“Ez nem népszerűségszerzésre való, hanem alapvetően pedagógiai munka! ”

Szivák-Tóth Viktor

Interjúmban Szivák-Tóth Viktor, az inárcsi színjátszó műhely egyik csoportvezetője mesél a náluk zajló diákszínjátszó életről.

Fekete Anikó: Mikor váltál gyerek- és diákszínjátszóból diákszínjátszó rendezővé?

Szivák-Tóth Viktor: Húsz év körül jártam. Ez a nyári táborunkhoz kapcsolódik, – amely most a Fodor Mihály Pest Megyei Színjátszó Tábor nevet viseli, akkor még PEMZLI tábornak hívták, de akkor is a Pest megyei Közművelődési Intézethez  tartozott(jelenleg már Nemzeti Művelődési Intézet). Lapu Mari, egykori csoportvezetőm megbízott, hogy pár jelenetet rendezzek meg. Aztán Inárcson Kovács Zolival együtt kaptunk egy diák csapatot. Nem voltunk még pedagógusok, korban közel álltak hozzánk a résztvevők, így egyszerűbb, de nehezebb is volt velük dolgozni.

Hogy indult az inárcsi diákszínjátszó műhely?

Most lesz pont 25 éves. Épp szeptemberben. Lapu Mari a Szegedi Egyetemi Színpad tagja volt, játszott a Petőfi rockban, a Kőműves Kelemenben is, járták Európát. Aztán eljött hozzánk tanítani. Akkor már elkezdett verseket színpadra állítani. Nagyon színvonalas pódiumműsorokat készített. Azt hiszem, Nagy András László volt, aki akkoriban szervezte a Pest megyei tábort, valahogy így talált rá Marira is. Ez egy nagyon erős közeg lett. Mari lelkesedése és a tábor volt a két teremtő erő. Kovács Gézával, férjével csinálták mindezt hosszú évekig. Eljutottak a Weöres Sándor Gyerekszínjátszó Fesztivál Gáláira, egyre inkább elismerték őket. Ebből nőtte ki magát a diákszínjátszás. Inárcson csak általános iskola van, de visszajárnak a fiatalok. Azt hiszem, a mi csapatunk volt, akikkel huzamosabb ideig foglalkoztak. Itt nincs felvételi. Nem nagyon hagyják el a gyerekek a csoportot, ha igen, akkor az a foci, vagy a kézilabda miatt van. Középiskola a vízválasztó. Viszont akik a csoport magját adják, nagyon erős közeget képeznek, nemcsak a színjátszón vannak együtt, hanem egyfolytában és nyilván ez nekik kapocs, mert közben ezerfelé szakadnak szét.

Lapu Marin és Kovács Gézán kívül még kinek a nevéhez köthető Inárcs diákszínházi működése?

Alapvetően az Ő nevükhöz, valamint a táborokban a diákok több meghívott külsős csoportvezetővel is dolgozhattak: Fodor Misivel, Kiss Tibivel, Kovács Évával, Fodor Évával, Jancsó Saroltával, Nagy András Lászlóval, Papp Gáborral, Lukács Lacival, Uray Péterrel. De alkalmanként mások is jöttek. Mari még mindig rendez; fia, Kovács Zoli és lánya, Kovács Anna is. Valamint Fodor Éva, és jómagam. Emellett ott egy egész nagy csapat a KB35, akik önkormányzati műsorokat hoznak létre, fesztiválokat, képzéseket szerveznek, táborokban szabadidő szervezők, asszisztensek stb.

Biztos meghatározó lehet az, amit csináltok az inárcsi kulturális életben.

Meghatározó ez a jelenlét. A kulturális élet mostanában kezd fellendülni, már jobban oda tudunk figyelni arra is, hogy legyen kapcsolat a faluval. Amíg csak gyerekek játszottak, addig a szülők vonódtak be jobban, most, hogy idősebbek is, Inárcs közösségként is jelen tud lenni.

Hogy jellemeznéd az inárcsi műhelyet?

Azt észrevettem, hogy ha fesztivált csinálunk, az mindig nagyon jó élmény. Az fontos, hogy senkit nem küldünk el. Ilyen szempontból amatőr közeg, nem készül profi karrierre senki, vagy ha készül, az nem miattunk van. Nem annyira rendezői-, inkább közösségi színházat csinálunk. Mari nagyon jól szerkeszt, történetmesélésben is nagyon jó; Kovács Zoli képalkotásban, montázstechnikában, Anna kicsit szintetikusabb; Fodor Éva pedig szintén történetmesélősebb, vonzódik a metaforikus fogalmazáshoz, nála is van improvizáció, nagyon személyes hangvételű; én mostanában improvizációval foglalkozom főként, amiben alig vannak képek, inkább színpadi jelenlétre épülő, egyszerű kamara stílus ez. Ez a jelenlegi helyzet, ami persze minden évben teljesen átalakul.

petőfi1

Sikerül tartani a kapcsolatot más városokkal, diákszínjátszó műhelyekkel?

A Pest megyei közeg miatt a gyerekszínjátszókkal egyértelműen. Nagyon sokféle kapcsolat alakul az országos gálán való folyamatos részvétel miatt is. Diákszínjátszóban a legerősebben a Vörösmarty Gimnáziummal, de a Nemes Nagy Ágnes Iskolával is van kapcsolatunk. Nem tudom, hogy ez min múlik. Ez is táborhoz köthető: az inárcsi diákok és a Vörösmarty diákjai egymásra találnak mostanában, sok személyes kapcsolat alakult. Szoktunk hívni előadásokat is egy-egy fesztiválunk alkalmával. Pap Gábor ilyen szempontból szintén erős kontakt. Kecskeméttel alakult még ki hasonló fesztiválkapcsolatunk. Valamint Pápával, a Teleszterionnal való szoros kapcsolatnak köszönhetően.

Felnőtt fejjel milyen változást észlelsz a mostani diákszínházi közegen, ahhoz képest, amit gyerekként éltél?

Nehéz megmondani. Az az élményem, hogy amikor diákszínjátszó voltam, akkor irdatlanul tetszett rengeteg előadás. Most már, hogy sokat láttam és csináltam is, ritkább ez az aha-élmény. Mindegyik tetszik, de nincs már az a nagy rácsodálkozás. Közben azt is gondolom, hogy rengeteget fejlődött. A diákszínjátszó előadások felérnek nekem egy alternatív színházi előadással. Nagy az elhivatottság, a drámatagozatos iskoláknál pediga képzettség is nagyon komoly. Azt nem tudom, hogy többen, vagy kevesebben vagyunk-e, de elég izmos mozgalom ez még mindig.

Milyen nehézségeit látod munkátoknak?

Inárcsiaknak mindig az a kihívás, hogy a Közép-Magyarországi Régióban indulunk az ODT-n (Országos Diákszínjátszó Találkozó), művészeti iskolás kategóriában. Ebben a kategóriában a mostani diákszínjátszók nagyon ritkán kapnak olyan sikerélményeket, ami nekünk evidens volt még diákként. Ezért csinálunk sok saját fesztivált, hogy meg tudjunk hívni olyan előadásokat is, amit játszóink nem tudnak megnézni. Hogy részesüljenek a fesztiválhangulatban. Ami jó abban, hogy itt vagyunk a közép-magyarországi régióban, hogy könnyen látunk kiemelkedő produkciókat. Fejlődés szempontjából ez is nagyon fontos.

Csoportműködtetésben milyen nehézségeket látsz?

Nem látok. Szeretem, ha sok problémás gyerek van a csapatban, abból mindig jó improvizációk születnek. Nagyon szabadon mozognak, nagyon szeretik. Itt meg lehet oldani problémákat. Ez a tevékenység ennek a terepe.

Országos szinten milyen problémákat érzékelsz?

Jó lenne, ha a pályázati rendszer kiszámíthatóbb lenne és elég pénzünk lenne mindig mindenre. Nagyon hiányolom ezeket a többnapos találkozókat. Nyilván nagyon nehéz egységes identitást kialakítani. Ez egy egész országos mozgalom, sokféle megközelítésmóddal. Minél többet próbálunk tenni azért, hogy egyre többet tanuljunk egymástól, és az alapértékekben közös nevezőre jussunk, úgy, hogy közben megmaradjon a sokszínűsége is. Irdatlan távolságok vannak térben is. Nagyon nehéz kapcsolatokat tartani. Az se jó, hogy ha nem drámatagozatos tanárként végzed a munkád, hisz akkor valószínűleg hobbitevékenységként csinálhatod csak mindezt. Egy-két csoportot vihetsz valamilyen főállás mellett. Vagy úgy, hogy nem kapsz érte pénzt, vagy úgy, hogy minimális összegekért teszed. Elég alulfizetett ez a szakma, ez nem segíti a folyamatos fejlődést. Itt is a nagyon elhivatott emberek maradnak csak meg. Ez jót tud tenni, de közben végesek az energiák is. Rengeteg ebből visszaforog, különben nem működne. Én pl. nagyon élvezem és valószínűleg sokan így vannak vele. A szakmai közeg is megvan, mindig van motiváció, ambíció. Most nincs akkora versenyszellem se, ami ezt tönkretenné. Fejleszti magát ez a rendszer. Ami talán hiány, hogy a tágabb színházi szakmában nincs akkora elismertsége és ritkán mutatkozunk meg kifelé. Nyilván nekünk is kell lépéseket tenni, de az is benne van, hogy az országos közvélemény, vagy szűkebben a színházi közvélemény mennyire érdeklődik ez iránt. Egy-egy előadás tud kitörni ebből, mint a Jövőképtelen volt tavaly. Vagy ha Schilling Árpád (Süsü) rendező éppen egy diákszínházi eseményt moderál a Marczibányi téren, az is fontos, főleg, ha valamilyen cikket is megjelentet róla. De ezek sajnos, nagyon szórványosak. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ezeket ez előadásokat nem forgalmazásra hozzák létre. Nem is nagyon lehetne ezt tenni. Nem is lenne jó, mert értelmét vesztené az egész. Közben meg nagyon erős alkotótevékenység folyik, aminek az értékét valahogy láttatni kéne. Ennél lehetne nyitottabb a szakma, ami azt hiszem azért nem teljesen a mi közegünkön múlik.

Szerinted mi a jövője ennek a tevékenységnek?

Az inárcsit jobban látom, hisz abban tevékenykedem legnagyobbrészt. Ott azt gondolom, hogy ameddig lehet, megmarad. Folyamatosan figyelünk az utánpótlásra. Jelenleg a KB35 stabil, új generáció. Nagy dolog, ha valaki gyerekből diákszínjátszó lesz és folytatja felnőttként is, de a legnehezebb, hogy legyen rendező-, vagy csoportvezető alkat, mert egy idő után elfogy az ember ideje és pénze, nem lehet már 25 felnőtt csapatot vinni egyszerre. Kell, hogy önállóan működjön egy csoport. Aztán mi is megöregedünk és egész idős színjátszók is lesznek és nagyon fiatalok is. Örülnék, ha valamifajta drámaműhelyként működhetne Inárcson ez a tevékenység. Most arra is tettünk kísérletet, hogy a dabasi kis régióban minél erősebben jelen legyünk. Vagy képzéseket tartunk, vagy meghívunk helyi színjátszókat, hogy kapcsolatot építsünk és lehessen egy kis központot csinálni. Engem amúgy is érdekelne, hogy a környéknek a vidéki településeit hogyan lehetne megkeresni és velük kapcsolatokat ápolni. Ahová ritkán jut el az efféle kulturális vonal. Általánosságban szintén azt látom, hogy hosszútávon is folyamatos lesz ez a tevékenység, hisz sok intézmény van, ami ezt működteti, van benne rengeteg pozitív energia is, és sokan, akik fel fognak nőni és be akarnak majd csatlakozni. Hogy hova tudja kinőni magát, azt nem tudom. Lehet, hogy nem lehet sokkal tovább, mert mégiscsak körülbelül ezek a határai ennek a mozgalomnak. Ez nem népszerűség szerzésre való, hanem alapvetően pedagógiai munka!