A közeledő II. Országos Slam Bajnokság kapcsán ideje esetleg megint feléleszteni valami párbeszédformát, de legalábbis egy gyümölcstelen sárdobálós jólesne, mert nem történik mostanában semmi izgalmas. Nekifekszem akkor most én is, hátha én feloldom majd a slam állandó definíciós problémáját. Már amennyire ez probléma persze…

A Napherceg az Ördögkatlanon.

Szóval valahogy így. Hogy a slam a hangzószöveg demokráciája. A középszerű konzumkatarzis-kézművesek kiegyenlítő közege, és ugye tessék figyelni az olcsó alliterációkat. Mert hiába van egy szövegnek barokkosan impozáns szerkezete, mély- és sokértelmű nyelvezete, vagy bármilyen eredeti képi világa, ha a közönség csak egyszer fogja hallani. Teljesíthetetlen elvárás, hogy a közönség minden manírt észrevegyen, és ha az ilyen észrevételekre építi az értékét a vers, akkor előadásban értelmét veszti.

Egyáltalán, az írott és előadott szöveg közötti különbségről kéne szóljon inkább a slam fogalma körüli bizonytalanság, mint bármi felszínes popularitásról vagy divatról, illetve más harmadik szinonimájukról. Mert kimondottan egyszerűnek tűnik: írott, akárhányszor és akármekorra töredékében befogadható szöveg elvárhatja az olvasója figyelmét, de egy előadásnak meg kell érte dolgozni.

A slamben szívesen szidalmazott páros- és keresztrímek, a rövid szavatossági idejű popkulturális utalások, sőt, a látszólag öncélú obszcenitások is csak erre szolgálnak, mert a széles közönség nagyrészt képtelen átadni magát egy olyan szövegnek, ami nem ordít a figyelméért.

Kövi

Kövi a Katlanon.

Való igaz, hogy az ilyesmik írott szövegben leginkább fölöslegesek, sőt, ezért még az az álláspont is lenyelhető talán, hogy a slam nem egyenértékű a költészettel, mert nem annak regiszterében mozog—már csak szükségből sem. De hogy ez felszínesebbé is tenné a slamet? Csak mert külön energiát szentel a közönség megragadására, nem maradhat neki tartalomra? Ilyet az mond, akinek a végtelen sznobizmusában nem jutott eszébe esetleg meghallgatni egy estet, mielőtt felhányta volna a véleményét.

Amúgy is tévhit, hogy a slam a költészettel azonos mércével méretné magát. Szó sincs semmi olyanról, hogy a költészet babérjaira törne a slam, vagy hogy a költészet kárára menne az, hogy az előadott szöveg műfaja önállósodik. Lehet vésztjóslóan mutogatni kötetes slammerekre, SimonokraPionokraZávadákra, de mind előbb kezdték el az irodalmi pályafutásukat, mint hogy kiálltak volna a mikrofon elé. Utólag kéne elértéktelenedjen minden alkotásuk, mert lelepleződtek? Mert kiderült róluk, hogy közvetlenül is megszólítanák néha a közönséget?

Tény ugyan, hogy a közönség csalfa dög. A hallgatóság gyakran olyan performanszokat is díjaz, amik pusztán a szövegükkel nem tarthatnának jó szívvel igényt a művészet bélyegére. De aki ezt nehezteli, az elfelejti, hogy ez nem csak egy szöveges műfaj. Egy kellően szerencsés előadásban emlékezetessé válhat bármilyen gyenge szöveg, és cserébe a legjobb verseket is tönkreteheti a színpadi jelenlét hiánya. És ez így van rendjén.

Pion

Naplementi nemköltészet.

Mert nem arra törekszik a hétköznapi slammer, hogy belevésse magát az örökkévalóságba. Nem az irodalmi kánon alapköveit ássák fel ezek a tiszteletlen laikusok verslapátjaikkal, hogy majd inkább az ő atlasziatlanul vézna versvállukra feküdjön fel az új hagyomány. Persze ugyanúgy, ahogy a dalszövegeknek is, a slamnek is lehet valódi mondandója—de ugyanúgy, ahogy a dalszövegektől sem várja el senki, amíg előadásban élvezhetőek, hogy sokat jelentsenek, a slamtől sem érdemes.

A slamnek egyszerű a célja: a pillanatnyi szórakoztatás. Nem ezredszeri olvasásban is átértelmeződő, örök értékű szöveg kell, bár bajnak az sem baj. A közönség nagyrésze akkor is csak egyszer vagy talán kétszer fogja hallani ugyanazt az előadást, ha az előadó van olyan szerencsés és mégis annyira terméketlen, hogy havonta háromszor mondja el. Ha pedig úgyis csak egyszer hallják, legyen az előadás a meggyőző, a szöveg meg csak másodsorban számít.

Ha a közönség mosolyogni tud, ha van min felnevetnie, a végén ha jó szívvel tapsol, akkor a slam már elérte a célját, és nem kívánkozik kötetbe, lapok közé zárkózni.

Fotók: Polgár András