Aznap délután beült a kocsiba, és amíg a motor bemelegedett, az eget nézte. Felnézett az égre, mert valaki azt mondta, hogy ezt kell ilyenkor tenni. Felemelni a fejét. Mekkora hülyeség! Tágas térnek hinni az eget, segítségnek. A szürke felhők torlódva vonultak a szélben. Valami felsőbb áramlatban sodródtak, amit idelent a földön nem is érezni. Az ég hiába tágas. Messze van, elérhetetlen. Valahányszor eljött Mikáéltől, elveszettnek érezte magát. Kallódó kulcs a táska alján. De ha valaki még az ajtót sem keresi, annak nem kell a kulcs. Mégsem felesleges. Talán. Zörög, zötykölődik.

Vezet, és a piros lámpáknál felnéz az égre. Pár napja csak, hogy Mikáélt kihozta a kórházból, és munka után ma benézett hozzá, vitt neki vizet, sajtot, filmeket, marcipángolyót és a Kisherceget. Sietősen lepakolt, azután tovább kellett mennie, Mikáél a barátait várta délutánra. Majd este visszamegy, ha szükség lesz rá, ha a férfi felhívja telefonon. Addig, gondolta, beül a Csigába. Talán olvasni fog. Vagy rajzol valamit. Portrékat mondjuk. Ott, a kedvenc kávézójában épp elég érdekes arc akad. A Csiga francia stílusban berendezett kis üzlet a város közepén, a vásárcsarnok mellett. Lopótökök lógnak a falakon, közöttük furcsa, színes, nonfiguratív képek, és bozontos hajú kertésznadrágos pasi a tulaj. A padlizsánkrémes pirítós hatszáz, a rumos tea kétszázötven. Fából készült tonett székek, márványnak tűnő négyszögletes asztallapok, és csigavonalú kovácsoltvas korlát, ami a galériára vezet fel. Ahogy megérkezik, az ablakhoz lép, telefonál. Arra gondol, felhívja még egyszer, mielőtt leül rajzolni. Mindig az ablakhoz megy, és kifelé fordul, amikor telefonon akar beszélni vele. Talán így közelebb léphet hozzá. Kisütött a nap. Már lehetetlen az égre nézni. Később beszéljünk, mondja Mikáél, mert a barátok már ott vannak nála. Ahonnan neki el kellett jönnie. Rejtettség. Már nagyon fáradt tőle. Közel két hónapja megy ez így. Láthatatlan angyal, létéről nem tud senki, és imádságait csak Isten hallja.

A rumos teának vegyszer íze van, de legalább átmelegíti. A francia tulaj labradorra emlékeztető korcs kutyája a lábához dörgölőzik. Igen, két hónapja. Azt megelőzően pedig két éve. Tágabban mérve hét éve. Akkor ismerte meg. Mikáél már boldogtalan volt a házasságában, de ő akkor még megtiltotta magának, hogy beleszeressen, annak csak két éve jött el az ideje, amikor ez a házasság már romokban hevert. Rudi szerint karmikus kapcsolatuk legfőbb ismérve, hogy már az első pillanatban tudott mindent, mégis képes volt kontrollt gyakorolni az érzései felett. Szerinte meg csak az erkölcs miatt volt, amit a neveltetése során szerzett, és a büszkeség miatt. Nem szorul más pasijára, annál ő többet ér. A karma, ha van, csak később lépett be a képbe. Akkor, amikor már nem tudott és nem is akart ellenállni annak, ami történni készült, aminek meg kellett lennie.

Mikáél tizennégy évet élt az álomnővel, aki létezett és mégsem volt soha. Regina, így hívták. A szőke szépség tizenéves volt, amikor a férfi megismerte. Egy társaságban találkoztak, ahol a fajelmélet és a rasszizmus kérdéseiről is vita kerekedett. A lány éppen ellenkező állásponton volt, mint Mikáél, de úgy látszott eszesen érvel, és a férfi arra gondolt, hogy csak jól meg kéne baszni ezt a nőt. Érettségi után mégis feleségül vette. Beleszeretett. Mikáél huszonkét évvel volt Reginánál idősebb.

Miri most előveszi a rajzfüzetét meg a grafitceruzákat. Sokszor rajzolt úgy, hogy nem tudta előre, mi fog belőle a papírra kerülni. Most húz egy vastag vonalat felfelé, a lap közepénél feljebb, görbül a vonal balra, csúcsos varázslósipka lesz. Hátra lefelé pedig fátyol. A sapka alatt női arc, tökéletes vonások, hideg tekintettel. Az alak hátán köpeny, a kezében pálca, a fején süveg. Mi ez? Középkori varázslóasszony. Illuzionista, aki varázsol. Eltűnteti a testrészeket, tudatot módosít, megváltoztatja a valóságot, ha kell, alantas eszközökkel is, és bűvészmutatványokat végez, nyulakat rángat elő a kalapból. Illuzionista, aki kiszabadítja magát a láncokból, egy jégtömbből, vagy ha eltemetik, kiássa magát, és feljön a sírból is. Igen, Regina varázslóasszony volt. Dobozba zárta a férfit, darabokra bontotta, és újra összerakta, azt tett vele, amit csak akart. Szép volt. Ki nem szép tizennyolc évesen? Hamvasszőke haja vékony árvalányhajtincsekben hullott a homlokába, széles érzéki szája, hosszú combjai, nagy mellei voltak és vékony dereka. Tökéletesnek látszott. Mégsem ő volt a rózsa, amit üvegburával kellett volna letakarni. De a rózsa szerepét is el tudta játszani, hiszen ő volt az illuzionista, aki mindent el tud játszani. Áttűnő tekintet, mintha szelídítésre várna. Hidegség, ami a meleget szólítja, jégkirálynő kegyetlenség, amely a jószívűséget térdepelteti maga elé, mintha tavaszt akarna parancsolni önmagának, csakhogy ez hamis játék. Becsapás. A tél sohasem vágyik a tavaszra. A tél hó akar lenni, páncél a vízen, dermedtség és hideg pára. Mert neki így a jó. A jégkirálynő és a tél hazugsága az, hogy enyhülni akar; egy végső, mindent elsöprő illúzió.

Mikáél az álomnőt szerette, egy fenségesen szikrázó jégkirálynőt akart. A hűvös szépség sohasem taszítja a férfiakat, éppen ellenkezőleg. A kegyetlenség és önzés vonzza őket, a durva elutasítás az, amitől közeledni kezdenek, a reménytelenség látszata hajtja őket küzdeni, a hideg erőt óhajtják sóvárogva maguk alá melengetni. A legtöbb férfi tavasz. Mikáél Reginát szerette, Miri pedig Mikáélt. A háromszögletű kapcsolódások körben forogva megsebzik ezt a gömbölyded világot. A körben elfér a háromszög, de nem forog karc nélkül. A körben csak két összekötött pont forog vesszőként, sérülés nélkül. Pont – pont vesszőcske, összekötve.

Meg akarok halni. Regina már nem szeret, nincs miért élnem, mondogatta a férfi. Megértelek, felelte Miri, és nem tette hozzá, amit gondolt. Hogy egy jégkirálynőnek a szeretet nem olyan fogalom, amit tudna értelmezni, és hogy ezen ő biztos nem segíthet. Álomnő pedig nem mondott semmit, hallgatott. Hideg hallgatásában ő csak önmaga akart lenni, az, hogy önmaga legyen, mindennél fontosabb volt. Már az általa játszott játék is csak idegesítette. Addig idegesítette, hogy végül el is hagyta a férfit. Miri akkor költözött oda Mikáélhez. De csak titokban. Meg akarok halni, mondta a férfi, minden nap elmondta. Miri az elején még megkérdezte, hogy és akkor vele mi lesz, de később már nem, mert tudta, felesleges. Kimondatlanul is mindegy, hogy mi lesz vele. Hát igyekezett hallgatni, maradni. A halál felől Mikáélt az élet felé támogatni. Adni, amit lehet. Tenni, amit tehet.

Azon a csütörtökön amikor Mikáélt az állásából is elbocsátották, idegösszeomlást kapott, és ő kórházba vitte. Lenyugtatták gyógyszerekkel, hogy ne kerüljön zárt osztályra. Mikáél akkor magáról semmit nem tudott. Amikor ébren volt, összefüggéstelenül beszélt, megpróbálta használni a laptopot, hogy levelet írjon, de nem emlékezett a jelszavakra, dührohamot kapott, csapkodott, ököllel ütötte a falat és zokogva sírt a telefonba a barátainak, hogy nem tud élni Regina nélkül. Ki akart ugrani az ablakon, de jártányi ereje sem volt, azután pillanatok alatt elaludt, és a következő órában már nem emlékezett semmire. Három nap telt el így, Miri könyörgött, hogy csökkentsék a gyógyszereit, de a doktornő csak annyit mondott, mindennek eljön az ideje. Miri mellette ült, amikor nem küldték el, vagy nem jöttek ismerősök, csak ült a széken, és simogatta Mikáél kezét, miközben ő aludt, és amikor nyugtalan álmában újra és újra lerúgta magáról a paplant, betakargatta őt. Hazavitte a ruháit kimosni, mert a férfi nem kelt fel az ágyból, a végén már mosakodni sem. Sütött neki túrós palacsintát, jó sok mazsolával, mert tudta, hogy szereti. Mikáél sírva hívta, miután megette, és nem is emlékezett rá, ki sütötte. Hétfőn a saját felelősségére vitte haza. A doktornő megkérdezte, mellette tud-e maradni huszonnégy órán át, mert nem lehet egyedül hagyni, nem engedi el, ha nem lesz vele senki. Vigyázok rá, mondta Miri. Az orvos bólintott. Míg a papírokat megírta, Miri a folyosón várakozott. És akkor Regina megjelent, váratlanul. Nem akarta látni Mikáélt, csak meg akarta tudni, hogy mi van vele. Az orvoshoz jött, kérdezősködni. Kinyúlt pulóverben, festék nélküli arccal, hideg kezekkel, alkoholszagú lehelettel nem tűnt sem királynőnek, sem fenségesnek. Amikor megtudta, amit akart, kezet fogott Mirivel, és csak annyit mondott: vigyázz rá, mert én már nem tudok. Majd sarkon fordult és könnyek nélkül elment.

Otthon Mikáél még napokig nem tért magához egészen. Zavart volt és kábult a nyugtatóktól. Legalizált jelenlétében Miri főzött, bevásárolt. És minden éjjel mellette aludt. Hajnalonként, ahogy szokott, odabújt a férfi hátához. Szüksége volt a teste melegére és rá, egészen, Mikáél pedig nem lökte el magától. Soha.

Aznap hajnalban álmodott. Az álom olyan volt, mint egy látomás. Valóságos. Mikáél ölében ült, és egy tábla csokoládé utolsó darabját adta a szájába. A férfi mindennél jobban szerette az édességet. Bekapta a csokit, elmosolyodott, azután a nyelve hegyét játékosan kinyújtotta. – Szeretnéd, ugye? – kérdezte suttogva, és odahajolt hozzá, egészen közel. – El kell venned. Legalábbis meg kell próbálnod. A férfi tekintete vággyal volt teli. Csókolni kezdte. Lassan, finoman. Érezte a puha, édes ízt, olvadt forrón, és érezte kettejük közt a reszketést, mindent, mintha csak valóság lenne. Így ébredt fel. Odabújt hát a férfihoz, átölelte szorosan. Mikáél sem volt még magánál, és jól esett neki az érintés. A nyakába hulló lélegzet, a simulékony gyengédség. A lány kényelmes volt neki. Miri öle puha, az ölelése lágy. Régebben kívánta is. Mióta beteg lett, nem érzett vágyat iránta, minden gondolatát a másik nő kötötte le. Aki elhagyta őt. Regina arca úgy kúszott be az emlékezetébe, ahogy a füst szivárog be az ajtó rései alatt, és olyankor Miri minden gyengédsége hiábavalóvá lett. Behunyt szemmel most is érezte, ahogy a teste mellésimul, forró tenyere a hasára csúszik, és a derekát simogatja. Finom, de nem tud vele mit kezdeni. Néha, amikor a lány lélegzetében meghallotta a vágyat, lelkiismeret-furdalása volt emiatt. Vagy amikor felé fordult, és a tekintetében meglátta a kívánságot, akkor is. De úgy tudta, Miri elfogadó és hajlandó megérteni őt. Bízott a szeretetében, a szerelmében. A lány egyszerű teremtés, ismerte már. Éppen elég időt töltöttek együtt. Azt hitte, hogy ismeri.

– Róla álmodtam, mondta neki. A szavak, mint a keményítő a vizet, síkossá tették a levegőt. – Igen? És mit? – Miri lassan kérdezett vissza, megkerülte volna a csuszamlós mondatot, de már nem lehetett. – Regina itt volt. Mellettem feküdt, és csókolóztunk. Olyan régen vágyom már arra, hogy csókolózzunk, tudod? Úgy szerettem volna egész nyáron át. Szerettem volna szeretkezni vele. Szeretnék. De ő nem hagyta. Mindig csak megbaszatta magát velem. Sohasem ölelt. Hátat fordított, amikor megérezte, hogy kívánom, megfordult, odatolta hozzám a fenekét. Közönséges volt. Közönséges szavakat használt. Nincs azokkal semmi baj, de ő nem ölelt, meg sem érintett, hanem mindig csak azt hajtogatta, hogy basszál még…, gyerünk, csináld…, erősebben. Én szeretkezni akartam vele, és annyira vágytam rá, hogy megcsókoljam, de ő nem akarta. Most pedig itt volt velem, csókolóztunk, és az egész annyira valóságosnak tűnt. Miri karja elengedte akkor a derekát, elemelte a tenyerét, már nem simogatta. Hátrébb húzódott. – Tudod, valami gonosz tréfa ez…- suttogta maga elé. Alig tudott beszélni, mintha a levegő is elfogyott volna. – Ne, kérlek, ne csináld ezt! Olyan jó, hogy veled egészen őszinte lehetek! Gyere vissza! Olyan jó érzés volt, ahogy hozzám bújtál! – kérte Mikáél, de ő dermedten feküdt, egy pillanatig sem lélegezni, sem mozdulni nem bírt. Megszólalni is csak később. – De nem érted? – kérdezte. – Hiszen én voltam az, aki éppen azt álmodtam, hogy csókolózom veled! Én vagyok az, aki napok óta csak arra vágyom, hogy megcsókoljalak! – Mikáél nem válaszolt. A csend olyan volt, mint egy verem. Hűvös és száraz. Sötét volt benne. Miri nem tudott mit tenni. Ha megtartja a távolságot, semmije sem marad. Szorosan hozzábújt a férfihez újra. Magához szorította. Ő háttal feküdt neki, nem láthatta az arcát. Homlokát a gerincének támasztotta. Kapaszkodott. De Mikáél nem érezte ezt. Emlékszik, hirtelen fázni kezdett, még a paplan alatt is, nagyon. A Jégkirálynőnek még az árnyékában is mérhetetlenül hideg van. Nézi most a képet, amit rajzolt. Legszívesebben összetépné, de nem tudja. Még nem tudja megtenni.