buliján mutatnak be először élőben. Legalábbis itthon, a koncertezést egy japán miniturnéval indították – erről, magáról a lemezről és magyar-külföldi zenei viszonylatokról is beszélgettünk Mayer R. Noel énekes-gitárossal és Michael Zwecker dobos-szövegíróval.

FÉLonline.hu: Milyen élményekkel tértetek haza Japánból?
Mayer R. Noel: Megfogalmazhatatlan. Japán szó szerint a világ vége. Nem tudnak nyelveket, a 35 milliós Tokióban például 3% beszél angolul, és ebből csak kettőt értesz meg. És ez nem százalék, hanem fő. Ott Shibuyában játszottunk, azt körülbelül úgy kell elképzelni, mint a VII. kerület cracken és speeden egyszerre. Másnap felültünk a Sinkanszenre (gyorsvonat), Kobéban játszottunk, harmadnap pedig vissza Tokióba, ahol egy nagyon-nagyon pici helyen csináltunk egy akusztikus bulit.

 1378785_559957740718296_2141178772_n

Hogy kerül ki egy budapesti zenekar Japánba?
Noel: Imrének (Poniklo Imre, a zenekar másik frontembere – a szerk.) vannak még nagyon régi kapcsolatai az Amber Smith-en keresztül, az előző lemezünk kiadójának van kint érdekeltsége. Megpályáztunk pénzeket, az NKA segített bennünket, így sikerült kijutnunk.

Rátaláltam a kinti koncertetek facebook-eseményére és láttam, hogy elég sok helyi jelezte a részvételét. Hogy jutott el hozzájuk a híretek?
Michael Zwecker: Az volt szerintem a fontos – amennyire én látom – hogy az ottani indie-pop szcénán belül sokan vannak, akik lemezeket gyűjtenek, blogokat olvasnak, online CD-boltokból vásárolnak. A berlini kiadónknak van neve a műfajban, valószínűleg kint is megvették néhányan az előző lemezünket.

Milyen volt az ottani közönség reakciója a koncertekre?
Noel: Nagyon furán távolságtartóak. Ettől függetlenül iszonyatosan hálásak voltak, az első akkordtól kezdve élvezték az egész bulit. Igaz, nem voltam ott ’62-ben a Cavern klubban, amikor a Beatles kezdte, de ahhoz tudnám hasonlítani a hangulatát. Páran a pultnál bagóztak, többen előrejöttek táncolni, nagyon pozitív volt minden reakció. Nem tudtuk megtanulni japánul azt, hogy „mi vagyunk a The Poster Boy”, úgyhogy egy telefonos alkalmazással lefordítottuk, és a készülékkel mondattuk ki a mikrofonba, ennek óriási sikere volt. Az ilyen apróságok nagyon fontosak tudnak lenni.

Egyébként hogy kerültetek kapcsolatba a berlini és barcelonai kiadóitokkal?
Michael: Ez is az Imrének köszönhető. Amber Smith-lemezeket adott ki velük, és amikor először adtunk ki digitálisan The Poster Boy-anyagot, akkor ők kerestek meg minket, hogy jelentessük meg CD-n is. Sajnos a kiadók menetrendjei szerint csak 2014-ben tudták volna megjelentetni az új lemezt, mi pedig ragaszkodtunk a mostani megjelenéshez, így csak szerzői kiadás lett a vége.
Noel: Azért nem adtuk fel a fizikai megjelentetést, tervbe van véve.

Inkább határon belüli, vagy külföldi elismertségre hajtatok?
Noel: Nehéz kérdés. Külföldről sokkal jobb kritikákat kapunk, teljesen elfogulatlanul hallgatják a zenénket, objektíven értékelik. Magyarország egy nagyon kicsi piac, itt ismerik a Mike-ot, az Imit, ismernek engem és az alapján döntenek, hogy szimpatikus vagy-e vagy nem. Ha nem, csinálhatsz bármit, az szar lesz.
Michael: Az is jellemző, hogy beskatulyáznak. „Divatmajmok, angol seggnyalók”, satöbbi. Ezeket gyakran megkapjuk. Engem hívtak már angolmánnak is, úgy, hogy amerikai vagyok. Semmit sem próbálok utánozni, ez az én kultúrám, az én zeném. Visszatérve az alapkérdésre, egyaránt fontos nekünk Magyarországon és máshol is érvényesülni. Kint talán jobban értenek ahhoz a zenéhez, amit mi játszunk.
Noel: Meg az a lényege az egésznek, hogy adni jó. Sokan azért zenélnek, hogy csajozzanak, de ha egy embert a világban bárhol elkap egy dal és jó érzése lesz tőle, aztán megdicsér, hogy „ember, ez hatalmas volt”, az felülmúlhatatlan érzés.

Szerintetek miért van az, hogy itthon sikeres, angolul éneklő magyar zenekaroknak külföldön nemigen megy a szekér?
Michael: Számomra – mint nem magyar ember – nem tudom sok magyar zenekartól értékelni az angolul éneklést. Sokszor hibákat ejtenek a szövegben és a kiejtésben is. Úgy írnak le vagy ejtenek ki sorokat, ahogy azt egy anyanyelvű sosem csinálná – vannak persze kivételek.
A fentiek előfordultak már Imivel is egyébként, ő is írt már hülyeségeket Amber Smith-lemezekre.(nevet)

1381412_559958017384935_327076779_n

Michael, az új lemezhez te írtad az összes szöveget – nem rossz érzés, hogy helyetted más énekli őket?
Michael: Én nem tudok énekelni. Műszaki író vagyok egyébként, de inkább bölcsész beállítottságú, így nekem elég, hogy csak írom a szövegeket. Kijavítom a srácokat, ha valamit rosszul énekelnek.
Noel: Van felvételünk arról, hogy énekelsz! Az előző lemezre nem került fel, csak netre raktuk ki, de a One Minute Storyban Mike énekel.
Michael: Inkább nektek nehéz olyan szövegeket énekelni, amit nem ti írtatok, nem, Noel?
Noel: Nem. Interpretálni kell őket persze, meg gyakran nehéz összeegyeztetni Mike elképzeléseit a természetes berögződéseimmel, de valahogy mindig összehozzuk.

Ti, zenekartagok miben látjátok másnak az új lemezt az előzőhöz képest?
Noel: Fuhú, ez kurvaélet lemez lett. Az első eresztés olyan volt, hogy összerakosgattuk az ötleteket, meghangszereltük a dalokat és kész. Most már sokkal jobban ismertük egymást, így maga a lemez is sokkal összeszedettebb lett.
Michael: Talán kialakult már a sajátosabb stílusunk is. Ezen a lemezen például már én is „Mike-osabban” dobolok, ezt az előzőn még nem éreztem. A D-Day egy nagyon jó példa arra, hogy mik vagyunk most, az lett a leginkább Poster Boyos dal.

Merre viszitek a lemezt? Lesz még külföldi kiruccanás, vagy itthoni klubkoncertek, nyáron fesztiválok?
Michael: A legfőbb cél az, hogy kapjunk rá jónéhány kritikát. Annyira sok zene van, hogy szegény fogyasztó nem tudja eldönteni, mit hallgasson, így a blogok és a kritikák nagyon fontos szerepet játszanak az emberekhez való eljuttatásban. Azt remélem, kapunk majd sok becsületesen, jól megírt kritikát, és ezáltal próbáljuk meg nyomni az egészet különböző felületeken, hogy rátaláljon azokra a fülekre, akiknek szól.